«Rossz játék, a minek a gyermekek nem örülnek.» S van-e nagyobb gyermek,
mint egy szerelmes pár?
A pleskovi parkban sárkányt eregetnek, s Betszinek nagy öröme van benne,
hogy az övé mindig szép egyenesen felszáll és kitart, míg a Sándoré
egyre szerencsétlenül jár. Az övé szebb is: van két nagy szeme, szája,
orra, kalimpázó fülei, míg a Sándoré csak olyan, a hogy azt mindenféle
ócska versekből összeragasztotta.
A tágas mező elég tér a két gyermeknek a sárkányokkal való futkározásra.
Nem nézi őket más, csak egy csoport dámvad az erdő szélén.
A park melletti úton vágtatva jő a postaszekér, a postakocsis
trombitaszava hangzik elhaladtában.
– Nekem úgy tetszik, hogy a postaszekér a kapunk előtt megállt, mondá
Betszi.
– Az ám. Vagy levelet kaptunk, vagy vendég érkezett.
– Jaj, csak vendég ne jönne! sóhajt föl a kis menyecske. Az új házasok
nem vendégszeretők.
Pedig aligha nincs benne valami, mert a dvornik jön a kastély felől arra
feléjük.
A sárkányt le kell szállítani, hogy játékon ne kapják az embert;
kicsufolnák érte.
A sietségben aztán a sárkány belecsapódik egy jegenyefának a száraz
ágába s az kiszakít belőle egy darabot: az egyik szemét; az itt is
marad.
– Ah, milyen kár! duzzog Betszi, mikor a sárkány leér a földre. Már most
nincs egyik szeme. Nem adhatnál egy kis papirost befoltozni?
– Honnan vennék? Nem minden papirost fölragasztottál már sárkánynak a
háznál?
– Keress csak. Hátha van még valami régi kötelezvény valahol.
Ez alatt oda érkezik a dvornik.
– No, mi az, Tanaszi?
– Egy levél.
– Kinek szól?
– Nem szól az egy szót se, mert hallgat.
Betszi kikapja a kezéből.
– Ahá! Nőirás! Nesze! Szerelmes levél. Valamelyik ségi szeretőd tesz
szemrehányásokat! Olvasd! Bizonyosan légyottra hiv.
– Az biz ez, nőirás, mondá Sándor, csakkogy nem nekem van czímezve,
hanem neked.
– Nekem? szól elbámulva Betszi. Ugyan már ki irhatna nekem levelet?
Talán Zeneida?
– Nem. Annak az irását ismerem.
– Talán nagyon is jól? De hát ki irhatna más?
Azon aztán eltanakodtak sokáig, a levelet egyik kézből a másikba adva,
hogy vajjon ki irhatta azt? míg végre Sándor azt az indítványt tevé,
hogy legjobb a levelet felbontani és úgy tudni meg, hogy ki irta.
Mikor aztán eljutottak addig, hogy a névaláirást meglátták, meglepetve
kiáltának fel gyorsan: «a keresztanyám!» «a keresztanyád!»
Vajjon mit irhat?
De mintha egy kaczagásra letett hangjegy volna a kezében, úgy nevette
végig Betszi az egész levelet.
– Hahaha! Menjek el az ő Masinka-ünnepére! Egyedül! Sándor nélkül. Lesz
nagy mulatság. A czár is ott lesz, meg a czárné s több külföldi
fejedelmek. Lesz alkalmam a czárnak könyöröghetni, hogy Sándornak
engedje meg a visszatérést Szent-Pétervárra. Hahaha! Hallod ezt,
Szergievics Sándor? A keresztanyám meghiv a báljába, nálad nélkül! Soha
jobbkor nem küldhette ezt a levelet! Épen erre volt szükségem.
Azzal fogta a kedves levelet: az épen betöltötte a sárkányon támadt
haváriát, s két gombostűvel oda tűzte a kiszakadt rész helyére. A
közepén levő fekete pecsét épen jól pótolta a hiányzó szemet. (Mivelhogy
Zsófia halála után az udvarnál hallgatag gyász volt hat hétig s az alatt
az előkelő világ fekete pecsét alatt levelezett.)
