Nagyboldogasszony napja az orosz naptár szerint augusztus végére esik.
Tizenkét nappal később, mint a csillagászi naptár szerint.
(Mert az orosz czár még a napnak is parancsol. Mivelhogy az orosz naptár
szerint minden 400 év alatt három nappal marad hátra az esztendő, tehát
huszezer év mulva az orosz naptár szerint télen lesz a nyár, s nyáron
lesz a tél. A czár ezt is megteheti.)
Hanem ez a legszebb időszak Szent-Pétervár vidékén. Ez az ősz kezdete. A
napok már rövidebbek s nem oly rekkenők; s a holdvilág tudja magát
értékesíteni esténként.
S minthogy az orosz nőknek egy harmada Mária nevet visel, annálfogva
valamennyi nyári lakban ünnep van ezen a napon; s este, mikor elkezdik
mindenfelől a tüzijátékokat, több a csillag a földön, mint az égen.
Corynthiának is Mária volt a mellékneve: innen a jogczím az ünnepélyhez.
Ghedimin herczeg néva-szigeti nyári palotája vetekedett a télivel
Szent-Pétervárott. Tánczterme ezer meghivott vendégre volt számítva.
S a meghivottak közé tartoztak: az uralkodó pár, a nagyherczegek és
herczegnők, a czárnál látogatóban levő rokonai; testvére, a weimari
nagyfejedelemnő férjestül és az oraniai herczeg nejével együtt, kik mind
igérkeztek Ghedimin herczegnő ünnepélyét jelenlétükkel fényesebbé tenni.
De mind e magas és legmagasabb vendégeire nem volt Mária Alexievna
Corynthia olyan kiváncsi, mint arra, hogy eljönnek-e Zeneida és
Bethsába.
Ilmerinen kisasszony és Puskinné asszonyság ugyan már megküldték egy
nappal az ünnepély előtt a nagyon hizelgő modorban tartott választ (oh,
mert az orosznők még a francziákon is túltesznek a courtoisieban,
kivált, ha gyülölik egymást), hogy el fognak jönni. Hanem az ilyen
igéreteknek az értékét ismeri már az ember. Előtte egy nappal senki sem
írhatja azt, hogy «holnap a fejem fog fájni», de egy órával a megjelenés
előtt igenis küldheti a mentegető levelet: «Kétségbe vagyok esve, hogy
nem mehetek. A fejem nagyon fáj.» Hisz az ilyen elmaradásra egész
arsenáljuk van az asszonyoknak.
Azonban nagy megelégedésére ők maguk jöttek a mentegető levél helyett.
Nem is nagyon későn, még a tánczzene kezdete előtt, a mivel, mint tudva
van, a legmagasabb vendégek megérkezésére szokás várni. Zeneidának az
ilyenben nagy gyakorlata volt: a helyes időben megjelenni.
Ilmerinen kisasszony ez úttal tette föl először a czártól kapott
csillagkeresztet, Bethsába a keresztanyjától kapott báli ruhát viselte.
Feltünő szépség volt. Még Zeneida közelléte sem homályosította el.
Corynthia fölkelt a karszékből s eléjük sietett. Előbb Bethsábát fogadta
(az asszony volt) s homlokát megcsókolá (keresztleánya volt), azután
fordult Zeneidához. Zeneida megelőzte őt az üdvözlésben.
– Ön megelőzött! mondá a herczegnő. Igaz: királynék üdvözölnek először.
– Nem, herczegnő, hanem a kik névnapot köszöntenek.
Azzal kezeiket nyujták egymásnak.
Bizonyosak lehettek felőle, hogy minden ember őket nézi. Minő lehet e
két nő között a találkozás?
Oh, az mind a kettő gyakorlott viador volt.
A tánczterem úgy volt berendezve, hogy keleti virágbokrokból apró
lugasok, búvóhelyecskék voltak mindenütt csoportosítva, a hova egyes
párok, összetartozók félrehuzódhattak, suttoghattak; az inasok
odahordták a frissitőket, minden letelepülőnek egy kis asztalkát is
hozva a helyébe, a mi az orosz comfort találmánya. Corynthia egy bosquet
árnyában maga mellett mutatott helyet Zeneidának s mikor egymás mellett
ültek, odahajolt hozzá s nevetve sugott a fülébe:
– Ön elértett engem, s ezt előre föltettem az ön lángeszéről.
