Ah, minő riadal lett ott a világvárosban, mikor köztudomásra került,
hogy a czár elment az Azovi-tenger mellé, s még onnan is odább, be
Krimiába, a Kaukázusba! Most tudták már meg, hogy mi volt az az üstökös
csillag az égen? Toll, mely keresztül húzza a bölcsek és bolondok minden
számításait.
Hajh minő átkozódás volt a Kazáni Szentszűz temploma sírboltjában, mikor
megtudták, hogy a czár nem ide jött búcsú miséjét megtartani, hanem a
Nyefszki Sándor kápolnájába!
A rémséges nagy tervek, a miknek kitörése az egész világrészt
megrendítette volna, dugába dőltek.
A czár elhagyja Szent-Pétervárt, és elmegy innen tizenkilenczszáz
verstnyire, tizenhárom fokkal közelebb az egyenlítőhöz; elmegy egy olyan
országba, a hol nincsen az összeesküvés számára semmi termő talaj;
kisikamlik a számára elkészített óriási kelepczéből!
A «Szabad szlávok» terve porrá omlott. Ez a szövetség egyenesen a czár
megölésével akarta kezdeni a népfelszabadítás munkáját. Ellenben az
«északi szövetség» feladata jutott túlsúlyra, mely a «Zöld könyv»
alkotmányát akarta létesíteni, vagy a czár kényszerítésével, vagy
eltávolításával, de a koronás fő elleni merénylet nélkül. A czár
elutazott szeptember 13-ikán és így a szeptember 20-ára tervezett nagy
katonai szemle elmaradt. Ezzel a katonai összeesküvés hálója is
gubanczczá lett összekeverve.
A szojus blagodensztoiga hivei siettek Zeneida palotájába a találkozóra.
Nem kellett nekik hivogatás. Mi lesz most a teendő?
A huszonnégy közül huszonhárom most azt mondá, hogy előlről kell kezdeni
mindent. A huszonnegyedik volt Jakuskin, az így szólt:
– Ha ti mind elestetek, én állva maradtam. Ti csak tanakodjatok tovább.
Én magam majd tenni fogok. S azzal otthagyta a szövetséget.
Azzal elkezdődött a hajsza.
Így fut az éhes farkas a koronás agancsár után, pusztákon, erdőkön,
mocsárokon keresztül.
A czárnak hat órai előnye volt Jakuskin előtt.
S az üldöző azt hitte, hogy ő képes azt a hat órát behajtani.
Jó kaukázusi ménje volt, a mi megszokta húsz órát vágtatni egy nap, s
aztán a gyepen abrakolni; s hozzá való volt a lovas is, a kinek elég egy
darab kenyér meg szalonna, s négy órai alvás a puszta földön a bokor
alatt.
Hanem az üldözött is ép olyan gyorsfutó volt.
A czár naponkint százötven kilométernyi utat tett: a mi húsz órai út.
Négy órai alvásnál többet ő sem engedett magának.
Nagyszámú kiséret követte; hanem ez nem akadékoskodott Jakuskin
tervének.
Csak «egyszer» kaphasson eléje; úgy hogy ő kerüljön elől.
Ismerte már az utazási rendet. Elől vágtat egy pulk kozák, jól megelőzve
az utazókat, hogy azok ne nyeljék a fölvert port. Azután a legelső kocsi
mindjárt a czáré. Megismerni azt Ilia hosszú szakálláról, mely úgy
repked a kocsis mellén két felől, mint egy zászló. Abban a czár, meg
hadsegéde: Wolkonszky gróf. A gróf alacsony és köpczös, a czár magas
athletai alak, termetéhez aránylag kicsiny fejjel. Lehetetlen őt
eltéveszteni.
Ha egyszer eléje kerülhetne s egy hid alá, egy bokor mögé elbujva, várná
nyugodtan, míg feléje közeledik!
De nem érhette utól. Nagy baja volt a holdvilág, mely nappallá tette az
éjt, s lehetővé az éjjeli utazást.
Mikor hetednapra Kurszk közelébe értek, akkor aztán egyszerre beborult
az ég; zivataros idő támadt: a holdvilág nem toldhatta meg a napot, s
kocsival a sötétben menni nem lehet. De lehet lóháton.
Most már reménye támadt, hogy eléje kaphat az utazó czárnak.
Ez a szándéka is meghiúsult.
Tapasztalá, hogy a hatalmasokra nézve nincs lehetetlenség. Ha a czárnak
sietős útja van, akkor a sötétségnek is tudnak parancsolni.