– De egy nagy láda is érkezett a postával, mondá a dvornik.
– Tegyétek félre. Most nem érek rá megnézni.
(Minden hihetetlenségek között ez a legnagyobb, hogy egy fiatal
menyecske, a ki most kapott új báli ruhát a fővárosból, azt mondja:
tegyétek félre, most nem érek rá megnézni.)
A sárkány készen volt, most újra fel lehetett ereszteni.
Mint egy gyermek, ujjongva, sikoltozva futott Betszi a spárgacsomaggal,
a mit a felrepülő sárkány után eresztett; a másik gyermek is azt nézte
kaczagva, a míg a sárkány nagy bolond fejét csóválta dorgálólag. A
sárkány-feleresztésnél hátrafelé szokás futni. Betszi nem vette észre,
hogy háttal nekiszalad valakinek, a ki egyenesen feléje siet az angol
kert széléről; csak akkor riadt föl, mikor már hátulról átölelték s
aztán egy nagy csókot nyomtak az arczára.
Akkor aztán nagyot sikoltott; de abban öröm is volt. De már a másik
pillanatban ő is a nyakában volt a megtámadónak, s nem elég, hogy ott
volt, hanem le is rántotta a gyepre, úgy csókolta össze-vissza, a fűben
henteregve, s elhalmozva hízelgő nevekkel: kedveském, édeském,
galambocskám! Puskinnak úgy kellett odaszaladni s mind a kettőt
felemelni a pázsitról.
Nem kellett nagy leleményesség, hogy kitalálja, ki lehet az a vendég, a
kit ilyen szivesen látnak.
– Meg ne fojts, te bohó! szólt Zeneida. Nézd, az alatt a sárkányod hogy
elrepült!
– Hadd fusson világgá! a keresztanyám levelével együtt. Tudod, hogy a
keresztanyám irt? Tudod, hogy meghitt a Masinka báljára? Tudod, hogy
csak magamat, Puskin nélkül? Tudod, hogy mit csináltam vele? A
sárkányomon volt egy szakadás, azt kifoldtam vele. De milyen kedves
vagy, hogy meglátogattál bennünket.
– Hát az így szokás. Az örömanyának kötelessége hat hétre az esküvő után
meglátogatni a fiatal házasokat, hogy szép békességben élnek-e együtt?
Szeretik-e egymást? Hát megvert-e már azóta az urad?
– Oh meg bizony! mondá Betszi, duzzogó panaszt szinlelve. Most is itt a
helye. S addig tűrögette fel a karján a ruha ujját, míg csakugyan talált
rajta valami megmutatni való foltot. Csakhogy arra Zeneida ráismert,
hogy nem ütés foltja.
– Hát te Puskin, irtál-e azóta sok szép költeményt?
– Egy sort sem biz én! Tudod, hogy az én muzsám nem tud költeni, ha szép
idő van; annak zivatar kell, locspocs idő, hófergeteg.
– S a ti egetek azóta mindig derült.
– Látod, hogy nem irtam semmit.
Ezt is el lehet hinni; vannak drága idők, a mik alatt a költő csak érzi
a poézist, de nem irja le.
– Papir sincs az egész házunknál! mondá Betszi, kinek a női ösztön
megsúgta, hogy ez a legnagyobb dicsekedés, mikor egy szerető asszony azt
mondhatja egy költőről, hogy az az ő kedvéért hűtelen lett – a
papiroshoz! – Az ám, a keresztanyám levelét használtam fel most épen
sárkánynak.
– Hát te így bánsz a levelezéseiddel? Ezt jó lesz tudnom. Én így nem
fogok neked soha levelet irni, hanem ha valamit akarok veled tudatni,
inkább magam jövök.
– Nagyon jó lesz.
– Vagy téged viszlek.
Már erre nem mondta, hogy «jó lesz», hanem inkább Sándor karjába
csimpajkozott s felnézett rá, ezzel a kérdéssel a szemeiben: «de úgy-e,
nem eresztesz?»
Zeneida felelt meg neki erre a kérdésre.
