Zeneida egyedül sétált árnyékos parkja kigyó-útjain a hosszantartó
alkonyfényben. A bokrok közt a fülemülék énekeltek, a közel tóban
vartyogtak a békák, a Néva tükrén végig evező hajósok dala
egyszer-egyszer közbehangzott, felválták azt valami távoli csapszék
gordonka és klarinét hangjai, iminnen-amonnan lánczrakötött kutyák
felelgettek egymásnak vonítva, a városból áthangzott a lélekharang, a
mit egy haldoklónak húznak, s a Mon Plaisir környékéből fel-felrivalt
egy kiáltás: «ki vagy? megállj!» néha egy-egy lövés is. Mire lőttek? S
megint tovább énekeltek fülemülék és békasereg, klarinét és lélekharang.
E zürhangnak megfelelő chaos volt az ő lelkében is.
Arakcsejeff másodszori visszatérte sietteti a válságot.
Sándor czár, a mint kegyencz tanácsosára újra átruházhatta az ország
gondjait, egészen visszavonult monplaisiri magányába. A hogy kerülte
eddig a nejét, úgy ragaszkodik most hozzá. Nem tudja őt egy órára sem
magára hagyni. Mintha tizennégy esztendei félretett szerelmet most mind
egyszerre akarna vele átéreztetni. Most látja csak, hogy minő kincset
birt s mit hanyagolt el benne. S most veszi csak észre, hogy ez a drága
nő beteg. A hosszú szenvedés, az eltitkolt keserv felemésztette
életerejét. Most aztán retteg, hogy őt is elveszti.
A czárnő pedig boldog.
«Áldott legyen az a betegség rajtam, mely férjemet nekem visszaadta!»
A czárnő orvosa, dr. Stoffregen, azt a tanácsot adta, hogy az őszi zord
idők előtt jó volna a czárnőt elküldeni enyhébb éghajlat alá, Velenczébe
talán. De Erzsébet azt felelte rá, hogy egy orosz czárnőnek nem szabad
másutt meghalni, mint orosz földön.
Most azután csak ez az egy gond tölti be Sándor lelkét.
Hogy ez alatt minő pusztítást követ el népe lelkületében a
teljhatalommal felruházott kegyencz? azt nem mondja el neki senki. Most
már a Zsófia-posta leveleit sem küldik ki hozzá. Nem tud semmit arról, a
mi a Mont Plaisir nyárfáin túl történik. Nem hozzák neki hirül, hogy
Arakcsejeffnek az első dolga az volt, hogy valamennyi grusinoi
cselédjét, a kik a gyilkosságnál jelenvoltak, tiz férfit és tizenkét
leányt, felhozatta Szent-Pétervárra s itt a pellengérre kiköttetve, mind
valamennyit félholtra kancsukáztatá, a miért Daimonát meg nem mentették.
Hogy azt a szigort, a mit eddig rendszerből gyakorolt, most egész a
kegyetlenkedéssé fokozza boszuból. Hogy főhivatalnokokat, előkelő
tiszteket űz el helyeikről minden ok nélkül, csupa nem tetszésből. Hogy
megtölti a börtönöket puszta gyanura összefogdosott emberekkel. Hogy még
a szegény finneket is kegyetlenül elnyomja. S minthogy nincs már, a mit
«elvegyen» tőlük, azzal sújtja őket, a mit «ád» nekik: hogy
áldomásaiknál orosz nyelven mondjanak toasztot. Hogy a forrongás, az
elégedetlenség már a tetőpontjára hágott. Nem. Sándor czárnak most csak
arra van gondja, hogy mint lehessen a szeretett drága kincs szobáiba a
szabad levegőt beereszteni s a szunyogokat mégis kizárni, s az illatos
virágok közül kiválogatni azokat, a mik nem okoznak fejfájást.
És Zeneida tudja jól, hogy mi «fog» történni ezentúl?
Már nem gyüléseznek a titkos társulatok. Már tisztában vannak azzal, a
mit tenni akarnak.