Mikor már odáig jutott, hogy egy sötét estétől éjjelig, nyaktörő utakon
koczogva, egészen útól érte a czár kiséretét, akkor látta, hogy a czár
az éjfél utáni órában fáklyavilág mellett kerekedik útra. Kocsija
mellett fáklyavivők nyargalnak.
– Hát hiszen így még jobb lesz! mondá magában Jakuskin.
Hanem aztán, mikor az útra kiértek, akkor látta, hogy milyen veszedelmes
csalódás vár reá?
Az út mentében végtül végig, háromszáz lépésnyi távolban rőzse-kupaczok
voltak felállítva, s azok mellett jobbágyok álltak kanóczokkal, s egymás
után, a mint a czár közeledett, fellobogtak a máglyák az útfélen s
megvilágíták a környéket, s ez így tartott egész addig, a míg virradni
kezdett.
Kivilágított úton vágtatott végig a czár.
Így marad hátra a farkas, mikor a tüzet meglátja, fogait csattogtatva az
éhkoppra!
Ezek az útféli tűzrakások az egész tervét meghiúsíták.
Abba kellett hagynia az üldözést. Most már lefekhetett pihenni.
Ki sem mozdult már most abból a kunyhóból, a hol meghúzta magát, a míg
egy hét mulva a másik útikiséret meg nem érkezett, a czárnéval. Annak
lassubb járása volt. A mely utat a czár tizenkét nap alatt tett meg, az
a czárnénak huszonnégy napig tartott. Jakuskin az ő nyomát követte.
Az út Tagánrogban végződött.
Az azovi tengerpart kikötő városa ez. Szerény kis puszta hely, a mit
kétszer odahagyott az összes lakossága, a szerint, a mint hol az orosz,
hol a török nagy úr engedte azt át békekötési árban a másiknak. Most
épen görögök a lakói. Csak egy bolond késen mult, hogy világváros nem
lett belőle. Mikor I. Péter czárnak az az ötlete támadt, hogy egy új
birodalmi fővárost alapítson, melynek tengerpartja van, a között
habozott, hogy a finn mocsárba rakja-e le azt, vagy a tatár pusztába.
Egy felhajított kés döntötte el a sorsot. Ha hegyével esik le a földre,
akkor most Tagánrogot hivják Szent-Pétervárnak s az Izsáktemplom
kupoláját az azovi tenger tükrözi vissza.
Jakuskin tudta előre, hogy itt nem fog megmaradni a czárné. Az egész
városban nincs egy kert. Itt senki sem ültet fát, mintha attól félne,
hogy más szedi le a gyümölcsét. A legelső csípős szél fel fogja
világosítani a czárné orvosait, hogy azért, mert egy vidék a 46-ik fok
alatt van, még nem Olaszország. A czár keresni fogja azt a vidéket
birodalmában, a hol az örökzöld erdők pompáznak, hogy ott telepítse le
féltett betegét.
Kétféle választása van. Vagy Georgia, vagy a Krim.
Mind a kettő paradicsom annak az orosznak, a ki nyolcz hónapon át nem
lát egyebet, mint jégcsaptól szakállas fenyőerdőket.
A czár, a mint Erzsébetet a tagánrogi várkastélyban elhelyezé, azonnal
neki indult a vizsgálati körútnak. Elkezdte azt Nachitseván,
Novocserkászk felé. Jakuskin azt hitte, a Kaukázus felé fog tovább
menni. Minden intézkedés úgy volt megtéve: előfogatok, kiséret előre
kirendelve, egész Tifliszig. Kiválaszthatta a helyet, a hol lesbe
álljon.
Hanem, ekkor megérkezett a czárhoz Woronzoff herczeg, a Krim
kormányzója, s az annyi szépet tudott beszélni előtte a maga
tartományáról, hogy a czár egyszerre megváltoztatta az útját,
visszafordult s Jakuskin csak akkor vette észre, hogy ismét elvesztette
a nyomát, mikor napi járóra volt előtte.
Ismét vágtatott utána: végig a Záp-tenger morotvái között, a mikben a
rothasztó láz rossz szellemei leskelődnek az idegenre. Egész
Simferopolig nem birta utólérni a czárt. Itt végre épen akkor érkezett
meg, a mikor az egész város teljes kivilágítás fényében úszott a koronás
vendég tiszteletére.
Hanem a czár nem jött ki a transparentekben gyönyörködni, fáradt volt,
lefeküdt.
