1825-ben Szent-Pétervárott a két nyári hónapon át nem vesztegetik az
olajat azzal, hogy az utczán meggyujtsák a lámpásokat: úgy is elég
világos az éjszaka. A legelső lámpásgyujtás arra a napra esik, a mikor
az udvar visszatér Peterhofból a fővárosi téli palotába.
Erre a lámpa-gyujtásra vártak sokan!
Valami nagy terv volt készülőben az alsóbb rétegek közt dolgozó
összeesküvőknél, a mit nem közöltek a szojusz blagodenstoiga, meg a
szojusz szpaczinia előkelő matadoraival.
Az új hold esős, borongós napokkal kezdődött, s mikor aztán a holdnegyed
napján megfordult az időjárás, s egy éjszaki szél lefútta az égről a
felhőket, estefelé mindenki meglepetve látott az égen a hold ezüst
sarlója mellett egy új égi csodát: egy tüzes kardot, egy üstököst. Olyan
gyorsan jött, hogy csak akkor vették észre, mikor már teljes pompájában
ott állt.
Hát mi az az üstökös?
A tudósok maguk sem tudják; hát még a szegény hétköznapi ember?
Dögvész, háború, világbomlás hirdetője. A ki nem hiszi, bizonyítsa be,
hogy nem igaz. Bortermelő országokban azt állítják az üstökösről, hogy
jó bortermést igér. Ehez a szent-pétervári népnek semmi köze: náluk csak
pálinka terem. S annak a szaporaságára nincs befolyása az üstökösnek.
Ellenkezőleg, mikor valami zűrzavar készül az országban, olyankor mindig
kevés pálinka fogy el. Sajátsága az orosznak, hogy mikor nagyon
elbúsulja magát, akkor nem iszik. Mikor a szent-pétervári rendőrfőnök
azt hallja, hogy a naponkinti ötezer cseber pálinka helyett csak kétezer
fogyott el a korsókban, akkor megkettőzteti az őrjáratokat.
Az üstökös megjelenése még fokozta az izgalmat. A prófétáknak élő
jelvényük volt, a mire hivatkozhattak. Ime, a mennyei lángkard is
megjelent már.
Mikor Sándor czár Peterhofból elindult, udvarmesterének azt az utasítást
adta, hogy előre fognak menni, a czárnő lakosztályát rendbehozni.
Este volt, mikor csekély úti kiséretével a főváros alá megérkezett. Ott
a Nyefszki Sándor-kolostor előtt megállt; betért a templomba és
megrendelé, hogy másnap hajnalban egy halotti misét tartsanak.
Mikor elhagyta a templomot, onnan a lépcsőzet magaslatáról végignézett
az előtte elterülő világvároson, mely ködbe burkolva feküdt előtte.
Mint egy tenger, úgy morajlott ez a távolban; utczák zöreje, emberhangok
egy méhköpűzugássá vegyülve.
Ott állt sokáig elmerengve. Egy negyedszázados élet óriási küzdelmei
merültek föl a ködtengerből.
És érezte azt a nem emberek számára teremtett kínt: a lehanyatlás
érzetét az élet alkonyán. A levert Astarothok és Leviathanok számára
volt ez feltalálva és a kik hozzájuk hasonlók akartak lenni.
Felemelkedett odáig, a hol Istennek hitte magát, hogy aztán lebukjék
oda, a hol nincs ember, a ki cserélni akarjon vele. Ő és Napoleon voltak
e negyedszázad óriásai.
És az a másik Leviathan ott szent Ilona szigetén nem nézi sivárabb
lélekkel végig a tengert, mely őt Páristól távol tartja, mint Sándor
czár azt a ködöt, a mi fővárosa fölött nehezül. Ez mélyebb és
végtelenebb a tengernél; mert ez emberi lehellésből támadt és a hány
lehellet, annyi szidalom ő ellene, az egykor bálványozott ellen.
Külömbség közöttük csak az, hogy a legyőzött óriást visszakivánja a
saját népe, a legyőző óriást pedig megunta.
S az az üstökös csillag ott az égen, mint egy égő toll, melylyel egy
láthatatlan kéz írja fel az országok és koronásfők sorsát a csillagok
közé.
Sándor czár kedélye mindig hajlott a mysticismusra. Tele volt
sejtelmekkel, rémlátásokkal: hitt a végzetekben s azoknak az
előjeleiben.