Zeneida elfogadta a nevetést, ráállt ő is.
– Azzal, hogy elhoztam ide a gerlét a fészkéből.
– Igen. Ezuttal mi ketten szövetségesek vagyunk, folytatá a herczegnő.
– Szövetség «ad hoc», a hogy a diplomaták mondják, magyarázá Ilmerinen
kisasszony.
– Mikor egy harmadik ellenséget kell megbuktatni, egészíté ki Corynthia.
– S azalatt véd- és daczszövetséget köt Anglia és Oroszország.
– Hogy confoederált erővel elfoglalja Párist? nevetett Corynthia.
– Tudniillik azt a Párist, aki az aranyalmát tartogatja, hogy kinek
adja? vágott vissza csengő kaczajjal Zeneida.
– Ön ördöngös asszony!
– Tudom, mondta már a herczegnő.
– Hogy kitalál mindent! És valóban itt is három versenytárs van. A
harmadikkal majd nagyhamar elbánunk. Nézze ön, már lefoglalták a
kicsikét. Régi imádója: Galban lovag, mint a pók a legyet, úgy fogta el.
Legyen felőle nyugodt. Ez nem fog sebesítetlen szívvel visszatérni. Majd
segítünk neki. Mi értjük egymást!
– Tökéletesen herczegnő.
– Nem kár érte. S az is bizonyos, hogy a mit veszteni fog, az nyereség
lesz rá nézve. S úgy hiszem, nem is az utolsó. A ki úgy kezdte, a hogy
az én kis védenczem, annak kevés tanítás kell hozzá, hogy hogyan
folytassa. Nincs rajta miért sajnálkozni.
– Az ilyen dolgokban nem ismerjük a kiméletet.
– Tehát addig béke van közöttünk. Azután majd megüzenjük a háborút.
– Én előre is behuzom a lobogót.
– Ah, ez csak taktika! Ilmarinen kisasszony. Nők soha sem kapitulálnak.
Ezt mi ketten jól tudjuk. Én még soha sem láttam önt ilyen közelről,
pedig kiváncsi voltam rá. Ugyan, mondja ön meg, sáfránynyal festi ön
haját, hogy ilyen szép aranyveres?
Zeneida ugyan semmivel sem festette a haját, mert az annak természetes
szine volt; hanem azért egész bizalmas suttogással viszonzá a
herczegnőnek:
– Nem, annak erős szaga van, hanem borbolyagyökérrel, a miben csigabibor
van feleresztve.
– Soha sem birtam kitalálni, mitől van önnek olyan gyönyörű arczszíne.
Violagyökért használ ön?
Zeneida elnevette magát; s elpirulása, mely arczszinét fokozta, elég
válasz lett volna, ha igazat akart volna mondani; hanem ő azért volt
itt, hogy hazudjék, annálfogva nevetve mondá:
– Ah, herczegnő, az egy egész tudomány: az arczszín megőrzése. Nekem egy
könyvem van, még Poppæa idejéből, mely a módszereket elősorolja.
– Ah, a között van az is, hogy nyers marhahús szeletet kell kötni az
arczra, mikor az ember lefekszik aludni.
– És sok más egyéb. Én önnek, herczegnő, elküldhetem azt a könyvet;
ámbár önnek semmi szüksége sincs hasonlókra. Anadyoménét a grácziák
öltöztetik.
– Ah, ön nagylelkű ellenség akar lenni, a ki megosztja a fegyvereit,
mint az a franczia tengerésztiszt, a ki megosztotta a lőporát az
angollal, hogy legyen neki mivel verekedni. Hanem én erre azt mondhatom,
a mit egy perzsa király mondott egy örmény királynak: mi haszna küldted
el a kardodat, ha nem küldhetted el vele a karodat is? Mit ér az
arczszépítés titka, ha az elbűvölő mosolyt nem lehet öntől eltanulni, a
minek senki sem bir ellenállani.