– Oh bizony, azt nem fogjuk Szergievics Sándortól kérdezni. Az ő dolga,
mikor a felesége látogatóba készül, a lovakat, kocsit készen tartani s
azalatt a házra gondot viselni.
– De bizony én, ha akarnék sem mehetnék sehová. Nem látod, hogy vagyok
öltözve? Ez a pleskovi viselet. Sándor azt mondta, hogy ez volt az első
keresztyén orosz nőnek, Olga fejedelemleánynak is a viselete, aztán
nekem is nagyon tetszik. Ez a végig gimbes-gombos sarafánt, ez a
gyöngyös povojnyik a fejemen. Hát ezeket a piros csizmákat látod, meg a
csíkos selyem harisnyámat? S gyermeteg együgyűséggel felrántotta térdig
a ruháját; no iszen megnéznének engem ebben a jelmezben, ha beállítanék
vele a fényes társaságba. Nekem pedig más ruhám nincsen. Én így tetszem
a Sándoromnak.
Nem hazudott. Az a küldött báli köntös még nem volt az övé; még nem
fogadta el.
Sándor aztán megölelte a hozzátapadó gyermeket.
– Mi egészen falusi emberek maradunk.
(Hiszen bár azok maradnátok, mondá magában Zeneida, de attól tartok,
hogy te majd egy napon itt hagyod a falut is, meg a feleségedet is s nem
találod legszebb főkötőnek asszony fején a gyöngyös povojnyikot, – hanem
utána szaladsz – a phrygiai sipkának!)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mit Dante kifelejtett a pokol kínszenvedései közül, ez az: látni egy
szerető nőnek, egy más nő karjai közt, szerelmi boldogsága teljében azt
a férfit, a ki az övé lehetett volna.
Ha Zeneida úgy szeretett volna, a hogy közönséges emberek szoktak, mit
törődött volna azzal, ha azt a férfit, a kit magához lánczolt, ennél a
láncznál fogva holnapután magával rántja a sirba? Hisz a mai nap
gyönyöre kifizeti a holnap szenvedéseit, a holnapután kínhalálát s az
örökkévalóság fenyegető titkait.
Ő annyira szerette Puskint, hogy keresett a számára olyan boldogságot, a
mibe elzárja – saját maga elől.
Hiszen természettelen helyzet, rendkívüli kedély kellett hozzá, hogy
erre képes legyen; de hát nem természettelen, nem rendkívüli lény-e egy
nő, a ki politikai szerepet vállal?
A politika oltárán a szív az áldozat. Az a Moloch! Az érzékmámor
összefér vele, de a szeretet nem. A ki a politika papjának szegődött, az
nem ismer testvért, apát, szeretőt, régi jó barátot, külömbséget
becsületes emberek és bitangok között: annál az elv az «Isten» és az
«ember». Azért természettelen a politikában a papnő; a nő, a kinek
uralkodó érzelme a szerelem és az igazság. Az amazonoknak, a kik
harczoltak, kiirtották a jobb keblét; a nőknek, a kik a politikai
harczokba indulnak, ki kell elébb irtaniok a szivüket.
Ennek a lehetőségét nem is értik meg másutt, csak olyan országokban, a
hol az elnyomás oly elszenvedhetlen, oly tökéletes, hogy a
megzsibbasztott férfiszivekből a szabadság leányágra száll át.
Az udvari szinház első énekesnőjének szabad volt szeretni a nemzet első
költőjét; de nem a szojusz-blagodensztoiga bizományosának. Kettőjük
között feküdt a «Zöld-könyv»: nagyobb akadály a zöld oceánnál!
Valóban: a Szentgyörgy-kolostor anachorétái nem vitték az önkínzást
nagyobb tökélyre, mint az a nő, a ki rászánta magát, hogy elmenjen
vendégül abba a háztájba, a hol feláldozott szive kiszenvedett, hogy
lássa a boldogságot, mely neki volt szánva az égtől, s melyet
elajándékozott másnak.
És most is azért jött ide, hogy ezt a boldogságot megőrizze a jövő
viharaitól.
