De hát csak Constantin? Hát a szabadságról semmi szó?
Arról is gondoskodva lett.
A fellázadt katonák azt is kezdték kiáltozni, hogy éljen a
«Constitutio!»
Azt hitették el velük, hogy «Konstituczia» Constantin herczegnek a
felesége.
Tehát lelkesültek a szabadságért, mint a czárnak a feleségeért!
A szabadság mélyen, mélyen a hó alatt feküdt, mint az eltemetett makk!
Napsugár kell annak elébb, mely kiköltse.
A trónralépő czárt a lázadás zürhangja üdvözlé országlása első reggelén.
A legkegyeltebb ezredek lázadtak fel ellene. Hurrah kiáltásuk a Péter
czár piaczáról áthangzott a téli palotáig, a mit akkor váltott fel
Miklós a régi csendes kis Aniskof palotájával.
Tábornokai, a kik sápadtan rohantak fel hozzá, értesíték a kitört
veszélyről.
Miklós már ért meg egyszer ilyen jelenetet. Ez előtt huszonöt évvel,
mikor kis gyermek volt, s csendesen aludt az ágyában, egyszer csak
odarohant hozzá az anyja, felkapta az ölébe, s futott vele ki a sötét
szobákon keresztül, segélyért sikoltva. Egy ajtóból egy halavány férfi
alak lépett eléje. Abban a szobában dühös küzdelem tombolása hangzott.
Valaki élethalál harczot küzdött. Az az ő atyja volt. A sápadt alak
Pahlen gróf, kituszkolta az anyát és remegő gyermekét a rémület
helyéről. Ezt a jelenetet Miklós nem feledé el soha. – Ime neki is volt
egy olyan kis fia, a ki még az ágyban aludt. – Ő is felkapta azt a
karjára és futott vele le a lépcsőkön. De mielőtt a fiát átadta volna a
katonáknak, előbb a nejét levezette a kápolnába. Ott egymás mellé
térdepelve megesküdtek, hogy uralkodókhoz méltóan fognak meghalni. A
czárnénak e rémjelenettől kezdve reszketős lett a feje, s egész holtáig
az maradt. Azután vitte a fiát az ölében a czár ki az udvarra. A téli
palota őrségét épen egy finn ezred egy zászlóalja képezte. Maguk a
kalevainok: a szuomalain nép tsudnak csufolt fiai. Nem oroszok, semmi
közük Rurik birodalmához.
Az új czár odaállt eléjük karján tartva gyermekét, s széttárá előttük
keblén a feltépett egyenruhát.
– Ha haragotok van rám: ide lőjjetek a mellembe!
És igaza volt Puskinnak.
Az emberi érzés erősebb, mint a szabadságvágy. Az védelmére kel a
rabszolgának, ha azt a czár üldözi s a czárnak, ha azt a rabszolga
üldözi.
– Ne félj, megvédelmezünk! kiáltának Ilmerinen Zeneida honfitársai.
– Akkor nektek adom gyermekemet, viseljetek rá gondot! Ha én elesem, ez
lesz uralkodótok.
S azzal odadobta legfájdalmasabban sújtott alattvalói közé a sápadt
trónörököst, II. Sándort.
Jól ismerte az emberi sziveket. E bizalommal elfordítá azoknak a
fegyvereit saját melléről s megtámadói ellen fordítá azokat.
A finn zászlóalj egy maga, reggeltől estig védte az összes forradalom
ellen a téli palotát.
Miklós pedig lovára kapott s nehány tábornokától kisérve, kivágtatott a
kapun.
A téli palota előtti téren nagy csoportokban hullámzott a korsók
gyülevésze, s ordította a kés dalát. Ma volt annak a szüretje.
Miklós odalovagolt közéjük s azt mondá nekik:
– Ugyan édes gyermekeim, mit őgyelegtek itten? Nincs itt tinektek semmi
keresni valótok.
S az emberek egymásra néztek.
– No lám, hiszen jó ember ez! Azt mondta, hogy «édes gyermekeim!» s
olyan szépen küldött innen. Gyerünk haza!
S elszéledeztek.
Az admiralpalota előtt nehány hűnek maradt zászlóalj fogadta. Azoknak az
élén vonult fel a roppant Péter-térre, a hol a lázadók tábora
gyülekezett. A tér egyik oldalát azok foglalták el, a másikat a czár
hívei. A két tábor között állt az a kolosszális szobor, azon a gránit
talapzaton, kezét úgy tartva maga elé, hogy nem tudni róla, parancsol-e
vagy megáld?
