Még nem volt föltalálva az a bűvészet, miszerint az ember a villámra
bizza izenetét, s ha a föld tulsó oldalán a gazdag gyapotkereskedőnek
fia születik, a másnapi keresztelőhöz komának híhatja az üzlettársát a
föld innenső félgömbjéről. A Jupiter mennyköveit hordó sas elviszi az
izenetet s meg is hozza rá a választ. Még akkor egy olyan nagy
világesemény is, mint Sándor czár halála, nyolcz napig mászott a
leggyorsabb futó ukrániai paripa hátán az orosz birodalom szélétől a
fővárosig. Az első hirnök, a melyik a czár felgyógyulását hozta hírül,
csakugyan megelőzte a másikat. Azt az öröm sarkantyúzta, ezt a rémség.
Az örömhirre az egész Romanov czári család (összesen tíz tag: a
tizenegyedik, Mihály nagyherczeg, Varsóban volt a tizenkettediknél)
összegyűlt reggeli misére a téli palota kápolnájában, a hol maga
Seraphim, a főpap tartá az örömáldozatot. A kápolna tele volt az
udvarhoz tartozó hivatalnokokkal, főurakkal és tisztekkel. Az énekkar
zengé a zsolozsmát: «Isten, tartsd meg a czárt!»
Mikor aztán a protopopa az oltár előtt felnyitá a nagy kapcsos könyvet,
s elkezdé reszkető szavával felolvasni az imát a czár életéért: egyszer
csak a mély áhítatteljes csendességben megszólal egy dörgő hang, olyan,
mint egy megütött harang szava:
«Már meghalt!»
A felriadt gyülekezet önkénytelen nyitott utat egy előre furakodó alak
előtt, kinek világos zöld beshmetje magán viselte az orosz birodalom
valamennyi területének sárcseppjeit, a nogáji puszta fekete sarait, a
kiovi márgaföld veres pecséteit, a moszkvai sárga agyagot, a novgorodi
kréta-földet, s a csarszkoje-zélói zöld mocsár-foltokat. Kezében volt
egy levél, melylyel a sokaságon keresztül egyenesen Miklós nagyherczeg
felé tartott: Erzsébet czárnő levele az anyaczárnőhöz.
A nagyherczeg átvette azt a levelet s maga bontá föl.
Azután odasietett a protopopához s valamit suttogott a fülébe.
Arra a főpap a kezében tartott feszületet beburkolta gyászfátyolba s
odalépve Mária czárnéhoz, azt mondá neki:
«Fiad meghalt!»
S arra az énekkar félbeszakítá a közepén a dics-éneket s egy percz múlva
rákezdé a gyászhymnuszt.
«Örök nyugalmat adj neki Uram!»
A templomi szertartás kezdődött mint Te Deum s végződött mint Requiem.
«BEATUS ILLE».
Mi az igaz boldogság a világon?
Megszabadulni a politika tohuvabohujából.
Nincs boldogabb ember a világon, mint az a falusi földes úr, a ki a
politikai eseményeket csak a hivatalos lapból tudja meg.
Délelőtt elmegy vadászni, felver három nyulat, abból kettőt az agarai
elfognak. Ez nagy diadal. Hanem a harmadikat elszalajtják. Ez meg nagy
boszuság. Hanem visszatérett megfojtanak egy vadmacskát. Ez megint
vigasztalás. A ló felbukik egy «angyalhullásban.» Ez nagy
szerencsétlenség. De nem történik se emberben, se állatban semmi hiba.
Ez meg nagy szerencse.
Akad egy pár jó pajtás a szomszédból, a kinek az ember a viselt dolgait
elmondja, s a kik cserébe elmondják a velük történt nagy dolgokat.
Délben a feleség pompás ebédre várja az embert, a jó pajtásokat is ott
marasztja. A káposzta kolbászszal fölséges eledel ilyen kommóczió után!
Ebéd után teljes tarokkpartie van együtt, s az embernek még másnap is
van vele mit dicsekedni, hogy csinálta meg a pagat ultimot tiz tarokk
ellenében «contra» «recontrá»-val! Az egész politika, a mi belevegyül,
annyiból áll, hogy Puskin elnevezte a «vulpes»-t (olyan kártya, a mi
semmit sem üt el) Arakcsejeffnek. De a postamester ezért is megcsóválja
a fejét! Minek már a mulatságot ezzel elrontani?
Aztán, mikor már készülőben vannak hazafelé, eszébe jut a
postamesternek, hogy a zsebében felejtette Puskinnak a hirlapját.
Azt aztán felbontják. (Mert a régi tisztességes hirlapokat
levélboritékban szokták szétküldeni.) Valjon, mi lehet benne?
«Katonai parádé.»
Ezt az ember el sem olvassa.
Azután Francziaország. A francziák meg vannak elégedve. Tudni való!
Törökország. A görögök ki vannak békítve. Világos! Anglia. A
csatornahajóhad visszatért Doverbe. Ugyan jól tette. Oroszországban nem
történt semmi. Hála Istennek.
Azzal kiki meggyújtja a kézi lámpáját és megy haza. A házi gazda pedig
felkeresi a felesége szobáját, a jó asszony már azóta aludt is egy
álmot, s nem pöröl az elkésettre, hogy minek ütötte olyan sokáig a
tarokkot? Áldott jó asszony!
