Hát a dictator hová lett?
Az egész mozgalom lelke, vezetője: Ghedimin?
Az az egész rémnap alatt keresett egy embert, a kit nem birt megtalálni:
saját magát.
Hogy találhatott volna rá, mikor az meg ő előle futott?
A feladat, melyet elvállalt, nem az ő lelkületéhez való volt.
Az első lépésnél észrevette az örvényt, a melybe az egész ügy, melyet
eddig vállán hordott, képviselőivel együtt alácsúszik.
Egy lelkesült nép helyett, mely a szabadság lángkeresztsége által hősi
elhatározásra elszánva lesz, talált egy csoport katonát, a ki vezetői
által azzal van elbolondítva, hogy el akarják tőle venni a régi czárját,
a kit utál ugyan, de a kinek hűséget esküdött és ordít a «Constitutia»
után, a kiről azt hiszi, hogy az a czárnak a felesége! Mi lesz a vége,
ha győzni találnak ma? Holnap már megint valami újat kell hazudni a
katonának, hogy meg ne tudja, hogy tegnap a «szabadság» volt az, a miért
harczolt. Mi neki Hekuba, s mi Hekubának ő? Mi közük a
testőrgranátosoknak, meg a szabadságnak egymáshoz? Mit javít az ő
sorsukon a Constitutia? Igen, a főnökök azt igérték nekik, hogy a
Constitutia meg fogja duplázni a hópénzüket, de hisz annak, ki a katonát
dupla zsolddal akarja fizetni, a népre dupla adót kell vetni! Ez lesz a
szabadság? S hátha holnapután itt lesz, a kiért küzdöttek, Constantin
maga? Itt lesz az egész hadsereg élén, a mit Varsóból hoz magával, s azt
mondja: «Kivántatok fiaim, itt vagyok! A constitutiót is elhoztam; de ez
nem feleségem, hanem spanyolnád!» Mi fog történni akkor?
Hát ez a nép? Ez a rongyaiba belenyugodott, ez a nyomoruságával
összeszokott napszámos sereg. Hetvenezer muzsik, a világ minden
nemzetének teherhordó küldötte. Nem az orosz «nép»; valami egymást nem
értő, finn, esth, litván, svéd, német, szamojed, oszét, lappon, oláh és
minden szláv fajokkal egyforma rongyban és nyomorban egyesült zagyvalék,
franczia földönfutók, kalandorok által vezetve, nem, csak terelve. Mi
ennek a szabadság? A pálinkás boltok feltörése, s aztán a paloták és
boltok kirablása. Egy lázító szó felgyujtja, mint a pozdorját és egy
kartácslövés szétfújja, mint a polyvát.
Ghedimin Iván, a míg végighalad egyik utczáról a másikra, a
szövetségesek csoportjaitól még jobban visszaretten, mint az
ellenségekétől.
Nem ez volt az ő eszményképe!
Nincs egy vezéreszme a lelkében; elindul, meg visszatér; nincs egy egész
gondolatja. Kóborlása közben összetalálkozik Rylejeffel. Annak az
arczvonásaiban a saját magáét látja meg.
A költő szomorúan szorít vele kezet.
– Nem volt megérve ez a dolog! sugja fülébe s azzal elsiet.
Egy másik utczán összetalálkozott Bulatoff ezredessel – polgári
öltözetben. Bulatoff volt megválasztva a fölkelés katonai vezetőjéül. És
ez most kabátban, cilinderkalapban bujdokol. Meg sem akarták látni
egymást, úgy suhantak el az egyik az innenső, a másik a túlsó járdán.
A hová a legkevésbbé volt bátorsága menni, az volt Zeneida palotája.
Ezt a nőt meglátni ma jobban rettegett, mint az ágyúk torkába nézni. Ez
daczol a veszélylyel; míg ő, a ki belesodorta őt, megfut előle.
Még is jött aztán egy gondolatja, mely rákényszeríté, hogy fölkeresse
Zeneidát.
Át kellett haladnia a Moika hidján.
Ott azonban a hidőrök meglátják, hogy ő keresztül ment! A csatorna be
volt fagyva; Ghedimin lement a kőpart lépcsőin, hogy a jégen át kerüljön
a túlpartra.
Alig tett néhány lépést, midőn egy suttogó hang nevén szólítá.
Megdöbbenve tekinte oda.
Az egyik hidláb boltozata alul egy jól ismert arcz bukkant eléje:
Odojefszky herczeg. A legvéresebb szájú hős, a ki még ma reggel
mindenkit le akart kaszabolni, a ki tétovázik.
És most már a hidboltozat alatt.
– Zeneidához ne menj! Palotája körül van véve! suttogá a bujdokló és
visszahúzta magát menedékébe.
