A kártyázó urak úgy verték az ujjaik bütykével az asztalt, mintha jobban
fájna annak a «foliamentum»-nak, ha még meg is ütik; s aztán minden
játék után veszekedtek: «Ezt» kellett volna hivni, nem «azt», akkor
megnyertük volna! Olyan gorombaságokat mondtak egymásnak, hogy kártya
nélkül a kézben az valóságos becsületsértés lett volna. A terem másik
szögletében sokkal csendesebben folyt a játék. Ott csak suttogva
beszéltek. Úgy szokás a sakk mellett.
– Láthatja ön, éltem napfénye, mire képes egy megsebesített sziv! Jár
ilyenkor látogatóba más, mint a ki futó bolond lesz szerelmében?
– Hát ön nem a politikai zürzavar elől menekült a fővárosból?
– Én-e? Hisz az nekem elemem, mint a halnak a viz. Abban nőttem fel.
Nálam nélkül trónváltozás meg nem történik Európában. Mikor Mars hadra
készült, én voltam a Mercur, a ki izeneteit hordta. Én egy életpályát
szakítottam ketté, egy herczegi koronát dobtam el magamtól, azért, hogy
önnek a mosolyában gyönyörködhessem.
– És ha nem találnék mosolyogni?
– Az engem őrültté tenne.
– Ah, ön visszafelé árverez! Már a multkor azt mondta ön, hogy meg van
őrülve miattam, s ma már csak készül még az lenni?
– Mindennap újra kezdem azt.
– Ez arra mutat, hogy mindennap ki is gyógyul belőle.
– Nem bizonyítja-e ittlétem, hogy gyógyíthatatlan vagyok?
– Csak a zivatar kergette önt ide be.
– A zivatar pártfogóm volt. Jogot adott ide jönni.
– Ah, a mi házunk mindig nyitva a vendégek előtt.
– A «mi» házunk! Milyen kínzás van ebben a kis szóban!
– Azt mondjam-e: «a férjem háza?»
– Úgy örömestebb hallom. Az a «többesben» szólás csak a királyoknak
illik, a királynéknak nem.
– Ah, az orosz nők nem királynők, ők szolganők a háznál. Ez dicséretes
ősi szokás.
– De rajtuk függ, hogy rabjobbágyokat szerezzenek.
– Azt hallottam, hogy a törökök úgy foglalták el egyszer Budavárát, hogy
látogatóba mentek oda. Nem veszi ön észre, hogy visszaél a vendégjoggal?
– Csak egy tekintettel mutassa ön, hogy ittlétem gyűlöletes, s nem lesz
rám nézve se éjszaka, se zivatar; befogatok s hófuvat és farkasordítás
daczára, neki vágtatok a pusztai útnak.
– Ön azt nagyon jól tudja, hogy erre nehéz volna ürügyet találni; hogy
Puskin ezt meg nem engedné.
– Tudnám a módját. Sakk a királynak! Ön mindjárt elveszti a partiet.
Arra boszúsan fölkel s elkezd panaszkodni a nagy pipafüst ellen, s azzal
szobájába megy. Arra én Szergievics Sándor háta mögé ülök «bibicznek» s
elkezdek beszélni a játékába. Ezen a legjobb barátok is összevesznek.
Szó szót ád; én is hevesfejü vagyok, ő is. Utoljára kikergettetem
magamat az ajtón. Nos, feladja ön a játszmát?
– Még nem. Még rochirozhatok a királylyal. Én nem akarom azt, hogy ön
elhagyja a mi házunkat.
– Ha a «mi» házunknak nevezi ön, még ez órában elhagyom. Az a gondolat,
hogy egy födél takar be engem, üdvömet és annak elrablóját, pokollá
változtatja rám nézve magát a paradicsomot is. Sakk a királynak és a
királynénak!