Másnap későn ébred föl az ember, mert akkora hó esett, hogy az ablakon
nem lehet tőle kilátni. Nem tesz semmit. Az ember nemcsak Nimród, hanem
Tyrtæus is: ha nem lehet kimenni Dianához, ott vannak a muzsák, azok is
jó barátnék. Az ember rágyujt, járkál a szobában, s úgy csinálja a
verset, hogy minden kommánál, pontnál megcsókolja a kedves kis
feleséget, a ki az alatt valami kedves kis főkötőcskén kötöget; ha
nehezen kerül meg a rim, ölébe veszi, a szemébe néz, s mindjárt
megtalálja a rimet.
Délután megint ott vannak a jó szomszédok, a postamester, a haszonbérlő,
a földesúr. A nagy hó nem tartotta őket vissza: kettő a saját vasokján
jött ide, a harmadikért Bethsába küldötte el a szánkót, hogy ki legyen
egészítve a társaság; s maga készítette el számukra a kártyázó asztalt.
A paradicsom ez! Ez az igazi paradicsom.
Egyszer mégis csak be tudott csúszni a kígyó a paradicsomba.
Mikor a játék végén összeszámlálták a hosszú lajstromot, hogy mindenki
hány kopeket nyert: a postamesternek minden zsebét ki kellett
keresgélni, hogy megtalálja azt a két grivát, mivel ő tartozik, s e
közben mindenféle levelet kirakott a zsebéből.
– Nincs ma semmi ujság? kérdé tőle a haszonbérlő. (Csak egy ujság járt
arra a vidékre, a Puskiné, a szomszédok ő hozzá jártak, ha valamit meg
akartak tudni.)
– Micsoda beszéd? Hát nem tegnap volt, hogy hoztam az ujságot? Hát azt
gondolja az úr, hogy az ujságíró ördög, a ki mindennap tud hazudni? Elég
az neki hetenkint háromszor. Keresztyén ujságírónak minden harmadnap
pihenni kell. Ha kell az úrnak ujság, olvassa el a tegnapit.
– Hisz azt már mind kiolvastuk.
– De bizony a katonai parádét nem olvastuk el belőle.
– No hát olvassuk el a katonai parádét.
És azt bizony érdemes volt recapitulálni, mert abban az állt, hogy a
szent-pétervári összes testőrezredeket egyenként feleskették a téli
palota kápolnájában a czár iránti hűségre. Hát mért ne esküdtek volna
fel? Az nem árt a katonának.
– Igen, de «Constantin czár» iránti hűségre lettek felesketve.
– «Constantin czár?» Hát ki hallotta Constantin czárnak a hírét?
(Az bizony úgy történt, hogy a nagy zűrzavarban elfelejtették
hivatalosan közzétenni Sándor czár elhunytát!)
– «Lapsus calami» ez! mondá a postamester.
– Részeg volt az ujságíró bizonyosan! No hát mért ne volna szabad az
ujságírónak is részegnek lenni? Egyszer egy esztendőben!
Abba azután mind belenyugodtak, hogy az ujságírónak nevenapja volt, be
volt kapva, azért írt Constantin czárt Sándor czár helyett; a jövő
számban majd helyre lesz igazítva az «erratá»-k között.
Azonban a jövő számban nem hogy helyre lett volna igazítva a hiba, sőt
rádupláztak és tripláztak, mindenféle rendeleteket adva «Constantin
czár» ő felsége nevében. Ez már több, mint sajtóhiba!
Soha se lett hivatalosan kihirdetve, hogy Sándor czár meghalt.
A jámbor hirlapolvasó közönség csak a vasárnapi számokból tudta meg,
hogy valami mégis van a dologban. Akkor már közölve voltak a városszerte
megtett gyászünnepélyek Szent-Pétervár valamennyi templomaiban, s a
professorok hivatalos ódái orosz, latin és görög nyelven, az elhunyt
czár megdicsőitésére.
Azon sem csodálkozott azután senki, hogy minden további rendelet
Constantin nevében jelent meg: ő volt a czárevics: az orosz államjog
szerint ő következett a korona viselésére. Hogy a nép nem szerette: az
nem jött kérdésbe. Mi köze ahhoz a népnek? A katonák felesküdtek a
hűségre, s a kié a katona, azé az ország.
S mit bánta ezt különösen a «boldog ember» abban a kis mezei lakban?
Neki az a csendes lak akkor is nagyon kedves volt, a mikor még
Szent-Pétervárott Sándor czár uralkodott; azáltal, hogy Constantin
került a helyébe, a mezei lak még kedvesebbé lett.
A téli palota új kísértetet kapott. Már azt a régit is nehéz volt
szolgálni, a ki némán, elmélázva járt-kelt a hívei között! hát még az
újat, a ki üt, ver, csontot tör és szidalmaz. Ennek a jó kedve még
rettenetesebb, mint amannak a búskomorsága.
Annálfogva az a testőrtiszt, a kinek a zsebében egy felsőbb parancs
rejtőzött, mely megtiltja neki Pleskovból egy napi járó földre
eltávozni, méltán nevezhette magát «boldog embernek.»