Jakuskin megtudta, hogy másnap korán reggelre előfogatok vannak rendelve
a továbbutazásra. A czár Woronzoff herczeg hirhedett Jusuffi palotáját
fogja megtekinteni.
Jakuskin Bajdárnál utólérte a hintókat. Üresek voltak. A czár elhagyta a
járt országútat s kocsijait tovább bocsátva, maga, kiséretével együtt, a
Tsatir Dagh meredek hegyi útain keresztül lóháton járt be harminczöt
verstet.
Oly szeszélyes volt a czár utazása, mintha azt valaki vezette volna, a
kinek tudomása van egy emberről, a ki őt üldözi, a ki rá leskelődik, s
annak a kijátszására történnének e szerteszét kalandozások egyik
völgyből a másikba, járatlan útakon, előre nem jelentve a czár
érkezését.
Pedig mennyi alkalmat szalasztott el ez alatt Jakuskin! A czár oly
gondtalannak érezte magát a jó, őszinte mahomedán nép között, hogy
lóháton és gyalog órahosszat elbolyongott a gyönyörű kertek, erdők
között. Mikor az oriandai andalító völgy virágos pázsitján végig
heveredett, azt mondá: «itt szeretném hátralévő napjaimat eltölteni!» A
kínzó gondok, a melancholia ólomszárnyú rémei ide nem találtak utána,
azokat is eltéveszté magától, mint az összeesküvőt.
Végre megtudta egy reggel Jakuskin, hogy a czár Alupkából Mordinofba fog
utazni. Ide csak egyetlen egy út vezet, az is csak lóval járható; ezt az
útat a bennszülöttek «Lajtorjának» hivják. Megérdemli a nevét, olyan
meredeken visz fel a hegygerinczre, néhol szűk sziklahasadékok közé
beszorítva.
Jakuskin egy tatár kalauzt fogadott fel, a ki őt az erdőkön keresztül a
«Lajtorja» magaslatáig elvezesse.
Még hajnal előtt, sötétben elindult, hogy megelőzze a czárt.
Tatár murzának öltözött át, egy két-csövű vadász puskát vetett vállára.
A sűrű erdőből kibukkanva, maga előtt látta a mély hegyi utat.
Egy sziklafalból kicsurgó csermely fölött virított egy sűrű hibik bozót,
két ölnyi magasban az út felett.
Az utat itt egy sziklarepedés szakítá félbe, a min egy keskeny hid
vezetett keresztül. Ott a lovasoknak csak egyesével lehetett áthaladni.
A legkedvezőbb leshely Jakuskinnak.
Itt kifizette a kalauzt s azt mondta neki, hogy elmehet.
Mikor az megemelinté köszönet fejében a süvegét, csak akkor tünt fel
Jakuskinnak valami sajátságos ezen az emberen.
– Ejnye, te ficzkó! Milyen zöld szemeid vannak?
Az ember nevetett; mintha egy üres hordóba dohogna valami.
– Az ám. Zöld a szemem. Mondá s azzal eltünt az erdő bozótjai között.
Jakuskinnak eszébe jutott Bethsába meséje.
Meghuzta magát a bozótban, puskáját lövésre tartva készen s várt.
Egy-egy keselyű rikácsolva csapott el fölötte, a mely hullának nézte a
magasból, oly mozdulatlan volt.
Végre hangzott a jel, a mire vár. Paripák dobogása a hegyi úton.
Egészen szemközt kellett rá jönniök, annyi ideig czélozhatott, a meddig
neki tetszett.
Mikor azután a lovagok látkörébe értek, akkor vette észre, hogy mennyire
fel van csufolva.
A paripákon csupa csatlósok ültek, kantáron vezetve az üres nyergű
lovakat, a miken a czár és kisérete jött. Csupa cselédnép haladt el
előtte. A czár megint eltünt valamerre.
Hová lehetett?
– Átkozott zöld szemű ember! Káromkodék magában Jakuskin. Még magamat is
babonássá tesz.