– Igy kénytelenek vagyunk királynét cserélni. Én az önét veszem el. Ön
az enyimet. Én nem akarom, hogy ön elhagyjon engem. Ki tudja, hátha az
angyalok nem olyan fehérek, mint a milyeneknek festik őket? (Tevé hozzá,
egy észvesztő pillantással a lovag felé. Erre már Zeneida tanítá.) Ön
nem vette észre ezt a huzást. Sakk matt!
– Valóban az. Ön megnyerte a játszmát.
– Kezdjünk újat. «Gambit»-val?
– A győztes húz elébb. Elfogadom a «gambit»-t.
– Nem hallott ön azóta hírt szegény édes anyámról?
– Csakhogy önmaga előhozta ezt végre. Bizony mondom, nem szóltam volna
önnek, ha maga nem kérdi; pedig az hozott legfőkép ide. A királyné
óhajtja önt látni.
– Igazán? Én őt már kétszer láttam, a mióta elszakítottak tőle: a téli
palotában, az újévi ünnepélyen.
– Most színről színre fogja látni. Én már az engedélyt kieszközöltem az
ön számára, hogy a kolostorba bebocsássák a királynéhoz.
– Itt van az engedély?
– Közölni akarja ön azt Szergievics Sándorral?
– Nem. Nem! Ő előtte titokban kell annak maradni.
– Akkor hadd maradjon nálam. Itt jó helyen van. Puskin nem kisérheti önt
oda; mert tőle ez valóságos misdeminour volna. Tőlem megkaphatja ön azt
rögtön, a mint egyszer eljön az alkalom, hogy az engedélyt
fölhasználhassa.
– Igen; ha egyszer Puskin több napra elutazik hazulról.
– Akkor izenjen ön hozzám s én az engedélyt elküldöm.
– De hisz az ide-oda küldözéssel két egész nap eltelik a drága időből.
Nem jobb volna, ha magam mennék érte?
(– Hisz ez isteni hölgy!) Ha engem ez a szerencse ér egyszer,
kastélyomat rögtön felgyujtom az ön eltávozása után, hogy más vendéget
ne fogadhasson el.
– Sakk matt! Ah, most szépen rászedtem önt! Csak azért fecsegtem, hogy
elvonjam a figyelmét. Valóságos «varga-matt.» Most ezzel elmehet ön
aludni. Jó éjt lovag.
Bethsába elhagyta a termet. Galban lovag azonban a teljes diadal
tudatával kelt föl a sakk-asztal mellől, meg levén győződve a felől,
hogy ő nyerte meg a játszmát. A miből ő rendesen három közül kettőt meg
szokott nyerni. (A harmadikban megverik).
A tarokkisták nem vettek ebből semmit észre. Az ő asztaluknál rettenetes
csata folyt le. Szergievics Sándor egy «aufgelegt» solot vesztett el,
quint majorral, tousles troisval. Iszonyú diadal volt!
– Két «blank» király a kezemben, s mind a kettőt elverték, ezer milliom
ördög! Átkozódék Szergievics Sándor. Négy skartjuk volt ellenem!
– Hja, bizony, a királyokat mi mind elütjük! Dicsekedék fényes
hőstettével a postamester.
– Micsoda? szólalt meg Galban lovag. Önök a királyokat mind elütik? Hisz
ez valóságos republikánus mozgalom!
Ez a szó aztán annyira elvette a postamester jó kedvét, hogy «tour»-okat
kért s végét vetette az érdekes mulatságnak.
Mikor aztán Puskin kikisérte a haza távozó vendégeket a készen álló
szánokhoz, s visszatért Galban lovaghoz, azt kérdé tőle:
– Nos, hát a sakkjátszma hogy ütött ki az én kicsikémmel?
– A földig gázolt. Úgy játszott velem, mint a macska az egérrel. Vajjon
kitől tanulhatta ezt?
– A sakkjátékot? Óh erre még az áldott kedves Nariskin Zsófi tanította
őt. Együtt játszták naponkint.
De nem úgy volt. «Azt» a játékot nem Zsófitól, hanem Zeneidától tanulta
a kicsike; s ezuttal az egér játszott a macskával, úgy a hogy neki
tetszett.