És még nem elég, hogy akkor lássa boldogságukat, mikor együtt vannak, de
mikor Puskint a háztartás gondjai egy rövid órára elszólítják Bethsába
mellől, akkor sem hall a fiatal nőtől egyebet, mint ragyogó dicsekedést
boldogságával: páva nem szeret úgy tündökleni kiterjesztett tollaival,
mint a szerelmes nő a maga örömeivel. Mennyit tud róla beszélni! A férj
a minden erények és tökéletességek mintaképe. S neki úgy kell tenni,
mintha mindezt hidegvérrel hallaná. S aztán úgy csókolja a kezeit az a
másik nő: elmondja neki százszor, hogy neki köszönheti ezt az üdvöt, ezt
a paradicsomot: s neki ezt a hálaömledezést fogadnia kell nagylelkű
hidegvérrel. S aztán egy fél óra mulva, ha még sem tér vissza a kedves,
ismét kell látnia az ifju nő arczán a nyugtalan szórakozottságot,
olvasni arczáról ezt a gondolatot: «oh kedves jóltevőnőm, tündérkém,
istennőcském, de szeretném, ha most nem volnál itt, hogy futhatnék őt
felkeresni. S neki ehhez még mosolyognia kell. Oh az a Moloch!
– Lásd pedig, kedveském, én azért jöttem most ide, hogy téged
Szergievics Sándortól egy időre elraboljalak.
– Ah! hiszen ha el akarsz rabolni, vigy el mind a kettőnket. Te általad
Sándor is el hagyja magát raboltatni.
– Csakhogy oda, a hová neked jönnöd kell, ő se nem hivatalos, se nem
jöhet. Neked el kell fogadnod keresztanyád meghivását.
– Mit mondasz? Az ő báljába?
– Ott találkozhatol a czárral és czárnővel, ők téged meg fognak
szólítani.
– Én legyek ott, Sándor nélkül?
– Épen rajtad áll, hogy Puskin is ott lehessen, a hol te. A te
férjhezmeneteled ő hozzá egészen keresztülzárta az ő életpályáját. Ma
még ezt nem érzi, de már egy év mulva minden lépésre eszébe fog jutni,
hogy valamikor az ő lépteinek hangját sarkantyúpengés követte. A férfi
lélek nem kalitkába való madár, kivált a melyiknek sasszárnyai vannak. A
te feladatod a czár kegyelmét kinyerni, hogy Puskin kettészakított
életpályáját folytathassa. Most még virágos a mező; egy hónap mulva már
hó lesz rajta s a kályha mellé beszorult házastársak nem olyan boldogok,
mint a kik sárkányt eregetnek a mezőn.
– Tehát te azt akarod, hogy én Sándorért könyörögjek, hogy
visszatérhessen Szent-Pétervárra.
– A világ minden kincseért sem azt! Hanem inkább, hogy adjon neki a czár
olyan megbizást, mely őt veled együtt a te őshazádba szólítsa el.
Rajzold le az uralkodó pár előtt azt az országot, a hol te születtél,
úgy, a hogy az lelked előtt áll, enyhe egével, fűszerillatos erdőivel,
drága gyümölcstermő gesztjeivel. Mondj el róla mindent, a mi emlékedben
él, kedves és drága; s aztán kérd kegyül, hogy küldje őt a czár oda.
– Oh, milyen nagyon csábító gondolat ez! sohajtá fel Bethsába. De ő soha
sem fog abba beleegyezni, hogy én őt itt hagyjam, elmenjek, távol legyek
tőle napokig, hetekig.
– Csak egy hétig.
– Hisz az egy század! Nem, ezt Sándor nem fogja megengedni.
– Bizd rám. Én rábeszélem!
– Te? No akkor egész tündér vagy, ha azt meg tudod tenni. Hanem furcsa
tündér. Ha Sándort akarnád tőlem elrabolni, azt érteném; hanem hogy
engem hogy akarsz elrabolni Sándortól, azt nem találom ki.
– Nézd, ott jön a kerten keresztül. Állj ide az ablakba és nézd. Én
eléje megyek és szólok vele. Lesd meg, hogyan csábítom el.
– Oh, erre igazán kiváncsi leszek.