A felkelők egy része a várat ostromolta a befagyott Néván keresztül, más
a téli palota kapuit vívta; Miklós azalatt határozatlanul kóborolt alá s
fel a nagy téren, nem birva rá magát, hogy a végzetes koczkát elvesse,
melynek fordulásától függ uralkodóházának s az egész birodalomnak sorsa.
Előbb mindent megkisértett, hogy a harczot elkerülje.
Odaküldé a lázadókhoz a hadsereg legnépszerűbb vezérét, Miloradovics
tábornagyot, hogy térítse őket engedelmességre.
Azt, mielőtt megszólalhatott volna, egy golyó leteríté lováról.
Kachovszky volt, a ki megölte. A hős vezér ott halt meg a czár karjai
között.
Akkor odaküldte ellenfeleihez az ország főpapját, Szerafim metropolitát,
teljes papi díszöltözetében.
Nem törődtek most azok a pappal, belemarkoltak a tisztes hófehér
szakállba s a fülébe kiálták: «ha pap vagy, eredj misézni, ne ártsd
magad a katonák dolgába!»
A lázadók egyre új segédcsapatokat kaptak. A tengerészezredek, a
granátos hadtest fele odaállt hozzájuk: a tömeg egyre növekedett s a tér
viszhangzott a kiáltástól: «hurráh constitutio!»
Ekkor maga lovagolt oda hozzájuk a czár.
A felkelők látták őt közelíteni. Ez veszély volt rájuk nézve, ha a czár
egyedül jön ellenük. Egy lovas tiszt szemközt vágtatott rá, kezét
pisztolya agyán tartva.
– Mit akarsz? rivallt rá a czár, mikor közel ért hozzá.
S valami olyan igézet volt hideg tekintetében, hogy a vakmerő eltakarta
előle az arczát, megfordítá a lovát és visszanyargalt.
A czárt erővel távolíták el a veszélyes helyről kisérői.
S már kezdett beesteledni.
Góg és Magóg hada vérszemet kapott s kezdett belevegyülni a rémséges
játékba. Ha besötétül, a kés, meg a fejsze lesz az úr; hetvenezer muzsik
dönti el, hogy ki parancsol ezentúl Oroszországban?
A czárt esdve kérték vezérei, hogy adjon jelt a támadásra. Mégis
tétovázott. Elébb megkisérté egy szinlett rohammal robbantani szét a
lázadókat; parancsot adott a testőrlovas ezredeknek, hogy intézzenek
áltámadást a lázadók négyszögei ellen.
Azok sortüzeléssel fogadták a feléjük rohanókat, s a testőrlovasság
megtizedelve vettetett vissza.
E végzetes pillanatban rohamverő dobszó hangzott a Nagy-morszkoje utcza
felől s a moszkvai ezred élén megjelent a téren Mihály nagyherczeg. Épen
ez órában érkezett vissza varsói útjából s rögtön összegyűjtve saját
ezrede hűnek maradt részét, azokkal megtámadá a felkelőket s azzal
megkezdődött a harcz.
A nagy lármázók, a «Medvesonka» hősei, táborukkal együtt, az első
sorlövésre eltisztultak a térről, csak a katonák maradtak ott.
A szabadság hősei úgy harczoltak, a hogy hősökhöz méltó.
Az a szegény katona pedig, a ki elesett egy ismeretlen ügyért, talán a
halál kínperczei alatt megtudta, hogy a miért kiszenvedett, az egy
örökké élő istenség volt, a ki egykor az ő utódait üdvözíteni fogja: a
szabadság.
A késő éjszakáig helyt álltak a piaczon, s visszaverték a czári seregek
támadásait.
Ekkor a mély sötétben egy üteg ágyu közeledett a nyefszki prospecten
felfelé.
Ez a széles sugárút olyformán szakadt be a nagy térre, mely az
admiralitás palotája, a téli palota s az Izsák templom között fekszik,
hogy annak mind a két részét uralja. Az elégördülő ágyúknak épen úgy
lehetett a czár serege, mint a felkelők tábora ellen irányozni a tüzét.
S a tüzérségi tisztek csaknem mind az összeesküvők szövetségében álltak.
Ezek örvendő hurrah kiáltással fogadták a tüzéreket, a mint azok az
utcza szegletén ágyúikat lekapcsolva, felállíták az üteget. Ezek az ő
segítségükre jöttek. E válságos perczben odarohant Mihály nagyherczeg a
legelső ágyuhoz, kiragadta az egyik tüzér kezéből a kanóczot, oda
irányzá az ágyut a felkelő tömeg felé, s az első ágyudördülés azoknak a
soraiba okádta a pusztító kartácsot.
Ez ágyulövéssel volt eldöntve a napnak, – a korszaknak – a sorsa.
Következett a többi. Az egész üteg a felkelők táborát zúzta.