A czár csak nem jött eléje. Az megint kikerülte valahol.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A legfölségesebb őszi nap volt, a minőt csak a varázsszép Tauria hegyei
közt élvezhetni. A lég tiszta; minden hegy oly közelnek látszik, az
ökörnyál selyem fonadéka, mint túlvilágról jövő izenet szállong a
magasban, a fák lombozata már veressel, sárgával van keverve; a pázsit
beszórva rózsaszín kökörcsinnel. Ez a kis darab föld a világ gyümölcsös
kertje. Egész erdő ott a gyümölcsfa, mely érett terhe alatt meghajlik. A
hullott alma, körte ott hever az útfélen s a pagony alja terítve van
vele. A sárga rigók magasztalják a gazdát, a ki nem sajnálja a
fölöslegét a vándor utastól s az erdők madaraitól. A milyen óriási fák
más országban a vadkörtét termelik, olyanok terepültek szét a
hegyoldalakból aláhajolva, megrakva ökölnyi nagyságú «buzdurgán»
körtével s a mézédes «baiarmud»-dal. A mit kézzel el lehet érni, az az
utasé, a többi a gazdáé.
Sándor czár el volt ragadtatva e tündérország gyümölcsgazdagságától.
Kezdte hinni Bethsába tündér-regéit.
A mint egy helyen az út két összehajló hegyoldal között kezd
felemelkedni, harangszó ring alá a magasból.
A czár meglepetve kérdezé egy szemközt jövő tatártól, a ki a bozótból
szállt alá:
– Hol harangoznak itt?
– Szentgyörgy-kolostorban, viszonzá a tatár.
– Ki építette azt a kolostort itt a rengetegben?
– Ez a hajdani Diana temploma. Annak a romjai közé települtek le a
fekete barátok, a kik az Athos hegyéről jöttek ide.
– Ah! Ez a hirhedett Diana temploma Taurisban? mondá a czár, kinek
emlékében egyszerre föléledt mind az a hős rege, a mit a szép Artemis
papnéról, Iphigeniáról, Euripidestől kezdve Goethéig megirtak. És most
ez barátok kolostora?
A czár nem tudott elmenni egy templom mellett, a nélkül, hogy be ne tért
volna.
Itt még többszörös indoka volt e vágynak. A történelmi régiség, a mi a
classicus őskorból fenmaradt, s egy keresztyén menhely a csupa mohamedán
lakta vidéken.
– Hogy lehetne a kolostorhoz eljutni? kérdezé a tatártól.
– Egy gyalogösvényen, mely ez útról félrekanyarodik, s aztán a kolostor
túlsó oldalán ismét levezet az útra. Akkor a lovakat a lovászokkal előre
lehet bocsátani, s gyalog megjárni a helyet. Kissé fáradságos út lesz.
Én lehetek vezető.
A czárnak annál nagyobb kedve volt hozzá. Egész uti kiséretével együtt
leszállt, s a vezető kalauzolása mellett megindult a Diana templomát
felkeresni.
Az ösvény sűrűn egymásba nőtt bozóton vitt keresztül. Festői szépségű
facsoportok váltakoztak minden oldalon; a mint a vadon termő szőlő egyik
fáról a másikra átfutott, zöld mennyezetet képezett az út fölött,
melyről az apró gömbölyű csoportba idomult piros szőlőfürtök csüggtek
alá, a miknek tatár neve: «Kacsi».
Egyéb gyümölcstermő bokorral is tele volt a geszt, a mik közül különösen
kivált két szilvatermő tüskefa, az egyik rószaszín, a másik viaszsárga
gyümölcsöt terem; a sárga nagyszemű, s piros fürtökben érik, mint a
csoportos meggy.
– Mi neve ennek a gyümölcsnek? kérdé a czár a vezetőtől.
– A sárgáé «alirek», a pirosé «isziumirek».
– Szedj belőle nekem, hadd izlelem meg.
A kalauz hirtelen letépett a szikláról egy csomó vadszederindát, kosarat
font belőle, s azt tele szedte alirekkel meg isziumirekkel.
A czár a hegymászástól fel volt hevülve, és megszomjazott. A savanyuédes
gyümölcs nagyon ízlett neki, mind elfogyasztotta.
Mikor a kalauznak visszaadta az üres kosarat, akkor tünt fel csak valami
különös neki:
– Micsoda zöld szemeid vannak neked, földi!
– Az ám. Azt mondják. Én soha sem láttam a szemeimet.
Egy órai gyaloglás után eljutott a czár kiséretével együtt a classicus
romokon épült kolostorig.
Át volt izzadva a rekkenő őszi verőfénytől s a fáradságos hegymászástól.
Azon izzadtan járta be a mythosi hagyomány rejtélyes földalatti üregeit,
a barlangokat, mikben az áldozatra szánt idegen ifjakat tartották
valaha, a sziklába vágott rejteket, a honnan Artemis arany szobrát
Orestes elrabolta. Aztán még a kápolnában ájtatoskodott is.