Az egyik sáncz már be volt véve; Zeneida sietett a másikat
megostromolni.
– Puskin a zöld pázsiton jött keresztül s nagyot bámult, mikor Zeneidát
látta a kastélyból felé sietni.
– Fordulj vissza és beszélgess velem, szólt Zeneida, kezét Puskin
karjába akasztva. Elég boldog vagy-e?
– A boldogságból soha sincs «elég».
– Azt akarom kivenni, hogy tudsz-e már nélkülözni is? Én egy hétre el
akarom tőled rabolni a feleségedet.
– Az én kis feleségemet? S mit akarsz vele kezdeni? Hiszen most is
sokkal jobban szeret téged, mint engem.
– Ne félj, jobban szeret téged, mint az eget, földet és mindazt, a mi a
kettő között van. Neki el kell fogadnia Ghedimin herczegnő meghivását a
kisasszonynapi bálra.
Az ablakból leskelődő asszony azt látta, hogy férje indulatosan rántja
el karját a belé fogózó vendégnő kezéből. Zeneida nem enged, újra
megfogja a karját.
– Heves fejű. Hiszen nem a herczegnőhöz fog menni szállásra, hanem én
hozzám. Én leszek az anya képviselője. Az én házam most igen
tisztességes ház. A mióta nem vagyok szinésznő, nincs nálam könnyelmű
társaság; a mióta a Szojusz blegodensztoiga utolsó gyülésén kimondta a
véghatározatot, nem jár hozzám titkos összeesküvő; nem kell számára
maskarádnak való zajos mulatság; egyedül élek és elzárkózottan. A czár
megküldé a csillagkeresztet számomra, enyhítésül a minapi elbocsátásért
s aztán «noblesse oblige». A csillagkeresztes Zeneida nem társaloghat
többé a Diabolkákkal. Hát nem mered rám bízni a feleségedet, ha az én
szemem vigyáz rá?
– De hát mi czélra? Az én számomra akarsz-e valami kegyet könyörögtetni
a czárnál? Akkor mondhatom, hogy igen rosszúl ismersz.
A leskelődő nő azt látta, hogy Puskin haragosan vagdalja le a
sétabotjával az utjába kerülő csüküllő virággombokat.
– Nagyon jól ismerlek. El vagy szánva itt maradni Pleskovban; nézni,
hogy nő a fű; nyulat, kacsát vadászni, telepipázni a házat,
összecsinálni egy l’hombre partiet, beszélni a lovaidról, kutyáidról;
ambitiód lesz, hogy jó pinczét tarts s a feleségedet elhord a pleskovi
társasestélyekbe s a kormányzó felesége által jó tánczosnak légy
elismerve s közbe-közbe egy pár kozák tisztet megvagdalj párbajban s a
postán érkezett ujságot felbontatlanul hagyd. Ehhez van elég erőd és
kedélyed. Dehogy van valakinek esze ágában, hogy téged ebből a
szándékból ki akarjon ragadni. Másnak van szüksége a te feleséged
feljövetelére.
– Kinek?
– Először a «Szojusz blagodensztoigá»-nak, azután meg a czárnak.
– Az én kicsi kis Betszikámra!
