Jakuskin nem mert hozzá közelebb lépni. A holt czártól félt.
Tántorogva botorkált vissza a másik szobába: a levél még mindíg a
kezében.
– A czár… rebegé.
– Meghalt.
– Mikor?
– Ebben az órában.
– Miért nem jöhettem egy nappal hamarébb, hogy e levelet átadhattam
volna neki!
A hadsegéd igen furcsának találta ezt a sopánkodást.
– Tudod mit? mondá Jakuskinnak. Csinálj belőle a pisztolyodba fojtást,
aztán lődd a fejeden keresztül, még utólérheted vele.
S bizony nem volt rosz tanács! Jakuskin a legokosabbat tette volna, ha
azt megfogadja, a helyett, hogy ledobja az asztalra a levelet, a mire
neki már nincs semmi szüksége s magában átkozva a sorsot, elrohanjon.
A palota kapujában ismét találkozott a zöldszemű emberrel. Az épen akkor
kapott fel a lovára. Ránézett azokkal a macska szemeivel és nevetett.
– Későn jöttél ugy-e? kiáltá rá s azzal kengyelvasát lova oldalába
vágva, tovanyargalt.
Jakuskinnak egész teste borzongott és reszketett.
*
Erzsébet, a mint felocsúdott, visszatért halottjához, s ott az ő halálos
fekhelyén írta ezt a levelet az anyaczárnéhoz:
«Drága anyám!
A mi angyalunk már az égben van, s én még a földön vagyok. Ki hitte
volna, hogy én élem őt túl, a gyönge, a beteg? Anyám, ne hagyj el, ki
most egyedűl állok ebben a fájdalmak világában. Drága halottunk ujra
visszanyerte kedves arczvonásait; mosolygása bizonyítja, hogy a
túlvilágon szebb dolgokat lát, mint ide alant. Egyetlen vigaszom, hogy
nem fogom őt soká túlélni, s minél előbb egyesülök vele.»
Jól érezte! A tavasz utána vitte őt abba az országba, a hol a czár is
boldog, meg a rabszolga is, s nincs köztük külömbség.