Mikor a kolostorból kijött, keresteté a kalauzt, de ez már nem volt
sehol. Nem látta senki, hol maradt el. A barátok maguk vezették aztán le
a czárt az erdőn keresztül a «Lajtorja» útjára, a hol a paripák vártak a
kirándulókra.
Így kerülte el azt a hybiscus-bozótot, a hol Jakuskin lesett rá.
Hanem azon az estén kénytelen volt megvallani az orvosának, hogy egész
testében valami bágyadságot érez, a mit borzongás kisér.
De gyógyszert nem akart bevenni, azt hitte, majd elmulik magától.
Még tovább utazott. Meglátogatta a hajdani Akhtiárt, a minek fenhéjázó
új neve Sebastopol. Jelen volt egy új hadihajó tengerre bocsáttatásán, s
megnézte a büszke pontusi hajóhadat. Az óriási sánczágyúkkal
lövéspróbákat rendeztetett, s ott egész nap fáradt, a megújuló láz
daczára. Este későn megint a templomba ment ájtatoskodni.
Orvosa unszolására mégis elhagyta a tengerpartot, s visszatért a
félsziget belsejébe, a hajdani tatár szultánok fővárosába:
Bakcsi-Szerájba. Ott töltötte az éjt, az egykori ghiráik palotájában.
Egész éjjel és egész nap ott ült egy dervis palotája kapujával szemben a
cyprusfák alatt, a mikről Bakcsi-Szeráj oly híres. Ez a dervis volt
Jakuskin.
Végre megtalálta a czárt. Odaült az útjába. Burnusába burkolózva várta,
míg az előjön a palotából. Bizonyos volt a dologról. Igen jó éles
kindzsál volt az övében s a keze nem reszketett.
És megint elszalasztotta a czárt. Ott ment el mellette. A ruhája
hozzáért az övéhez, de nem ismert rá; mert a czár tatár nemesnek
öltözött s egyes-egyedül, minden kiséret nélkül jött ki a palotából. Ha
csak egyetlen egy szolga kisérte volna, már fel kellett volna tünnie, de
egy magányos emberre senki sem ügyel. A czár a «könyek forrását» akarta
megtekinteni, a mit szeretett leányának hajdani vőlegénye megénekelt. Ez
az ábrándozásteljes emlék menté meg őt az orgyiloktól.
Innen ugyanazon tatár öltözetben egy török mecsetbe látogatott el,
végignézve a mozlimek ünnepi szertartását.
Aztán vissza sem tért a khámi palotába, felkereste a kormányzói lakban
uti kiséretét.
A kormányzónál várt reá egy sürgöny, a miben halálhír volt. Miksa bajor
király halt meg, a czárné sógora.
Sándor megijedt, hogy ha azt nejével is tudatni fogják, a rossz hír
gyönge egészségét meg fogja rontani. Rögtön parancsot adott az
indulásra, a nélkül, hogy a khámi palotába visszatért volna.
A kapuban ülő dervis hasztalan várta a czárt; mire megtudta eltávozását,
már akkor az túl járt régen a krimiai isthmuson.
Futhatott utána újra.
Megint eszébe jutott a mese: «a kit a zöld szemű ember magának elszeret,
az ellen hiába fenik a fegyvert.»
Kezdett már hinni a babonában, az egész képzelődése tele volt zöld szemű
kisértetekkel.
A czár tovább utazott a Dnyeperhez, onnan keresztül a nogáji pusztán a
mariopoli selyemtenyésztő telepeken, s onnan az Azovi-tengerpartra, a
hol imádott neje várt reá.
Jakuskin mindenütt a nyomában.
Orekhofon innen, a mint egy rozzant hidon átvágott, a lovának lába
lecsúszott a gerendák közé s eltörött. Jakuskin gyalog maradt.
Nem messze volt a postához, oda begyalogolt. Lovat akart kapni minden
áron.
A postamester odavezette az istállóba.
– Nézd uram, egy lovam sincs. Most ment itt keresztül a czár, valamennyi
lovamat elvitték előfogatba.
– Hát az ott a szegletben?
– Az nem az enyim. Egy futáré, a ki most érkezett Kiovból, és rögtön
ágyat kért lefeküdni.
– Futár, a ki ágyat kért lefeküdni, annak nem lehet valami sürgős dolga.
Hátha rávehető lesz, jó pénzért, hogy alugyék addig, míg én a lovával a
mariopoli állomásig elbaktatok s onnan vissza küldöm neki.