– Herczegnő, ön egészen úgy tesz, mint Napoleon, a ki a legyőzött
ellenségeit fel szokta magasztalni?
– Most azonban nem vagyunk ellenségek, hanem szövetséges társak.
A közös ellenség (Bethsába) félbeszakította a kedélyes csatározást
közbeléptével, azt a naiv kérdést intézve mind a kettőjükhöz, hogy
szabad-e neki Galban lovaggal az első polonaiset tánczolni? A miért
aztán kinevették.
«Neked minden szabad már! Asszony vagy!»
A mit a szent-pétervári udvari estélyeken polonaisenak híttak, az abból
állt, hogy az egész tánczoló társaság páronkint összefogózva, apró
sétalépésekben körülcsoszogta a táncztermet összevissza, az előtánczos
szeszélye szerint. Tehát e táncz alatt ne keressük a tüzes,
lábdobbantásokkal járó hajdani mazurkát. Az annak a kornak a táncza
volt, a mikor minden lengyel nemes egyenlő volt a királylyal. Ez pedig
annak a kornak a táncza, a mikor minden lengyel nemes egyenlő a –
paraszttal. Régibb időkben a czár és a czárné is résztvettek ebben a
tánczban s épen egy ilyen polonaise alkalmával történt, hogy Sándor a
szép Nariskin Corynthia miatt megsérté Erzsébetet, a mit ez soha el nem
tudott felejteni.
A magas, magasabb és legmagasabb vendégek megérkezése azután véget
vetett a társalgásnak. Ezentúl mindenkinek sorrendbe kellett állni és
várni, míg az uralkodó pár körjáratot tart, s csak azután, mikor ennek
vége lesz, kezdődik majd a táncz.
Zeneida a külföldi herczegi vendégeknek is be lett mutatva, s kapott
annyi tömjént, hogy annak füstjétől könnyen elveszthette volna szeme
elől azt, a ki gondjaira volt bízva. De ő már régi, tapasztalt hadvezér
volt az ilyen ütközetben, a ki az egész csatatért keresztül tudja látni
s annak legkisebb részletei felett is uralkodik. Figyelemmel kisérte ő
Bethsábát, a mint annak Galban lovag epedő arczczal suttogott a fülébe;
látta, a mint egyszer a kis menyecske hevült arczczal futott oda a
keresztanyjához, s aztán a mellé leülve, mily meglepetéssel, bámulattal,
a nevetés és elszörnyedés közt váltakozó tekintettel hallgatta, a mit az
beszél. Még ki is találta, hogy az mit beszél neki. Azt is látta, a mint
a czárnő megszólítá Bethsábát s kegyes leereszkedéssel beszélt vele.
S látott ő még mást is.
Hogy ez az ezernyi ember, a ki itt most együtt van: tánczol,
mandulatejet, sorbethet, punchot iszik, egymásnak bókokat mond, tréfál,
enyeleg, egymásnak a legelkeseredettebb ellensége, tele halálos
gyülölettel, a végkitörés elszántságával. Mindenki tudja, hogy az az ő
vis a vis-ja, a kivel a contratánczot szemközt járja, egyúttal fatalis
antagonistája, a ki az ő fejére alkuszik. Hogy mikor ezek az aranyos,
bársonyos, érdemcsillagos alakok, kalapjaikat a hónuk alá csapva, egymás
előtt félig, a czár előtt pedig egészen meghajolnak, egytől egyig azt
gondolják magukban: «ma, vagy holnap, vagy én vagy te, a fejünkkel a
hónunk alatt fogunk egymásnak bókolni?» Csak ő neki, az énekesnőnek,
kell e szót kimondani: «Énekelni fogok a lelenczek javára!» S egyszerre
minden kard kirepül a hüvelyéből, s a kik vis-a-vis tánczolnak most,
egymásnak a testén fogják fegyvereiket keresztül verni, s azt a magas
karszéket ott az emelvényről le fogják taszítani, nem kérdezve, ki ül
rajta? vagy megfordítva, átalakítják mészáros paddá, a hol emberi
tagokat konczolnak széjjel. Az összeesküvők s az elnyomók, a gyilkosok
és a bakók mind együtt egy tánczteremben és ezek mind nagyon jól tudják
egymásról, hogy ki «micsoda?», elannyira, hogy mikor egyszer a
tánczrendező e szó helyett «tour de main» azt találja kijelenteni: «coup
de main», általános nevetés támad. S mindenki tudja, hogy min nevetett?