Micsoda rémlátás! Odojefszky a hidláb alatt! Az ezredes, a kinek
zászlóalja ott küzd az Izsáktéren, a herczeg, a kinek palotája ott áll a
«Nagy Millió» mellett; a historiai nagy név, a ki helyet követelt Brutus
és Riegó között, – beásva egy hófuvatba! S mit csinál ott? Egy darab
pokolkővel fekete ragyákat pettyeget az arczára, hogy ismeretlenné tegye
magát!
Most már Ghedimin tökéletesen elveszté a fejét.
Visszament megint a tulsó partra, s sietett egyenesen a saját palotájába
haza.
Hazaérve, egy névjegyére e sorokat irta:
«Az égre kérem önt, jöjjön át nagyanyám lakosztályába. Nagy titkokat
kell önre biznom!»
E névjegyet Corynthiának küldte fel a kapus által.
Maga azután sietett fel a nagyanyjához. Itt volt az utolsó menedéke.
Odakünn már éjszaka volt s dörögtek az ágyúk. A fegyverlobbanások fénye
volt az egyedüli kivilágítása a czári fővárosnak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A jó öreg Anna Feodorovna csak meg van most is, a maga kivető
kártyájával, dorombozó macskájával és hűséges Ihnátkójával s számlálja a
napokat, a mik még az újévig hátra vannak.
– Megint egy új év! Vajjon mit hoz az megint ránk? Vajjon ki éri meg?
Karácsony másodünnepe van. Ennek az estéjén, ha az ember két egyforma
nagyságú viaszgyertyát meggyújt, abból, hogy melyik ég le hamarább,
megtudja, hogy kettő közül melyik fog hamarább meghalni: az asszony-e,
vagy az úr?
Ezuttal bizony az öreg asszony gyertyája égett el hamarább.
– No hát teljesedjék Isten akaratja, sóhajta fel az öreg. Ha már nekem
kell előre elmennem. Hiszen bizony itt van már az ideje. Elég sokáig
éltem. De csak mégis sajnálnom kell a szegény «öreg embert», hogy marad
itt nálam nélkül majd olyan egyedül? Nem kell neki megmondani, hogy
meghaltam. Hadd higyje, hogy még mindig élek. Minden születésnapjára
kell neki ajándékozni egy piros hálósipkát, mintha én küldeném, tudod
Ihnátkó?
– Ugyan ne beszéljen annyit a halálról! dörmögé fogvaczogva a vén
cseléd. Hisz a nélkül is úgy reszket minden csontom, ettől a sok
ágyuzástól!
– Mert gyáva vagy. Mert soha sem voltál katona. Még akkor is félsz az
ágyuszótól, mikor tudod jól, hogy az csak a karácsony éjjeli nagy
processióra szól. Ilyenkor ád a czár az udvarhoz tartozóknak nagy
díszlakomát; a népnek pedig pompás tüzijátékot. Hallod, hogy pattog?
Azok a rakéták. Most megy fel a nagy girandole! Mikor meg ilyen hat
ágyulövés jön egymás után csűstűl, ez azt jelenti, hogy most emeli föl a
czár a poharát az áldomásra. Ohó! Sokszor láttam én azt az ünnepélyt.
Nem történt meg nálam nélkül soha. Szép asszony voltam ám én, mikor
fiatal voltam! Aztán milyen hangom volt; mint az ezüst! Pál czár mindig
felszólított, hogy énekeljem el az ő kedvencz nótáját: «ha a nap végső
sugárinál!» Még most is szép nóta az. De már nincs senki, a kinek
elénekeljem.
De bizony épen jött valaki, a ki meghallgatja a szép énekszót.
– Áldott úr Jézus! kiálta fel, kezeit összecsapva Anna Feodorovna. Hát
te jösz Maximovics Iván? Hát megemlékezett az öreg anyjáról a kis pulya?
Micsoda? Te ott hagytad a czári fényes lakomát a kellő közepén, hogy a
szegény nagyanyádat meglátogasd karácsony második ünnepén? De az már
igazán szép tőled Maximovics Iván! De vissza fogsz térni oda megint,
úgy-e? Visszamenj ám! Miattam a czár neheztelését magadra ne vondd. Mert
a czár kegyelme olyan ám, mint a hajadon leány ártatlansága. Abból nem
szabad semminek elveszni. Ha netán észre találta volna venni a czár,
hogy eltávoztál idő előtt, mentsd ki magadat! Valld meg neki igazán,
hogy a nagyanyádat látogattad meg. Ő ismer engem. Nagyon szeretett
engem, mikor kis gyermek volt. Akkor én még fiatal asszonyka voltam. (Az
öregasszony még Sándor czárról beszélt, a ki csak huszonhét évvel volt
nálánál ifjabb.) Sokszor odabujt az ölembe, mikor az atyja kivánatára
elénekeltem azt a szép dalt, a mit az olyan nagyon szeretett: «Ha a nap
végső sugárinál». Nem ismered? Jer. Eléneklem neked is. Ülj ide a
zsámolyomra, hajtsd ide a fejecskédet a két tenyeremre.