– Próbáld meg, uram. Nem lesz hallatlan eset, ha Oroszországban egy
futár a lovát eladja maga alól.
(– Ha nem adja, megölöm! gondolá magában Jakuskin s benyitott a
vendégszobába.)
Egy fiatal dzsidás tiszt ott feküdt az ágyon, befurva magát a dunnák
közé.
– Jó napot, bajtárs! Köszönté őt Jakuskin.
– Szó sincs róla! vaczogá az összeverődő fogakkal. De bizony megdöglöm.
Az átkozott kaukázusi láz útban kapott. Végét járom. S nekem sürgönyt
kell a czárnak átadnom személyesen. Ott, a hol. Roth tábornok küldi.
Veszedelem van az időhaladékban. És én nem tudok a lovon ülni. Nézd,
bajtárs, tedd meg azt a barátságot. Vedd át e sürgönyt. Ülj fel a
lovamra. A czár Taganrogba ment. Siess utána. Add át neki ezt a levelet
személyesen. A saját kezébe. Ez a parancsom. De én már majd csak a
másvilágon teszem meg a rapportot. Siess kérlek…
Semmi kivánatosabb nem történhetett volna Jakuskinnal, mint ez a
megbizás! Egy sürgöny, melyet személyesen kell átadni a – czárnak.
– Az Isten áldjon meg bajtárs! Csak halj meg nyugodt lélekkel. Én
elvégzem a rád bizott dolgot, s ha van menyasszonyod, még annak is
megirom, hogy hol haltál meg, s az órádat lánczostól elküldöm az édes
anyádnak. Jobb emberedre nem bizhatod a dolgaidat, mint rám.
A futár valószinüleg ott is maradt a szép zöld pusztában eltemetve.
Jakuskin pedig felült az ő lovára, s keblébe dugta a rábizott sürgönyt.
Hanem a ráhagyott paripa nagyon rossz gebe volt. Nem az a pusztai úthoz
szokott ló, a mi a másik. Ezzel alig tudott keserves négy órai járást
ügetni naponkint s a hol hid jött, ott le kellett szállnia róla, s úgy
vontatni át erőszakosan, mert nem akart a dobogóra menni.
Ilyen keserves utazás mellett négy nappal később érkezett meg
Tagánrogba, mint a czár.
Mikor Jakuskin átvette a haldokló futártól azt a levelet, a mit az a
keblébe dugva hordott, megrémlett előtte az a gondolat, hogy ez a levél
ragályos is lehet. Kiverte a gondolatot a fejéből: «eh mit? ki félne
most egy összehajtott ív papirostól?»
Pedig bizonyára okosabban tett volna magával és barátaival Jakuskin, ha
az útfélen felvesz egyet azokból a «szarvas kigyókból», a mik az
árokpartokon, meg a kocsivágányokban végig fekve leskelődnek az utasra,
s azt dugta volna a keblébe, mint hogy azt az összehajtott ív papirost
rejté oda, a mit személyesen kell átadnia a czárnak.
Azt gondolá, hogy hiszen lehet már abban a levélben akármi, ha egyszer ő
azt átadhatta!
Annak a levélnek a története pedig ez volt:
A déli hadseregnél minden készen volt az alkotmányterv keresztül
vitelére. Pestel, a kit Oroszország Riegojának neveztek, ez ideig több
mint ezer tisztet nyert meg az összeesküvés számára, föl egész a
tábornokokig. Pestel volt elfogadva leendő katonai dictátornak, ki a
déli hadsereggel a görög köztársaság helyreállítására fog sietni; míg
Ghedimin, mint polgári elnök, benn az országban rendezi el a kilencz
köztársaságot. A terv szerint január elsején 1826-ban kellett a
«Viatka»-ezrednek, melyet Pestel vezényelt, a tultsini főhadiszállásra
bevonulni. Ezen a napon minden, nem az összeesküvőkhöz tartozó tisztet
le akartak ölni. Onnan azután Kiovba rohanni, az első hadtest
főparancsnokát: Osten-Sacken tábornokot elfogni, a köztársasági
alkotmányt kikiáltani; a lengyeleket fölkelésre birni s a czárt
trónvesztettnek nyilvánítani. Egész ezredek, gyalogság, huszárok,
tüzérek meg voltak e terv számára nyerve, s a főparancsnokok még csak
nem is álmodtak róla, hogy mi történik a közelükben. A közkatonákat
azzal nyerték meg, hogy a «német» tiszteket kell agyonverni. A németet
ütni természetesen mindenkor népszerű eszme. A hadsereg élén álló
főtisztek: Osten-Sacken, Wittgentsein, Roth, Diebits, mind németek
voltak.