Csak a czár kérdezi: «miért van olyan jó kedvük az uraknak?»
Ezt mind látta Zeneida. Hiszen minden embernek a titka az ő kezében
volt.
Oh még azt is látta jól, hogy a kegyelmes háziasszonynak mi oka volt ezt
a fényes ünnepélyt rendezni?
Azért, hogy egy fiatal asszony el legyen csábítva?
Oh nem!
Hanem azért, hogy meg legyen találva a nyitja egy titoknak, a mit azok,
a kikre bizva van, el nem árulnak senkinek – még a legkedvesebb
feleségüknek sem.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mint az udvar elhagyta a báltermet, illem szerint az egész társaság
oszlásnak indult. Ki akarna még a maga kedvéért is mulatni?
Zeneida megint szárnyai alá vette Bethsábát s vitte magával haza a
Kresztofszki szigetre.
A míg a gondolán ültek, a fiatal nő nagyon hallgatag volt, s Zeneida
szándékosan nem kérdezte tőle, hogy mulatott?
Az alatt, a míg otthon báli köntöseiket levetették, a nő méla, ábrándozó
volt. A hűs vizen tett gondola-út megkivánta, hogy lefekvés előtt még
theához üljenek. (A mocsártól kivívott paradicsomban váltóláz
leselkedik.) – Így aztán, mikor egyedül maradtak, megtörte Bethsába a
méla töprengést.
– De hát kérlek, ez itt a valláshoz tartozik-e?
– Micsoda?
– Hogy egy keresztyén nő, a kinek férje van, s azt szereti, mikor egy
másik keresztyén férfi azt mondja neki: «én boldogtalan vagyok! én
meghalok, öngyilkos leszek, elkárhozom, ha ön kegyetlen marad hozzám!»
hát akkor tartozik férjétől elvenni a szeretetét s ennek a másiknak
adni, hogy azt megszabadítsa a boldogtalanságtól, a haláltól, a
kárhozattól.
– S azt mondták-e neked?
– Azt. Mert ha ezt a vallás parancsolja, hogy egy asszonynak a férje
iránti szeretete csak olyan, mint szent Mártonnak a köpönyege, ha lát
egy didergő koldust, levágja felét s annak adja: akkor én visszatérek a
pogány hitre, a hol nem kivánja tőlem senki, hogy másnak a boldogságával
törődjem, mint az uraméval.
– Ez neked mind új dolog volt?
– Sirni szerettem volna, mikor így beszéltek hozzám. Azt hittem, a
szemem kiég, s már a hallgatása által az ilyen beszédnek meg vagyok
szeplősítve. Mikor nekem a puszta távollét az én Sándoromtól már olyan
érzés, mintha halottat gyászolnék, s ha táncz közben idegen férfinak
kell nyujtanom a kezemet, az úgy fáj, mintha egy galambot öltem volna
meg. S ha valamin kaczagok, a szivem megdobban, mintha loptam volna,
holott az jut eszembe: «bezzeg, most ő neki nincs min kaczagni! Ő most
én utánam sóhajt, szomorkodik, én pedig nevetek – nála nélkül!» – És
mind ennek daczára valami veszedelmes kiváncsiság arra ösztönzött, hogy
tovább hallgassak e szavakra, hogy egészen a fenekéig lenézzek annak az
örvénynek, a mihez közelíteni irtózom, s úgy tegyek, mintha szivesen
hallgatnám.
– Azt igen jól tetted.
– No, ugy-e bár? Nem illett, hogy elfussak tőle.
– Akkor el lettél volna veszve. Nőnek nem szabad azt észrevétetni, hogy
a csábítástól retteg; a feltünő elutasítás kész martalékká teszi őt.
Szemmel kisértelek. Igen jól viselted magadat. Olyan arczot csináltál,
mint a ki nem érti a mondottakat: azt hiszi, hogy az mind tréfa, s ez
által kényszeríti az ostromlót, hogy még nyiltabban szóljon.
