Soha sem volt Szent-Pétervárott nagyobb csend, mint deczember
huszonhatodikát megelőző három napon.
Az éjjeli lárma, a korcsmai dobzódás egyszerre megszünt. A «Kaba»-okban
a naponkinti háromezer veder pálinka helyett nem fogyasztottak el többet
kétszáznál. Félelmes jelenség! Mikor az orosz nép fölteszi magában, hogy
eszénél akar maradni!
Huszonöt nap óta nem volt már uralkodója Oroszországnak.
Mi történt e huszonöt nap alatt?
Ez alatt két feje és két szíve volt a nagy birodalomnak: az egyik Varsó,
a másik Szent-Pétervár.
Szent-Pétervárott kikiáltották a varsói alkirályt czárnak. Varsóban
pedig a szentpétervári nagyherczeget, Miklóst.
A legifjabb testvér, Mihály, épen látogatóban volt Constantinnál, midőn
Tagánrogból Sándor czár halálhire megérkezett: – két nappal hamarább
ide, mint Szent-Pétervárra. Nagy ünnepélyeket szakított félbe e rémhír.
Constantin rögtön sietteté öcscsét a visszatérésre, a trónöröklésről
való lemondás ismételt kijelentésével. A nagyherczeg és a
Szent-Pétervárról jövő küldöttség utjai keresztezték egymást. A mikor
Mihály megérkezett Szent-Pétervárra, a megujított lemondással, akkor
érkezett Varsóba Labanoff az okiratokkal, a mik Constantin kikiáltását
tartalmazták, mellékelve a hadsereg esküje, s a nép hódolati
nyilatkozata, százezernyi aláirással. (Vasárnap a templomokból kijövő
emberekkel mind aláiratták; a ki nem volt irástudó, annak megfogták a
kezét s úgy vezették a tollát.) De Grudzinszka Johanna varázsa még
mindig győzött. A lepecsételt csomagra e czím volt írva: «ő császári
felségének.»
– Tudom mi van benne, mondá Constantin. Az, hogy váljak el a
feleségemtől és házasodjam össze a czári trónnal. Köszönöm. Ez a levél
nem nekem szól. Én nem vagyok császári felség. Vidd vissza, a honnan
küldték.
És feltöretlenül küldte vissza az egész csomagot.
Mihály nagyherczeg épen úgy járt a maga küldetésével. Constantin levele
Miklós czárnak volt czímezve. Ezt meg az nem fogadta el: Constantin már
ki van kiáltva, a hadsereg már felesküdött hűségre, a nép már aláirta a
hódolatot nevezetes államokiratok lettek kibocsátva a neve alatt. Ez meg
nem másítható. Mihálynak még egyszer vissza kellett menni Varsóba, hogy
Constantint rábirja a korona elfogadására. Ezuttal Dorpatban
összetalálkozott a küldöttséggel, mely Varsóból jött s az meg hozta
vissza magával a felbontatlan levélcsomagot.
E szerint nem volt Oroszországnak egy czárja sem.
Az összeesküvők, a republikánusok aztán azt mondták, hogy:
– No hát legyen kettő!
Ekkor érkezett meg a Déloroszországban fölfedezett katonai
összeesküvésnek a híre Szent-Pétervárra.
Sem az egyik, sem a másik félnek nem lehetett tétovázni többé.
Pestel és tíz zászlóaljvezető el lettek fogva; de a zendülés azzal nem
lett elfojtva, csak a kitörés siettetve.
Deczember 25-ikén késő estve határozta el magát Miklós, hogy a koronát
feltegye a fejére.
Ezzel a következő nap végzete fel lett idézve.
A trónralépés nyilatkozványa éjfélután két órakor lett készen, már ekkor
nem lehetett azt közzétenni. Másnap reggel pedig fel kellett volna az
ezredeket esketni az új czár iránti hűségre, a nélkül, hogy azok tudták
volna, mi történt a régi czárral, a kinek alig két hete esküdtek
hűséget.
Az összeesküvők is egész éjjel tanácskoztak, hogy mit tegyenek.
– Minden készen van a szabadságharczra! Mondá a lelkesült költő,
Rylejeff.
– Csak egy hiányzik, viszonzá rá Ilmerinen Zeneida. Az, hogy a nép nem
tudja, mi a szabadság.
– És az igaz, szólt Ghedimin. A mi eszméinket nem érti meg a nép, nekünk
azon kellett volna kezdenünk, hogy megértessük vele, mi a szabadság?
– Nekünk azon kell kezdenünk, vágott közbe Jakuskin, hogy megszabadítsuk
a zsarnokaitól, akkor majd megértetjük vele, hogy mi a szabadság?
A harcz meg volt izenve. Az összeesküvők siettek ezredeikhez s még a
kora reggel sötét ködében elfoglalták a téli palota előtti tért, a
fellázított ezredekkel.
A lázadó katonák jelszava ez volt: «Derevaski daloi»! (Dobd el a
fakovát.) A rendes hadgyakorlathoz a lőfegyverek sárkányában fakovák
voltak; ezeket most siettek felcserélni igazi kovákkal.