Egy hófergeteges deczemberi napon, a mikor még a szomszédok sem jöttek
Puskin tanyáját meglátogatni, egy csengős szán hajtatott be az udvarára,
s a bundákból és botosokból kikeczmelgőben a házi gazda Galban lovagot
ismerte meg.
Vendég számára nincs ellenséges indulat; kivált a kit a rosz idő hajt
be. Az út el volt veszve a hóhullámok alatt! az ember nem láthatta, hogy
merre megy?
Puskin a legszivélyesebben fogadta Galbant, s a jó meleg szobában
rágyujtottak a békepipára. Bethsába készíté számukra a theát.
– Hát téged mi üldöz ily télvihar idején, hogy a hátadra vedd a
zivatart, Galban?
– Hja, bizony, Szergievics Sándor pajtás, azt könnyen kitalálhatnád
saját magadról; mert bizony a te ablakod sem a Nyeffszki prosspektre
nyilik. Neked is van rá valami okod, hogy itt légy.
– Van! szólt Puskin, bodor füstöt eresztve föl karikában a magasra, s az
a füstkarika úgy szállt föl Bethsába feje fölé, mint egy aureole a
szentek feje fölött, – s nagy tüntetéssel odavonta a nejét a karszéke
kartámlányára, s átölelte a derekát. Itt van!
Galban nevetett.
– No, ilyen okom nekem persze nincs. Nálam csak az van, hogy «veteres
migrate coloni.» (Hajdani zsellérek pusztuljatok innen.) A világ
megfordult. A régi emberek menekülnek. Arakcsejeff is Grusinóban
pipázik.
– No azt csodálom. Hisz Constantin czár neki eszményképe volt, s úgy
tudom, hogy Constantin czár sem szeretett senkit úgy, mint
Arakcsejeffet.
– Hiszen, ha Constantin volna a czár, akkor én is tudnám, hogy merre
kell torony irányában szánkázni? de nem az.
– Nem az? szólt Puskin elbámulva. Hisz itt állnak a hirlapban a
rendeletei.
– Ugyan, édes Szergievics Sándor! Te magad is író vagy, s mégis olyan
naiv vagy, hogy elhiszed a mi az ujságban áll?
– Terringettét! De már a hivatalos ujságnak csak el kell hinni, ha ide
van nyomtatva, hogy a senatus kikiáltotta Constantint czárnak, hogy a
testőrezredek zászlónként felesküdtek a Constantin czár iránti hűségre.
– És azért Constantin mégsem czár. A csodák és a képtelenségek korában
élünk, barátom. Ezeket persze nem köti a hivatalos közlöny a nagy
közönség orrára, hanem Szent-Péterváron mindenki tudja azért. Mikor már
Constantin ki volt kiáltva czárnak, a nagyherczegektől elkezdve a
testőrökig mindenki letette iránta a hódolati esküt, akkor az
államtanács elnöke, Lapukhin, előád egy lepecsételt csomagot, melyre ez
volt írva a meghalt Sándor czár által: «halálom után az államtanácsban
felbontandó.» A pecséteket felvágták, s a bőrtokban találtak egy
okmányt, melyben Constantin nagyherczeg, a czárevics a trónöröklési
jogrúl öcscse, Miklós nagyherczeg javára leköszön. A második okmány, a
mi a csomagban volt, Sándor czár végrendelete, melyben Constantin
lemondása elfogadtatik, s jövendő trónörökösül Miklós nagyherczeg
neveztetik ki.
– Hát akkor nem Constantin a czár, hanem Miklós. Ez nagyon világos.
Mondá Puskin, olyan hangon, mint a kinek az is mindegy.
– Dehogy világos! Miklós nagyherczeg nem akarja elfogadni a javára
történt lemondást. Ő ragaszkodik az állami rendhez, a mit megváltoztatni
nem szabad s most foly a nagylelkü vita Szent-Pétervár s Varsó között, a
harmadik testvér, Mihály nagyherczeg közbenjárásával; mind a két testvér
azt követeli, hogy a másiké legyen a korona.
– No, ez igazán nagy testvéri szeretet, csaknem példátlan a
világtörténetben. Eddig azon szoktak a királyfiak vetekedni, hogy melyik
vegye el a másiktól a koronát?