– Valóban azt tettem. Képzeld, a vakmerő! még azt is megvallotta, hogy
irántam való gonosz szenvedélyből Pleskovtól fél napi járásnyira egy
birtokot megvásárolt s a telet az én kedvemért ott fogja tölteni;
bennünket Pleskovban gyakran meglátogat. Azt akartam neki rá mondani,
hogy biz oda ne jőjjön.
– Jól tetted, hogy nem azt mondtad. Hanem azt, hogy «Szergievics Sándor
mindenkor szivesen fogja önt látni.»
– Igazán azt mondtam. Erre ő aztán nagyot sóhajtott: Hejh, ha ön egyszer
e szókat tudatná velem: «holnap Szergievics Sándor elutazik hazulról!»
Szerettem volna őt ezért arczul ütni!
– De nem tetted, hanem naiv, tudatlan képpel azt kérdezted tőle: «De hát
mi haszna volna önnek abból? Ön nem jöhetne oda a házunkhoz, mikor a
férjem nincs otthon. Az egész világ meglátná.» Erre ő azt felelte:
«Igen, de eljöhetne ön az én kastélyomba!»
– Hát ezt te hogy tudod?
– Abból, a mit most elmondtál, s abból, a mit láttam. Közel voltál
hozzá, hogy sirva fakadj.
– Még többet is mondott. «Igen jó ürügye volna önnek eltávozni hazulról
az alatt, míg Szergievics Sándor oda van. Önnek az anyja, a grúzi
királynő, ott van a Szent-Anna-kolostorban Novgorodon. Ön azt mondaná:
őt megy meglátogatni, kit gyermekkora óta nem látott, s kinek meg akarja
mondani, hogy férjhez ment, áldását akarja megnyerni.» Még szegény
anyámat is belékeverte a gyalázatba.
– Te arra csakugyan ott is hagytad és keresztanyádhoz menekültél.
– Észrevetted azt is?
– Oda pedig jó helyre menekültél s jónak panaszolkodtál!
– Oh, ha hallottad volna, hogy miket beszélt?
– Láttam.
– Hogyan: láttad?
– A te arczodról. Minden szavát visszatükrözte elszörnyedő tekinteted.
Azt mondta, ugy-e: «Oh, szegény Galbán! Ha tudnád, mennyit szenved
miattad? Már meg akarta magát ölni! Már el akarta magát temetni a
solovecski zárda katakombáiba! Szólj egy nyájas szót neki. Annyi az,
mintha egy gazdag egy fillért ad a koldusnak. Hiszen titokban marad az;
senki sem tud meg felőle semmit. Mi többi asszonyok is úgy teszünk.
Nincs kivétel. Aztán csak kölcsönben esik. Mindnyájunkat megcsalnak:
engem is, téged is. Ugyanakkor, mikor te Galban vallomásait hallodtad,
Puskin egy más nőnek mondja el azokat, a ki nem olyan félénk, mint te
vagy.
– Így mondta, így! De még ennél többet is. Hogy ez az ember (a kinek még
csak a neve sem fogja érinteni az ajkamat soha), kész magát számüzni
érettem Szent-Pétervárról, lemond fényes hivataláról, csak azért, hogy
közelemben élhessen. S képes lesz kétségbeestében megölni Sándort,
engemet és önmagát, ha sokáig kinzom. Oh, mint megijesztett! Én, a mint
hazamegyünk, elmondok Sándornak mindent s megfogom a kezét, hogy fussunk
együtt a világba.
– Azzal épen az ellenkezőt érnéd el. Azt, hogy Puskin felkerekednék s ha
neki nem szabad Szent-Pétervárra jönni, ő hivatná ki innen Galban
lovagot, s annak szomorú vége lenne. Ne félj tőle. Fogadd el a harczot.
– Én? Én fogadjam el a harczot? ő ellene? Én gyönge, ostoba, gyáva kis
teremtés, a ki minden szavától rettegek.