Az üstökös és a hold együtt szálltak alá a láthatár sűrű ködeibe.
A czárnak volt egy vén kocsisa, övig érő rengő szürke szakálláról
nevezetes alak, a ki minden hosszú útján hordozta a czárt; a
legbizalmasabb embere. Mikor felült Sándor a háromfogatú troikába, azt
kérdé tőle:
– Láttad az üstökös csillagot, Ilia?
– Láttam, uram.
– Tudod, hogy az szerencsétlenség és bánat előhirnöke? Ámde teljesüljön
az Úr akaratja!
Neki hajtatott a mormogó városnak.
A mormogás azt beszélte magának, hogy a czár hosszabb útra készül; de
még nem tudni hová? A czárnőt akarja elvinni e zord égalj alól; de még
nem mondta senkinek, mely vidékre. Ő maga megy előre szálláskészítőnek.
Valahányszor hosszabb útra indul, mindig a kazáni Boldogasszony
templomában szokta a Veni Sanctét meghallgatni; ez az ő temploma, maga
építteté, szentelteté föl; ennek a küszöbéről szokott mindig úti
kocsijába felülni. Az egész papság ott vár reá hajnalban, legpompásabb
ünnepi köntösébe öltözve: a kedvencz énekkar is ott fogja hallatni
zsolozsmáit. És aztán azt beszélte magának a mormogó város, hogy mikor a
kazáni szentszűz templomában együtt lesznek a főpapok, a czár és a
főherczegek, akkor lenn, a kriptafenekén egy elszánt ember erre az
invocatiora: «Jövel szentlélek úr Isten» megnyomja egy pisztolynak a
ravaszát, s azt mondja: Eredj te oda hozzá! S arra templom, szent képek,
czár, nagyherczegek, papok és énekesek, mind fölrepülnek a magas
mennyországba.
Szörnyeteg egy gondolat!
És talán bekövetkezett volna. Talán már ott ült napok óta a kripta
fenekén, a lőporral megtöltött koporsók között valaki: egy az
engesztelhetlenek közül s várta a jeladó csengetyűhangot, melylyel az
inclangorium arczraborulást hirdet az ájtatosoknak, hogy rémtettét, mely
egy országot fordít fel, végrehajtsa.
Elfordították e végzetet földben nyugvó hamvak.
Másnap, kora hajnalban, a czár nem a kazáni Boldogasszony templomához
hajtatott úti kocsijával, a hol az aranyba öltözött metropoliták várták;
hanem a Nyefszki Sándor kápolnájához, a hol a feketébe öltözött asceták,
a «simnik»-ek járultak eléje, hogy bevezessék őt a gyászmise
megtartására.
Egy hivatalos röpirat hosszan leirja ezen ünnepélyt, hogyan térdepelt a
czár az ikonostas előtt, hogy tette a protopopa Seraphim atya a
porbaborult czár fejére az evangeliumot, hogy vezekelt a világ ura a
szegény simnik cellájában s miket mondott az neki a nép
elvetemültségéről. Minthogy a tudósítás authentikus, bizonyosan egy szó
sincs benne, a mi a valósággal összeegyezzen.
Más volt az, a mi a czárt e falak közé hozta. Ott nyugodtak eltemetett
leányainak hamvai. Egymás mellett mind a hárman. Zsófiát is odahozatta
titokban. S az a három gyermek ott lenn a mély föld alatt szövetkezett
egymással, hogy atyjukat megmentsék; ők hivogatták őt oda a maguk
csendes, vésztelen lakhelyéhez, a hol nem lakik más a rejtett odúkban,
csak a galambok.
Hogy mit beszélt az apa e csendes hamvakkal? azt csak a falak tudják, az
nincs a hivatalos tudósításban.
Mikor kijött a templomból, a hol «a halotti misét» végighallgatta, a nap
épen akkor jött fel. Vereslő sugarai beragyogtak a város ködeiből
kimagasló Péter-Pál tornyait, az Izsák templom kupoláját, nyílvégű
keresztjével, a hajnali harangszó búgó hangja ringott végig a csendben.
Minden azt sugta-zúgta, zengte: hogy Sándor czár utoljára látja országa
fővárosát.
Még mikor a troika tova gördült, vágtató méneivel, akkor is
visszafordítá arczát, hogy tovább megtarthassa azt a látványt, melyet a
felszálló köd lassan-lassan eltakar előle.