Iván odaült a nagyanyja lábához. Milyen jó volna most is kis gyermeknek
lenni.
Az öreg asszony aztán rákezdé a dalt.
Bizony olyan volt már a hangja, mint azoké az ódon zongoráké, a miket
holmi fejedelmi kastélyban ottan felejtettek, s huszonöt év óta fel nem
hangoltak, némely húr le is szakadt már; de azért csak elénekelte ő az
unokájának.
«Ha a nap végső sugárinál
A fák közt, gyepágyad megett
Egy békés alkat elődbe áll
S feléd nyájasan integet;
Nem más az hű barátodnál,
Ki békés örömmel kinál.»
Iván megcsókolta a nagyanyja kezét a szép dalért.
– De te olyan nagyon bús vagy ma, Iván! Mondd csak, mi szomorít? Tán
bizony útra készülsz? Hosszú útra?
– Nagyon hosszú útra.
– Te! Én kitalálom, hogy hová készülsz, szólt nevető hangon Anna
Feodorovna; te az apádat meglátogatni indulsz, az én szeretett
Maximomat!
Ezt kitalálta!
– Úgy van, nagyanyám, odamegyek. (A másvilágra!)
– Akkor vidd el neki ezeket az én csókjaimat. Meg százszor ennyit! Lásd,
nem tudok sírni. Az öreg ember szemének az a szokása, hogy mikor nem
akar sírni, akkor mindig könyezik, mikor meg igazán sírni akar, akkor
nincsenek könyei.
Sírt helyette Maximovics Iván! Olyan «jó fiu» volt!
– De hát látod, már most elmégy, engem itt hagysz. És aztán elmégy a
nélkül, hogy megházasodtál volna s nekem itt hagynád magad helyett a
feleségedet.
– Megházasodtam nagyanyám, szólt Iván. Épen azért jöttem most hozzád,
hogy bemutassam neked a feleségemet.
– Oh, micsoda örömnap ez! Te megházasodtál! Van kis feleséged. Szép,
takaros kis angyalka! És meg fogom látni mingyárt! Ez aztán a karácsonyi
ajándék!
Hanem aztán még is megsokalta magától az örömöt az öreg asszony. Ejh, az
így nagyon édes lesz; tölteni kell hozzá egy kis keserű fekete kávét.
Elkomolyodott.
– De hát miért titkoltad ezt előlem addig, a míg meg nem történt? Mikor
én azt akartam, hogy a menyasszonyi ékszert tőlem kapja az arád? Ez nem
jó volt. Remélem, hogy nemes leány?
– Egy Nariskin herczegnő.
– Gondolom, hogy a czár engedelmét kikérted a házasságodra.
– Megnyertem azt, nagyanyám.
– Akkor ki nem tudom találni, hogy miért titkolóztál? Talán nem tudott
oroszul, mikor elvetted, s elébb meg kellett tanítanod, hogy velem
beszélni tudjon? mert én meg más nyelven nem értek, én még moszkvai
leány vagyok.
Iván ráhagyta, hogy úgy van. Ebben nem volt semmi rendkivüli. A
szentpétervári herczegasszonyok nem igen értettek oroszul. (Épen úgy,
mint abban az időben a magyar úrhölgyek magyarul.)
A csöngetés a külső ajtón félbeszakítá köztük a beszédet, a
mellékszobában selyemruhasuhogás hallatszott. Corynthia még is teljesité
férje kivánságát, eljött az ő hivására a nagyanyjához.
Miért nem ment Iván maga a nejéhez, miért kérte azt, hogy keresse fel őt
nagyanyjánál? annak súlyos okai voltak. A nő maga felelhetett róla
magának. A világ előtt karöltve jártak, csupa hitvesi gyöngédség voltak.
De ha a nő hálószobájának ajtaján koczogtatott a férj, a válasz az volt:
«nem vagyok itthon!» Ez így volt a julius 21-ki napfordító éj óta.
Corynthia halaványabb volt a szokottnál, tekintete hideg, elhatározott.
– Köszönöm, hogy eljöttél, suttogá az eléje siető férj s aztán kezét
megfogva, oda vezette őt nagyanyja elé. Íme a nőm, nagyanyám!