– S a mi a chimaerát tökéletessé teszi, az, hogy már bevégzett tények
állnak egymással szemközt, a mik egymást kizárják. Bevégzett tény, hogy
Constantin czárnak van kikiáltva, s a trónról el nem távolítható; de az
is bevégzett tény, hogy törvényes nejévé tette Grudzinszka Johannát, a
ki lengyel nő, római hitű és köznemes, három olyan tulajdon, a mely
eltitja a férjét az orosz koronák viselésétől. És igy Constantinnak meg
van tiltva a trónra leülni, s meg van tilta róla lelépni.
– Isten neki. Akkor állni fog rajta!
– Könnyű neked itten élczelni a pleskovi tusculanumban; de mit tegyenek
a szegény cserepcsikba szorított udvaronczok?
– Kivált miután a czárevicsnek kedvesebb a felesége, mint a koronája.
– No! Ezt hagyjuk abba. Azzal a túlságos hitvesi szeretettel senkinek
sem szórunk port a szemébe. Nekem volt alkalmam azt egy ízben
aranypróba-kőre tenni. S mondhatom, hogy nagyon kevés bűvészet kellett
volna hozzá, hogy Johanna asszonysággal elfeledtessem a legdaliásabb
fejedelmi szeretőt. Mert még akkor férjének nem nevezhette. Ha egy
erősebb érzelem nem parancsolt volna szivemnek! (Itt egy elfojtott
sóhajtás s egy lopva ejtett oldalpillantás Bethsába felé, igyekezett
megadni a magyarázatot.) Bizony kezemben volt az alkalom, hogy
Constantint Oroszország tizenkilencz koronájával megajándékozzam. Aztán
még egy huszadikkal is. Csak egy nappal kellett volna még tovább
maradnom a szép Laziénka-kertben.
(Bizony kár volt ott nem maradni; már csak azoknak a szép
Laziénka-kertben termő mogyorófa hajtásoknak az átvétele végett is!)
Puskint émelyíté ez a henczegés. Kiverte a pipája hamuját a földre.
Annyira becsülte épen Galban dicsekedését is.
– Én pedig úgy tudom, hogy a czárevics és neje oly nagyon szeretik
egymást, hogy Constantin nem adja oda Johanna főkötőjét Rurik
koronájáért.
– De hátha nem Johanna főkötőjében van az érdem? Hátha Rurik koronájában
van a hiba? Okos ember zivatarban nem menekül egy terepély fa koronája
alá, hogy meg ne ázzék. S valamennyi terepély fa között az orosz
fenyőnek a koronája a legveszélyesebb, nagy villámlások idején. Azt
mindenki tudja, hisz a verebek is arról beszélnek, hogy a meghalt czárt
csak a jóltevő kaukázusi láz mentette meg attól, hogy az a végzet ne
érje, a mivel minden orosz czár megvált a tróntól. Még az utolsó esetről
is sok mende-monda jár. Beszélnek megmérgezésről. Talleyrand bon motja
egész Európát bejárta már: «ugyan ideje volna, hogy az orosz czárok a
meghalási módjukat megváltoztassák.» Az ember irtózik kimondani:
orgyilok, árulás, összeesküvés leskelődik arra, a ki Rurik koronáját
viseli. Aláássák az imazsámolyát, az oltárt, a templomot, a hol
ájtatoskodik. Nem elég magyarázat-e annak a megértetésére, hogy miért
verseng két testvér a fölött, hogy melyiké «ne» legyen a korona?
Legjobban megmondta a vonakodásnak az okát a czárevics a szász özvegy
királynénak: «az orosz czároknak igen erős nyakuaknak kell lenni, s én
nem szeretem, ha az enyimet csiklandozzák!»
(Ilyen merészen csak az agent provocateurök szoktak beszélni!)
Puskin úgy bedugta a száját a csibukja borostyánkő szopókájával, hogy
azon ugyan egy szó ki nem jöhetett. Bethsába észrevette a férjén, hogy
az most tüskéken ül s kisietett a szobából. Kitalálta a férj
gondolatait, utána látott, hogy azokat foganatosítsa. Befogatott három
szánba s elküldött a szomszédokért, a kiket a zivatar visszatartott a
megjelenéstől.
Galban azért csak nem hagyott fel a folytatással, mikor az asszony
magukra hagyta őket.