– Rettegsz és gyáva vagy, mert azt hiszed, hogy a szived forog
veszélyben; de ha megtudod, hogy nem a te szivednek van kitéve a háló,
hanem a Puskin fejének, hogy az ő élete, sorsa, végzete az, a mi ellen a
cselt szövik: akkor nem fogsz gyáva lenni.
– Mit beszélsz? Sándor életéről van szó?
– Csitt! Ne kérdezz többet! Majd ha lefekszünk, ha egyedül leszünk, nem
leskelődik utánunk senki, akkor elmondok neked mindent; aztán
megtanítalak, hogy mit tégy? Most fond papillotokba a hajadat:
holnaputánra Peterhofba vagyunk hivatalosak, a fényes búcsuünnepélyre;
ott remekelned kell, ott meg kell mutatnod, hogy mit tud egy ilyen
gyönge, tudatlan, gyáva kis asszony, mikor a férje élete forog a
koczkán.
– Oh akkor, ha az úgy van, nem fogok félni, vakmerő leszek és ravasz,
mint egy macska! Egy lepkét gombostűre felszúrni nincs bennem elég
bátorság; de azt, a ki az én Sándoromat fenyegeti, a szivén keresztül
ütni… (Mash Allah!) az anyám leánya vagyok!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Zeneida aztán megtanította Bethsábát valamire, a mit remekül végig
játszott… de most még nem szabad elárulnunk, hogy mire.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez a gyűrű szerencsésen bele lett illesztve a lánczba.
A harmadnapi ünnepélyen, a mit a czár adott búcsuzó külföldi fejedelmi
vendégei tiszteletére Peterhofban, az orosz Versaillesban, Bethsába
részesült abban a megigért kitüntetésben, hogy a czárnőnek be legyen
mutatva.
A czár régen ismerte őt már, mint Zsófia játszó társát.
Ő maga vitte rá a beszédet, hogy a georgiai fejedelem leánya arról a
vidékről szóljon a czárné előtt, ahol született. Bethsába, a kis
mesemondó, aztán felnézett a magasba, a hol nem láthatta a körüle levő
embereket s elkezdett beszélni arról az országról, a hol soha sincs tél.
Kicsoda az, a ki ne volna ékesen szóló, mikor a hazája szépségeiről kell
beszélni? Arról az égről, a mely átlátszó, mint a kristály, arról a
légről, a mely balzsamillattal terhes, azokról az erdőkről, a mik
ragyogó lombjukat le nem hullatják soha, a folyóról, mely soha be nem
fagy, a mezőről, mely örökké tele virággal, s az óriás jéghegyekről, a
mik a mosolygó völgyet körülzárják, alant örökzöld virány, fent örök
fehér jégormok. S életerő, embererő van fűben, fában, vizben és
levegőben. Sorvadást, senyvedést az ott lakó nem ismer.
A mit a világ hirhedett orvosai nem birtak kivinni, hogy a czárnőt
rábirják más éghajlat alá költözésre, egy egyszerű gyermeteg ajk bűbájos
csevegése véghez vitte azt. A czárné kezét nyujtá férjének: «ezt a
vidéket én szeretném meglátni!»
Az a szó pedig, hogy «én ezt szeretném!» hatalmasabb volt mindennél, a
mit emberi parancsszónak neveznek.
Udvaronczok és összeesküvők, a kik a fényes ünnepély alatt a
Sámson-szökőkút nagyszerű vizijátékai körül összegyültek, nem is
sejtették, hogy egy iczipiczi kis asszonyi teremtés, egy olyan mosolyra
csücsörített piros cseresznyeszájacska tíz percz alatt hogy dönti
halomra mindazt, a mit ők évek alatt építettek, ástak, fúrtak, föld
felett és föld alatt. S egy csengő galambkaczagás hogy fújja szét az ő
ágyúikat, torlaszaikat, hadseregeiket és haditerveiket! A gruzi
királyleánynak egy tündér meséje azt a minden mesét fölülmuló csodát
követte el, hogy egy csepp vizzel eloltott egy kitörni akaró vulkánt.
Ez a csepp víz a czárné szemében ragyogott, mikor azt mondá:
– Én oda szeretnék menni! ott meggyógyulnék!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezen az estén Galban lovaggal is volt találkozása Bethsábának.