Corynthia meghajtá az egyik térdét Anna Feodorovna előtt s oda tartá az
arczát a megcsókolásra – a mumiának. Ma mindent megtett, a mit kivántak
tőle. A kezét is megcsókolta az öreg asszonynak, azt a ránczos pergamen
kezet.
Az öreg asszony magán kívül volt örömében.
– Jaj, be gyönyörű teremtés! Milyen bájos, milyen kedves! Milyen finom
nevelése van! De micsoda pompás báli ruhád van neked! Látszik, hogy most
jösz a czár ünnepélyéről!
Szegény jó öreg asszony! Azt hitte, hogy az báli ruha, a mit Corinthia
visel. Az ő idejében csak a czár bal paréeján viseltek ilyen csipkés,
selyem ruhákat, a milyen ennek az otthoni pongyolája. Ő huszonöt év óta
nem látott divatlapot és szabóval nem beszélt. Azt hitte, most ez a báli
divat.
– No biz ehhez a pompás öltözethez nem is tudom, hogyan fog illeni a
fejdísz, a mit én tartogattam a számodra? Ihnátkó! Hozd ide a
szekrényemet, a miben az ékszereim vannak.
Az öreg asszony előszedte azokat az antik, igazgyöngyös, brilliantos
hajdiszeket, a mik egy uradalmat értek, s biz azokkal nagyon meg volt
akadva, hogy mi módon tüzködje fel Corinthia à la giraffe frizurájára, a
mihez azok nem voltak készülve. Pedig azokat okvetlenül meg kellett neki
kapni és viselni az ő szemeláttára.
Corinthia hagyta magát felcziczomáztatni.
– Így ni! Most még szebb vagy! Ezekkel az ékszerekkel most visszaviheted
őt a czár ünnepélyére; hadd irigyeljék tőled!
– Nem, nagyanyám, mi nem megyünk vissza többet, mondá Iván, ha
megengeded, itt maradunk nálad. Itt töltjük a karácsony-estét.
– De mit mond majd a czár?
– Már tudja, hogy te nálad fogunk lenni, s elbocsátott.
– Ah, ha elkéredzkedtél, az már egészen más. Így már kedves lesz, ha
nálam akartok maradni. De Istenem, hát már most én mivel tudjalak
benneteket mulattatni? Tud a feleséged l’hombret játszani?
– Tud.
– Csakhogy az én kártyám, a mivel naphosszant játszom, olyan kopott már.
Szégyenlem előadni.
– Majd gondoskodik a nőm friss kártyáról. Engedd meg, hadd magyarázzam
meg neki, hogy hol állanak?
– Jó lesz, jó lesz. Te Ihnátkó addig készítsd el a kártya-asztalt. Oh
milyen régen nem játszottam l’hombret! A mióta a kis fekete herczegnő,
meg a tábornokné nem járhatják a lépcsőt. A theás servicet, a
süteményeket mind készítsd elő. A kandallóra rakj fát. Majd meglássuk,
melyikünk álmosodik el hamarább, ha egyszer belemelegszünk a
kártyázásba? Én nem!
Iván ez alatt francziául kezdett el beszélni Corinthiához, oly nyugodt
kifejezést erőltetve arczára, mintha csak azt magyarázná neki, hol
találja meg szobájában a játékkártyákat?
– Én el vagyok veszve. A ma kitört felkelésnek, a mi úgy hiszem, azóta
le van verve, én voltam a titkos intézője. Névszerint Trubeczkói herczeg
volt a dictator, de tényleg én voltam az. Én voltam az intéző kéz, ő
csak álarcz. Trubeczkói már sietett magát tisztázni; oda ment a
főparancsnoksághoz, letenni a czár iránti esküt, s megadta magát. Ezzel
rólam az álarcz lehullt. Én maradtam benn a vezérségben. Nem is
háríthatom azt rá vissza; szegénynek ifju neje van, a ki őt nagyon
szereti. A mai zűrzavarban azonban semmi részem nem volt. Hanem ez
rajtam nem segít; mert mégis én voltam a dictator. Ha az iratokat, a mik
e mozgalommal összefüggnek, megtalálják, akkor menthetlenül elvesztem.
És velem együtt ezrei az ország legelőkelőbb embereinek, a kiknek a
nevei egy könyvbe fel vannak jegyezve, a mit «Zöld könyvnek» nevezünk. –
Ezt a könyvet meg kell semmisíteni.
– Rám bizza ön azt?
– Kire bizhatnám másra? Mindenem, a mim van, önnel közös. Nevem,
vagyonom, rangom, becsületem egyúttal az öné is. S ez mind koczkán forog
most. És csak ön segíthet rajtam, senki más.