Az egész vakmerő terv egyetlen egy embernek szívbeli gyöngeségén hiusult
meg. Az ezer közül egy, valami «Majroboda» kapitány nem tudott
megalkudni a lelkiismeretével s a főnöke, Roth tábornok előtt felfedezte
az egész összeesküvést, minden részleteivel együtt, a főnököket, a
vezetőket is megnevezve.
Roth tábornok rögtön megirta e felfedezést a czárnak, s egy kapitány
által utána küldé Tagánrogba.
A kapitány útközben lázt kapott, mely gyorsan hagymázba ment át; nem
vihette a levelet Tagánrogba. Ekkor hozta oda a végzet az őrjöngő
Jakuskint, hogy a sors szekerének kiesett kerekét pótolja ki. Ez volt az
a levél, a minek átadására ő vállalkozott. A keblébe dugva vitte ő maga
a feljelentést összeesküvő társai ellen.
Mikor elcsigázott gebéjével a tagánrogi várpalota előtt megállt, első
dolga volt az őrségben levő tiszttől megkérdezni, hogy itt van-e a czár?
Attól azt a választ kapta, hogy itt van és néhány nap óta nem is hagyta
el a szobát. Azt mondják, beteg volt; de épen ezelőtt egy órával indult
egy gyorsfutár, azzal az örvendetes tudósítással az anya-czárnőhöz, hogy
a mult este a baj egészen megfordult, s a czár egészsége visszatért.
– Áldassék Isten érte! sóhajta föl Jakuskin (a kindzsált keze ügyébe
igazítva a keblében).
Minden körülmény kedvezett rémséges tervének. A czári lakhely
tisztelet-őrsége épen abból a Viatka-ezredből került ki, melynek minden
tisztje és közkatonája meg volt nyerve az összeesküvés számára. Csupa
ismerős arczok integettek feléje szemöldökeikkel.
Elhatározott léptekkel sietett fel a lépcsőkön.
A két őrt álló gránátos a czár szobáihoz vezető ajtó előtt tisztelgett
neki, s bebocsáták.
Az előszobában egy szolgálattevő tiszt állt, a ki, mint jó pajtás
üdvözölte, nevén szólítva.
– A czárt keresem egy sietős sürgönynyel.
– Eredj be, odabenn találod Diebitset, a hadsegédét, az majd bejelent.
Jakuskin kinyitotta az ajtót, de ugyanabban a perczben valaki belülről
is nyitotta azt, s a belépő és kijövő az ajtó-küszöbön szemközt
találkoztak.
Jakuskin összeborzadt. Egy arczot látott maga előtt, a melynek zöld
szemei vannak. Vagy talán csak képzelte azt? Az alak tatár öltözetet
viselt s ez arcz kifejezése valami oly sajátszerű, elijesztő, kihivó,
elbizakodott volt, gúny, megvetés, gyászszal vegyülve rajta, s a zöld
szemek világítottak, mint két szentjános bogár. Mikor elhaladt Jakuskin
mellett, sugárzott róla a hidegség.
Jakuskin nem állhatta meg, hogy egy perczig ne tétovázzon.
– Te! Mondá a segédtisztnek, az eltávozóra mutatva. Ki volt ez az ember,
a ki most innen kiment?
– Valami futár.
– Nem láttad, milyen zöld szemei voltak?
– Bizony nem ügyeltem rá. Hát te mit törődöl az ő szép szemeivel?
Azzal Jakuskin belépett a másik szobába.
Ott találta Diebitset, a ki egy asztalnál ült és irt. Sietős dolga
lehetett, mert csak onnan az irásból felelgetett a kérdéseire.
– Lehet bemenni a czárhoz?
– Lehet.
– Egyedül van?
– Egyedül.
– Mit csinál?
– Alszik.
– Sietős sürgönyt kell neki átadnom azonnal. Felkölthetem?
– Költsd fel.
A tábornok fel sem nézett az irásból, nagyon meg sem nézte, hogy kivel
beszél? Jakuskin elszántan indult a mellékszoba ajtaja felé. Csoda, hogy
szivének hangos dobogásáról ki nem találta a vele beszélő, hogy mit
forral belül?
Csak egy ajtó választotta hát már el áldozatától – s ez az ajtó is
nyitva!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A czár nagyon beteg volt már, mikor Tagánrogba visszaérkezett.