– Hiszen tudod rólam jól, hogy ki voltam és ki vagyok? Teljes életemben
mindig udvaroncz voltam, szerettem szolgálni, engedelmeskedni,
intrikálni, soha sem voltak bennem hajlamok valami összeesküvő ligához
tartani. Őszinte vagyok! De ebből a mostani kelepczéből közönséges
alattvalói hűség ki nem segít. A zürzavar tökéletes az országban. Az
összeesküvő társulatok maguk szét vannak zilálva. Azáltal, hogy a czár
meghalt, ki van rántva alóluk a föld. Nincs czár! Ki ellen esküdjenek
össze? De az udvaronczok épen olyan zavarban vannak. Nincs czár! Ki
mellé sorakozzanak? Az összeesküvők két pártra szakadtak: ha Constantin
fogadja el a koronát, akkor Miklóst fogják ellenczárnak kikiáltani, ha
Miklós fogadja el, akkor Constantint. A katonák készek egymással
összeverekedni; mind a két fél a maga legitim jelöltjeért. A legszebb
forradalom lesz, mind két részről ezzel a csatajelszóval: «éljen a
czár!» S az ember nem tudja, hogy melyik fog győzni? Ha Constantin
pártja győz, akkor a Miklós hivei lesznek a lázadók; ha Miklós pártja
kerül felül, akkor a Constantin hiveit fogják üldözni, mint zendülőket.
A magamforma emberek helyzete a legrettenetesebb. Akárki mellé álljak,
nem tudom, hogy a legnagyobb jobbágyi hűségem nem lesz-e holnap már
perduellio, rebellio? Ilyenkor aztán okos ember nem tehet czélszerűbbet,
mint hogy ott hagyja a chaost chaosnak, s menekül az erdők közé,
farkasokat vadászni. Reménylem, Sergievics Sándor, hogy ezeken a
vadászatokon gyakran fogunk találkozni egymással.
– Nekem nem szabad egy napi járó földnél messzebbre eltávoznom
Pleskovból.
– Hisz az én birtokom épen annyira van hozzád. Egy rövid téli nap.
Mulassuk magunkat, a hogy lehet, a míg ez a zürzavaros világ tart.
Puskin megigérte, hogy rövid időn visszaadja a látogatást.
– Hisz most már egészen kollegák vagyunk, fecsegett Galban tovább.
Képzelheted azt a jajveszéklést a tsinovnikok között Szent-Pétervárott!
Jövő márcziusban lett volna Sándor czárnak huszonötéves uralkodói
jubilaeuma; minden udvaroncz előre számított rá, hogy ezen a napon egy
rangfokozattal előbbre fog menni: a «vasé blagorodié» czím helyett a
«vasé vuiszkoblagorodiét» fogja kapni. Sokan már előre elkészítették az
új egyenruháikat is és magolták a feleleteket, a miket az examenben adni
fognak; mert tudod, hogy nálunk valahányszor valaki hivatalbeli
előmozdítást kap, előbb mindíg újra le kell tennie az exament.
Szerencsére a professor urak a felteendő kérdéseket jó idején
kiszolgáltatják s nem is igen drágán. Ez most mind a porba esett. Én
magam is ott voltam a lajstromban a harmadik czím-fokon, mint a
szentpétervári szinházak igazgatója «vasé prevoszkoditelsztvo», te is
ott voltál, mint őrnagy. Három ezer aspiráns: a kinek nagy része még
Daimona kezébe tette le a foglalót. Most az egész lajstrom fidibusnak
való.
A veszedelmes fecsegést félbeszakítá a megérkezett szomszéd urak
hatalmas tappogása a tornáczon.
Soha szivesebben látott vendégek előtt nem tárult fel az ajtó!
Azok pedig nem azért jöttek, hogy a bonyolódott trónöröklési kérdést
segítsenek Galban lovagnak megoldani, hanem hogy tarokkozzanak, mert az
köztudomásu dolog, hogy «a tarokk mindenekfelett való!»
Galban lovag azonban kimenté magát, ő csak hazard játékot szokott
játszani és csak nagy pénzben.
– No hát ülj le a feleségemmel sakkozni. Mondá neki Puskin. De
összeszedd magad, mert Betszi igen erősen játszik.
És Galban lovag talált magának olyan játékot, a mi a világon a
leghazardabb és a legnagyobb pénzben megy.