– Parancsoljon, mit tegyek?
– Oh nem azt. Könyörgöm. Esedezem. Mert a mit most kérek öntől, az
valóban olyan nagy, mint mikor az ember Istentől kéri bűnbocsánatát. Az
a könyv Ilmerinen Zeneidánál van elrejtve.
– Ah!
– Tudom, hogy ön gyülöli ezt a nőt. Ok nélkül: esküszöm rá! De hát mit
ér a kétségbeesett ember esküje? Engem nem kötött e nőhöz olyan érzelem,
mely az ön női büszkeségét megsérthette. Más viszony volt az, rám nézve
sokkal veszélyesebb, de önre nézve nem sértő. De azt nem fogja ön nekem
elhinni. Nem is kivánom. De kérem azt, hogy a végveszély pillanatában
legyen nagylelkű, és ha haragja volt ellenem, a Ghedimin czimer
becsületéért felejtse azt el, és siessen e pillanatban Ilmerinen
kisasszony lakába, ezzel a kulcscsal, mely a rejteket felnyítja. Én
tudom jól, hogy minő áldozatot kivánok öntől, a mikor azt kérem, hogy
lépje át annak a háznak küszöbét. De ennek meg kell történni. Én magam
nem mehetek oda, mert a mint e ház felé közelítek, engemet rögtön
elfognak; de önt nem fogják gyanuba venni. Rögtön beszéljen ön Ilmerinen
kisasszonynyal, s tudósítsa a veszélyről, ha ő még nem tudná ezt. Én azt
hiszem, hogy ő már tudja. Gondolom, hogy magától is rájönne arra, hogy e
Zöld könyvet megsemmisítse, ha az oly erős rejtekbe nem volna zárva, a
mit csak a legnagyobb erőszakkal s sok idővesztéssel lehet szétrombolni.
Ez a kulcs egyszerre felnyitja a zárt. Vessék önök a könyvet a tüzbe.
Maradjon ön ott, míg hamuvá égni nem látja s aztán siessen vissza s
szabadítson ki kétségbeesett helyzetemből…
– Úgy teszek, a hogy egy Ghedimin herczegnőnek tenni kell.
– Életemet és becsületemet tettem az ön kezébe…
– Tudom…
Corinthia átvette az aczélkulcsot és elsietett.
– Hogy elfutott a kicsike, mondá az öreg asszony.
– Mindjárt visszatér.
– A kártyákkal?
– Igen. A kártyákkal.
– Én azalatt kicsinosítom magamat, ne lásson ilyen pongyolának.
A kicsinosítás abból állt, hogy előhozatta a legujabb divatú baretjét
(1807-ből), azt feltette a fejére, a nagy sárga strucztollal, s a két
hamis schnekklit odaakasztotta a hajába. A haja fehér volt, a schnekklik
pedig feketék.
Egy hosszú óra telt el.
– De milyen sokáig keresi a kártyákat a kicsike! Bizonyosan ő is
átöltözik. Leveti a báli ruhát s pongyolába, kartonba öltözik. Megállj
csak, milyen tréfát fogok neki csinálni! Hogy fog rajta nevetni!
Eldalolom neki a házas-párok dalát». Az ám a csinos nóta. Hozd ide a
guitáromat, Ihnátkó. Hej, milyen jól tudtam én guitározni valaha.
S a jó öreg asszony kezébe vette az ócska lantot, s felbátorítva az első
sikertől, hozzá fogott, hogy egy vidám kedélyes régi nótával mulattassa
az ő kedves kis pulyácskáját, – kinek halálos veriték gyöngyözött a
homlokán ez óra alatt.
– No hallgasd hát!
«A jó gazdasszonynak az a kötelessége,
Hogy urát becsülje,
A perpatvart, és a czifrálkodást
Messzire kerülje,
Reggel már az ágyához
Jó szivvigasztalót hoz,
Délben bor, pecsenyére
Várja őt az asztalhoz!»
(Ugy-e szép volt? De hallgasd meg a folytatását!)
«Jó asszony férjének az a kötelessége,
Hallgasson szavára,
Őtet tüzbe-vizbe küldi, menni kell
Parancsolatjára,
Szépen kezet csókolni,
Intésére hajolni,
Ha vendége érkezik,
Őtet mulatni hagyni!»
– Hahaha! nevetett a jó öreg asszony a saját kedélyes dalának s hajlandó
lett volna, ha Iván csak egy szóval kéri, azt még egyszer elénekelni a
kedvéért. Csak már jönne a kicsike, hogy az is nevetne rajta!
De Iván nem figyelt már oda: neszt hallott az ajtó előtt. Ezóta
Corinthia megjárhatta az utat Zeneidához és onnan vissza. Sietett az
ajtót felnyitni.