– Ne kiáltozz közbe, mert nekem igen csendesen kell beszélnem. Azt
tudod, hogy Arakcsejeff másodszori visszatérte után a kitörés fel nem
tartható többé. Az ő erőszakos rendszabályai annyira elkeserítettek
mindenkit, hogy a czár személyét nem védelmezi többé senki: egyedül én
magam. Lehet, hogy azért, mert asszony vagyok; ámbár bizony vannak
előttem illustris példák, hogy asszonyok ép oly kegyetlenek tudtak lenni
vérontás dolgában, mint a férfiak; de higgadt megfontolásból inkább. Egy
kitörés, mely Arbusoff szélpuskáival, vagy Kakhofszky pokolgépével
kezdődik, vagy a mit Jakuskin tervez, egy bál alkalmával az összes czári
család elleni merénylettel, Oroszországban jó véget nem ér. Abból nem
alkotmányfelállítás, hanem országfelfordítás lesz: a kés és a fejsze
küzdelme a szurony ellen, a rongyok harcza a paszomántok ellen, s az
ilyen küzdelem után áldani fogja az ország azt a zsarnokot, a ki végre a
kifáradt küzdőket közösen elnyomja s rendet csinál a lánczczal. A czárt
és a czárnét nem szabad bántani. Ezt nem az én kedélyem, de az ész
parancsolja. Az én tervem ez. A czárnő orvosa azt tanácsolta, hogy őt a
zord őszi idők elől enyhébb éghajlat alá kell elszállítani. Külföldre
nem akar a czárnő menni, s a kaukázusi vidéket oly kietlennek hiszi, a
hol megmaradni nem lehet. Természettudósainak, a kik a vidék előnyeit
leírták, nem hisz; azok hivatalos hizelkedők; de hogyha eléje fog jönni
egy fiatal, ártatlan asszonyka, a ki kegyelemképen kéri azt az uralkodó
pártól, hogy engedjék őt férjével együtt a szép országba leköltözni,
leírva azt az őszinte gyermeteg ragaszkodás, az édes visszaemlékezés
meleg lelkesülésével, mint valódi paradicsomot, – hát akkor meglehet,
hogy azért az ő férjét oda áttenni nem fogják; de a czárnő kedélye meg
lesz nyerve a kaukázusi út számára. A czár most imádja nejét, vele megy,
ott marad, azok mind, a kik az ő erőszakos halálával akarnák megkezdeni
a mozgalmat, kénytelenek lesznek más, nemesebb, emberibb, politikusabb
tervet készíteni. A czár gondtalanul éli napjait a Feketetenger mellett,
a hol még senki sem haragszik rá, a hol senki sem fenyegeti. Nekünk
itthon nem marad más, a kivel le kell számolnunk, mint a teljhatalmú
kegyencz. Azzal majd végezünk. Az alkotmány ki lesz kiáltva minden
vérontás nélkül Szent-Pétervárott; a hadsereg melléje áll s akkor aztán
Sándor czárnak szabad választása van, vagy elfogadja népei közkivánatát
s visszatér, mint szeretett uralkodó; vagy ha jobban tetszik, ott a
Feketetenger partján hajóra ülhet s elvitorlázhat vendégszeretetet
keresni a török szultánnál; de az élete meg van óva.
Az ablakban leskelődő asszony azt látta, hogy a férje megcsókolja a
kezét a vendéghölgynek. Már elcsábította! Úgy van. Elrabolta a férjtől a
feleségét!
– A kit te szeretsz, meg van az szeretve! Még ha zsarnokod is! mondá
Puskin elragadtatva.
– Én a szent ügyet akarom megmenteni, nem a czárt.
– Mind a kettőt. Jer, odaadom neked a feleségemet. Vidd magaddal.
Parancsolj csendet a viharnak az ő pacsirta hangjával.
Az asszony az ablakban látta, hogy férje és Zeneida sietve térnek
vissza. Bizony csak varázslónő vagy te!
Puskin e szavakkal lépett be feleségéhez:
– Hát visszahozták a sárkányodat a város végéről. Itt van a keresztanyád
levele nálam. Ah, hisz ez igen szép levél. Ennek eleget kell tenned!
Hogyne mennél el ilyen meghivásra! Kivált miután Zeneida lesz a garde de
dameod.
Bethsába bámulva nézett reájuk s aztán megfenyegette ujjával Zeneidát.
– De bizony mégis csak ördög vagy te! No hát gyere, nézzük meg, milyen
báli ruhát küldött a keresztanyám.
Ezt nevezik tökéletes kapitulácziónak.
A málhát felhozták, felbontották. Abból a legpompásabb báli öltöny
került elő, azt Zeneida segélyével mindjárt felpróbálta magára Bethsába.
Aztán megmutatta benne magát a férjének is.
– No hát szép leszek-e benne? Sok embert el fogok-e bolondítani?
– Mindenkit!
– Vigyázz! Vigyázz! Nem szabad megölelned! mind összetöröd a fodromat! –
– –
Így rabolják el a férjtől a feleségét a mézeshetek kellő közepett.