Nem félt már tőle. Zeneidától megtanulta, hogy mit kell tenni az anyja
leányának?
A bál végén a herczegnő és Zeneida találkozott egymással a vestibuleban.
Kocsijaikra vártak. Peterhofból kocsin kellett hazamenni
Szent-Pétervárra.
A herczegnő azt mondá Zeneidának:
– Ez készen van. (Bethsába hátramaradt Galban lovaggal.) Köszönöm önnek
a segítséget.
– Kölcsönbe esett.
– A kis bohó megvallott mindent. Egészen oda van. Azt is megvallotta,
hogy ön is segítette őt előre.
– A fecsegő!
– Én azt hiszem, hogy ő valakit nagyon, nagyon boldogtalanná fog tenni.
– Én is ezt várom.
– S akkor aztán megindulhat a kettőnk közötti harcz.
– Nem hiszem, herczegnő. Én lemondok minden igényről a boldogtalan
boldoggá tételéhez.
– Ah, ön azt akarja velem elhitetni, hogy egészen szenvedély nélkül
cselekszik.
– Épen nem. Hanem az, a mi most születni fog, egy olyan szörnyeteg, a
minek két anyja van. Az egyik a boszú, a másik a szerelem.
– Ah! És ön a boszút választja magának?
– S engedem a másikat önnek, herczegnő.
– Nem feledtem el, a mit egy diplomata mondott, hogy szövetségeket azért
köt az ember, hogy egymást megcsalja.
Ghedimin herczeg odaérkezett, hogy nejét a hintójához vezesse.
A mint Zeneidát meglátta, észrevehetőleg összeborzadt.
– No, nézze ön, szólt a herczegnő negédesen. Milyen kedvetlen! Egészen
búskomor. Egész nap nem tudom magamtul elűzni; mindig ott ül mellettem.
És aztán, ha volna valami mondani valója. De csak a homlokát ránczolja
össze és töpreng. Ugyan kérem, Ilmerinen kisasszony: Ön nagy varázslónő;
szóljon hozzá egy szót. Bizonyos vagyok felőle, hogy az felvidítja.
– Igazán kivánja ön azt herczegnő?
Ghedimin herczeg, a hogy Zeneidára nézett, a tekintetében félelem és
nyugtalanság volt kifejezve. Ő volt a «megválasztott diktator!» A mikor
Zeneida kimondja a szót: «én énekelek,» neki kardot kell rántani: «én
harczolok!»
Zeneida megkisérté a nagy bűvészetet, hogy egy szavával meggyógyítsa a
melancholiát.
– Nálunk a mai nappal be van fejezve a nyár, ugy-e, herczeg? S aztán
rögtön itt van a tél?
No már az elég banális discursus! Az időjárásról beszélni.
Ghedimin herczeg ráhagyta.
– S nagyon unalmas telünk lesz, ha csak mi «is» el nem megyünk a Krimbe,
vagy a Kaukázusba, a hol újra kezdődik a nyár.
Közönséges phrasis.
De Ghedimin herczeget az egyetlen egy «is» szócska egyszerre
felvillanyozta. Mintha csak kicserélték volna! Az arcza felderült,
termete visszanyerte délczegségét, csuda történt vele.
– Menjünk, kedvesem, mondá a herczegnőnek, s Corynthia nagy bámulatára,
míg a lépcsőkön haladtak, Ghedimin herczeg a zárkeringő nyitányát
dudolta.
Csakugyan ördöggel van az a leány! Beszél a semmiről semmit és azzal
átalakít egy holt embert élővé.
Pedig minden szavát latra vetette egyenkint Corynthia, a mit Zeneida
mondott. Melyik volt a varázsszó? Semmiség az mind. Csak az az egy kis
szókötő kerülte ki a figyelmét: «is».
Ebből megtudta Ghedimin, hogy a czárnő odamegy, s a czár bizonyosan vele
fog menni. Egy lidércznyomástól szabadult meg a keble.
Galban lovag pedig lekisérte a hölgyeket kocsijukhoz; és Bethsába
megtette azt, hogy a kocsiból kihajolt s visszanézett utána.
– Ezt elfogtam! gondolá magában Galban lovag.