De nem Corinthia lépett be azon, a kire várt, hanem valaki, a kivel
legkevésbbé kivánt találkozni e ködös világon: Galban.
A lovag nem jött egyedül, mögötte négy granátos állt a finn ezredből.
A lovag nem vette le a kalapját, mikor belépett s nem üdvözölte a
háziasszonyt, a kinek a szobájába hatolt.
– Ghedimin Maximovics Iván, ön az én foglyom! Adja át kardját!
Iván szótlanul oldá le kardját s átadta neki.
Anna Feodorovna haragba jött.
– Nini! Micsoda ember ez itt, a ki az én szobámba be mer törni, s az én
unokámnak, egy Ghedimin herczegnek el meri venni a kardját? Kicsoda az
úr?
– Hogy én ki vagyok? madame, azt megtudni önnek semmi szüksége, hanem
hogy az ön unokája kicsoda? azt megmondhatom. – Ő a felzendült
rebellisek dictatora, a kik a czárt meg akarták ölni és leverettek.
– Ihnátkó! Ihnatkó! Rikácsolt az öreg asszony. Gyere ide! Nevess
helyettem. Én nekem nem jön. Segíts nevetni! Nézd, itt egy farsang
bolondja van, a ki komédiát játszik! Azt mondja, hogy az én pulyám a
rebellisek dictatora. Hová bujtál? Röhögj hát!
Iván halk hangon mondá francziául Galbannak:
– Én védni fogom magamat a czár előtt. Nincs ellenem semmi bizonyiték.
– Hát a Zöld könyv?
– Arról nem tudok semmit.
– Ne csinálj magadnak hiu reményeket, Maximovics Iván! El vagy veszve
tökéletesen. Feleséged elárult. A mint te azt a bizonyos kulcsot a
kezébe adtad, a mi azt a – tudod már – roulettebankot felnyitja ott
Zeneida kisasszonynál, ő egyenesen a rendőrfőnökhöz sietett vele s annak
a kezébe tette le azt. Ezóta a Zöld könyved jó helyen van.
Ghediminnek e szóra, mintha az ég minden csillagai szakadtak volna rá,
megrogytak a térdei s a feje alácsuklott. E megfoghatatlan rémgondolat
megzsibbasztá minden gondolatát.
Percz mulva megint egész vére fellázadt, reszketni kezdett a dühtől.
– Nem! Nem lehet az! Hogy egy asszony elveszítse tulajdon férjét, s
azzal együtt saját vagyonát, becsületét! Ilyen szörnyeteg nem létezik a
világon! S én nem vétettem senki ellen a világon oly nagyot, hogy az én
büntetésemre teremtsen az Isten egy ilyen pokolcsodát!
– Rövid emlékezeted van, Maximovics Iván, sugá fülébe Galban lovag.
Gondolj vissza arra az éjszakára, a mikor Corinthiának hirül vitted
Nariskin Zsófia halálát s egyuttal Puskin megszökését Bethsábával. Nem
tudtad volna tán, hogy Nariskin Zsófia az ő leánya volt, s hogy ő akkor
épen Puskinra várt, nem reád?…
E felfedezés még sulyosabb csapás volt Iván fejére minden elbukásnál.
Felnyitott ajka levegő után kapkodott; kezei a megfoghatatlan fantom
után nyultak ki vonagló ujjaikkal. Közel volt hozzá, hogy a szive
megszakadjon.
– De hát ne légy te féltékeny többé se Puskinra, se a feleségedre.
Puskint majd főbe lövik, a hol megkapják; a feleséged meg majd
visszakapja a rangját is, a vagyonát is, meg a férjét is, a mivel
kárpótolhatja magát. Te szépen felsétálsz a vérpadra; a szép birtokodat,
meg a czimeidet pedig s talán még a feleségedet is majd örökli az, a ki
jobban meg tudja becsülni, mint te. – Talán épen Galban lovag!
E szóknál Ivánnak csak aláhanyatlottak a karjai. Nem érzett, nem látott
többé semmit.
Galban lovagnak utasítása volt elvégezni vele az «elitélt toilettejét».
Először letépte a melléről az érdemrendeket, azután a vállairól a
vállrózsákat, végre minden gombjait az egyenruhájáról, melyen a czár
czimere volt.
A nagyanya nem értette azt, a mit beszéltek, de a mint azt meglátta,
hogy unokája testéről hogy tépik le a katonai, a nemesi díszt mind, ha
odafutni nem volt is ereje, de az asztalba megfogózva, fel tudott állni,
és rá tudott rivalni arra, a ki azt tette.