És aztán nem akart gyógyszert bevenni.
Ez az orosz czároknak a jellemvonása: daczolni a betegséggel. Nem
akarják elhinni, hogy az a csontember, (az ő első szolgájuk!) a kit
annyi ideig tartottak zsoldjukban, a ki az ő parancsukra, mint a
kalászt, úgy aratta le az ember-sorokat, egyszer hátrafelé is találhat
vágni a kaszával, s az ő «urát» magát aratja le. Büszkébbek, hogysem
megengednék egy sápadt szellemnek, hogy az őket gyöngének lássa, hogy
gyöngeségüket hallja, akaratukat korlátozza; még a halálnak is azt
mondják, mikor az ajtón kopogtat: «várj!»
Vagy talán nem úgy volt. Hanem úgy, hogy egy nagy, monumentalis alak, a
ki sok ideig vállán hordozta a földet, mint Atlas, belefáradt a földteke
emelésébe? Hogy az, a ki egyszer ahhoz volt szokva, hogy a világ négy
sarka viszhangozzék dicsőségétől, irtózott hallani most azt a suttogást
maga körül, mely boszút, keserűséget hirdetett ellene, s vágyott a
kripták csendessége után? Nem volt már semmi tenni valója a világon.
Érezte, hogy útjában áll a történelemnek. Elvesztett mindent, a mi
szivének drága volt: az utolsó napsugár, beteg nejének mosolygása, maga
is letünő fény volt már az alkonyégen. Nem hihető-e, hogy mikor a
világfáradt óriás azt a túlvilágról jövő szózatot hallá: nem bujkált
előle, nem zárkózott be, nem keresett menekülést füvek és érczek
csodatevő erejében, hanem ajtót tárt eléje, s azt mondá: «itt vagyok,
menjünk!»
És csaknem diadalmaskodott e fejedelmi daczczal ama másik fejedelem, a
sirok czárja fölött. A megelőző napon annyira magához jött, hogy a
betegsége csaknem eltünt. Még magát az orvost is megcsalták a
küljelenségek; úgy, hogy este későn egy hirnököt küldtek
Szent-Pétervárra az anya-czárnőhöz, azzal az örömhírrel, hogy Sándor
czár minden veszélyen kivül van. Most már nem fenyegeti semmi. (Semmi:
csak százezer orgyilok.)
Reggel aztán odajött hozzá az a jóltevő nemtő, a ki a királyoknak és a
koldusoknak terhét elveszi s azt mondá neki: «jöjj haza».
Erzsébet három nap és három éjjel nem hagyta el beteg férje szobáját. Ő
maga ápolta a szenvedőt, az ő hitvesi hűsége volt megnyugtatója.
S a világ urának megadatott a sors által az a kegyelem, hogy mikor már
minden fegyver ellene volt fordítva, mikor már az oltárt magát is, a
melynél imádkozni szokott, tűzaknákkal ásták alá, mikor egy birodalom
készült rászakadni a fejére, akkor a kelő nap sugarainál, utoljára
érezve arczán a ragyogó csillag életadó melegét, e végszavakkal adhatá
át lelkét az ő urának: «ah le beau jour!» És szemeit a gyöngéd női kéz
fogta le, és karjait a hű hitvestárs tette keresztbe a mellén.
Itt megtörött a beteg nő testi ereje: ájultan rogyott össze.
A két orvos akkor a czárné ápolására sietett, felvették és átvitték
saját lakosztályába. A harmadik jelenvolt férfi, Diebits, sietett ki a
mellékszobába, gyorsan megirni a sürgönyt, melyben a czár halálát
tudatja az anya-czárnővel, a futárnak utasításul adta, hogy igyekezzék a
tegnap este elindított hírnököt utolérni, sőt megelőzni. Azután
Constantin herczegnek irt levelet Varsóba.
Ekkor lépett be Jakuskin.
Diebits sietett a levélírással. Keserű orosz humorban volt.
– Mitt csinál a czár? Alszik. Felköltsem? Ugyan költsd fel.
Vagy talán volt valami Jakuskin tekintetében, a mi annak szándékait
elárulá: s azért beszélt ily sarcasmussal hozzá a hadsegéd?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az összeesküvő belépett a nyitott ajtón.
Ebben a pillanatban senki sem volt a szobában: egyedül a czár.
Jakuskin ott látta maga előtt feküdni, a kit keresett, némán, csendesen,
behunyt szemekkel, keblén összetett kezekkel.