– Gyilkos! – Istentelen! – Ne merd bántani az én unokámat! – Állj meg! –
Ne tépd tovább! – Hazugság minden, a mit ráfognak! – Én megyek a
czárhoz. – Lábaihoz vetem magamat. Engem meg fog hallgatni. – Ő engem
nagyon szeretett. Ihnátkó! – Add fel a palástomat! – A czárhoz megyek! –
Megálljatok! – Hóhérok! – Ne adjátok rá azt a rabköntöst! Az én
angyalom, Ivánomra! – Rabköntöst! – Én előttem! – Ördögök! – Még a haját
is le akarjátok vágni! Hol van a czár? – Megyek a czárhoz! – Megyek
Sándor czárhoz! – Kegyelmet kérni!
És a szörnyű akarat csodát mivelt. A tehetetlen rokkant test járni
kezdett, mint egy élő kisértet; – el tudott tántorogni odáig, a hol
Galban állt, – annak megragadta a kezeit:
– Sándor czárhoz! lihegé. Kegyelemért!
– Az égben van az már! kiáltá a lovag durván.
– Hát megyek oda! sóhajtá az agg nő s azzal össze rogyott.
Jól mondá.
Odament.
A hol a minden oroszok czárjai maguk is – nem osztják többé – hanem
kérik a kegyelmet…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ghediminnek (nem herczeg többé!) az utolsó hajfürtei is lehullottak a
fejéről. Ez a halálra itéltek tonsurája.
Senkije sem volt már, a ki szánja, csak a kürtőbe elbujt vén szolga
csuklott ijedtében egyre e meggyalázó műtét alatt.
Még azt sem engedték neki, hogy odamenjen holt nagyanyjához, s azt
fölemelje a földről. Az elitélt lázadónak nincs se az élők, se a
halottak közt családja többé.
Következett még, hogy a kezére és a lábára verjék a lánczokat. Jó, nehéz
lánczokat! A milyenekről azt mondta a világosságügyi tanácsos: «ne
féljetek, megkapjátok ingyen!» S minthogy előkelő vezér volt,
kitüntetésül még egy nehéz vasgolyó is volt akasztva a láncz végére, azt
húzhatta maga után, valahányat lépett.
– És most, karra a fegyvert, középre a rabot! Előre!
Hanem a szobaajtóban feltartóztatta őket valaki ezen szóval:
– A czár nevében!
Ilmerinen Zeneida volt, a ki belépett.
Galban lovag elbámult.
– Ah, kisasszony, ön még szabadon jár?
– A mint látja ön. A czártól jövök.
– Hogy juthatott ön oda?
– Hát nem az én honfiaim, a kalevainok védték-e a czár fiát, feleségét
és anyját ezen a napon?
– Értem. Ők bebocsátották önt a czárhoz. És aztán?
– A czár kegyelmet adott Ghedimin Maximovics Ivánnak. Itt nálam a
kegyelmi parancsa.
– Ah, ön megmentette Ghedimin Ivánt a vesztőhelytől!
– Sőt még az ólombányáktól is. A czár kegyelmes volt őt Tobolszkba
száműzni a nyestvadászok közé. A hova rögtön indulni fog.
– Remélem: gyalog?
– Nem. Saját szánkóján és egyedül.
– S ezt mind az ön szép fekete szemei vívták ki, szép kisasszony? De
álljunk meg még egy szóra! Mikor a czár ezt a kegyelemparancsot aláirta,
még nem volt tudomása róla, hogy a Zöld könyv kézre került!
– Miféle Zöld könyv?
– Ah, szép istennő! Ön is a tudatlant akarja játszani? megbukik e
szerepben. S ezuttal csakugyan én fogom önt kifütyölni! Nem tudja ön,
hogy az ön roulettebankjának a titkos kulcsa a rendőrség kezébe került.
– De tudom. Nos aztán?
– S ezuttal a rendőrséget nem lehet úgy bolonddá tartani, mint tették én
velem, mikor Turgenyeff Miklós azt mondá: «Je suis un president sans
phrases, messieurs, faites vos jeux!» A Zöld könyvet megtalálták.
– Én úgy tudom, hogy találtak egy sárga könyvet.
– És abban az összeesküvők nevei voltak az alkotmány alá irva, és a
lázadási tervek mind!
– Abban a könyvben voltak feljegyezve azoknak az uraknak a nevei, a kik
a roulettejátéknál a banknak adósai maradtak s becsületbeli tartozásuk
volt kiegyenlítetlen.
– Jól játsza ön a komédiát, kisasszony, nagyon jól, hanem azért mégis ki
lesz ön fütyölve. Hisz az irott betük önök ellen fognak vallani.
– Azok nem fognak senki ellen vallani. Én, tudva azt, hogy a
roulettejáték tiltva van, minthogy a rejteket fel nem nyithattam, a
kulcslyukon keresztül teletöltöttem azt választóvizzel. S a kik a
«sárga» könyvet megkapták, egy betüt sem találtak annak a lapjaira irva,
az mind eltünt onnan. Jelen voltam, mikor felbontották. Semmi irás nem
maradt ott.
E szókra nagyot csörrent valami. Iván csapta össze lánczait, a mik
kezeire voltak verve.
Galban lovag tombolt dühében.
– Ön igazán a pokol szülötte, Ilmerinen Zeneida! Ön ezzel a dæmoni
ötletével tízezer gonosztevő összeesküvőt mentett meg a vérpadtól és
Szibériától!
– Számítsuk hozzá a családjaikat is, s mondjuk, hogy százezeret.
– Ily gonoszságra csak asszony képes! S ön ezt nekem meg meri mondani?
– Mit törődöm én önnel? Nekem levelem van a czártól, mely szabadságot ád
odamennem e szomoru országból, a hová nekem tetszik.
Galban lovag, a mint azt látta, hogy ez a nő túl van azon a körön, a
melyben őt ostorával elérheti, vissza akart térni franczia udvariasság
mázával bevont szerepébe.
– Nagyon sajnálni fogja a szentpétervári világ, kisasszony, hogy önt
elveszíti, a mai búcsúelőadás után! S hova fog ön menni, ha szabad
kérdenem? miután a rendőrséget tudósítanom kell felőle, hogy önt
szabadon engedje távozni.
– Hát hová mennék? A hová az én uramat viszik. Tobolszkba!
– Hogyan? Ön követni akarja Ghedimin Ivánt Szibériába?
– Hát hogyne? Én nem voltam neki felesége, hogy nyomoruságában
elválhassak tőle; én csak szeretője voltam, én nem hagyhatom el.
Azzal odament a meglánczolt rabhoz s felvette a kezébe a lánczáról a
rajta nehezedő vasgolyót. Az volt az ő menyasszonyi hozománya.
– Mehetünk, uram.
Iván e pillanatban fölemelte büszkén a fejét, és arcza ragyogott. Ez a
rabbá nyirt fej az lett, a minek előbb kellett volna lennie. Egy büszke
hős, egy szabadsághős szoborfeje! Ajkához emelé lánczhordó kezével a
hölgy kezét, s teljes, ép, érczhangú szóval kiálta fel:
– Köszönöm Istenem! Ma gazdagabbá tettél, mint voltam valaha!
Zeneida odasimult a keblére és átölelé.
– Most már fütyölhet ön Galban lovag. A játéknak vége.
De Galbannak nem volt kedve azt tenni. Még az ő rossz szivét is
meghatotta ennyi nemesség. A négy gránátos is lehorgasztott fővel állt
ott, minden katona-regula ellen.
– De kisasszony! Hebegé a lovag. Gondolja ön meg, hogy mi lesz önből, ha
komolyan veszi ezen szörnyű elhatározást.
Zeneida odanézett Maximovics Iván szemeibe s egész lelke ott volt e
tekintetében.
– Leszek a névtelen embernek névtelen asszonya! Induljunk!
A láncz csörrent minden lépés után. A magára hagyott szobában nem
hangzott más, mint a vén szolga zokogása a kürtőben.
Hanem a földön fekvő halott arczán mind elsimultak a ránczok.
Mosolygott…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ilyen nagy vonásokkal rajzolt alakok számosan fordulnak elő a történelmi
nagy korból. Így követte Trubeczkoi herczeget a névleges dictatort, ifjú
neje Siberiába, így a két Muravieffet és Nariskint. Rylejeff özvegye
visszautasította büszkén a kegydíjat, a mit számára a czár rendelt. Egy
fiatal nevelőnő, ki egy orosz herczeg iránti szerelmét el tudta rejteni
szívében, a míg az magasan állt fölötte, mikor az itélet azt szibériai
rabszolgává degradálta, akkor megvallotta az ifjú szülőinek szerelmét s
a rabszolgának neje lett s vele ment a száműzetésbe. Hanem aztán az
ellenkező alakokat is épen ily merész vonásokkal rajzolta a korszak.
Odojeffszki herczeget a hid alatti búvhelyén saját rokonai árulták el, s
azoknak az úrnőknek a nevei is szép sort képeznek, a kik azon a napon, a
melyen a gyászos menet elindult Szibéria felé rokonaikkal,
testvéreikkel: a téli palotában Ghedimin Corinthiának nyujták kezeiket a
contratáncz alatt.