Mikor Arakcsejeff magára hagyta a czárt, akkor érezte csak a nagy ember,
hogy mennyire egyedül áll a világban!
Bizodalma senkihez sem volt már, mindenkiben ellenséget, összeesküvőt
gyanított, s ha voltak igazi hivei, azokat elkeseríté Arakcsejeff
visszahivása által. Hadvezéreit elégületlenné tette a testőrhadtest
feloszlatásával, a görögök cserbenhagyásával. Minden titkos szövetséget
felidézett maga ellen. S mikor azok már megkapták a hadizenetet, akkor
az az egy ember, a ki őket ismerte, a kinek erélye volt velök
szembeszállni, itt hagyja a csatatért, a megkezdett művelet elején.
Arakcsejeff hazaérkezve Grusinóba, egyenesen a sirbolthoz hajtatott, ott
leszállt, a sirbolt rácsajtaját magára zárta, odabenn leveté magát
Daimona koporsója elé s két nap óta nem hallani egyéb szavát, mint
keserves kínordítását. Ételt sem vesz magához. Éhen akar meghalni. Nem
felel semmi szóra, semmi könyörgésre. «Daimona» neve a válasz mindenre.
Ugy szerette ezt az asszonyt, a hogy csak a vadállatok óriásai szeretik
nőstényeiket; a jégmedve, a czethal, a rozmár: ha a vadász elejtette a
nőt, a himet is megölheti, mert az nem távozik el a hullától. Két napig
hasztalan könyörögtek a sirboltajtó előtt Arakcsejeff hivei, maga Galban
lovag is, hogy jöjjön elő, tartsa meg drága életét; rájuk sem
hallgatott. Hasztalan nevezték «herczegnek, jóuramnak, édes barátomnak,
Alexej Andreovicsnak!» egyiket sem értette el.
Harmadik nap megjelent a sirboltajtó előtt Photios, a
Szentgyörgy-kolostor archimandritája. A csodatevő szent, a kinek
áldásáért az orosz föld minden vidékéről százezrével tódul a zarándok
sereg. Ennek a szava egyértékű a pápa bullájával. Mikor I. Sándor a
népnevelés ügyét a felvilágosodott szabadelvű Galiczyn herczegre bizta,
a szentgyörgyi archimandrita felment a czári palotába s megdorgálta a
czárt: «ha kivetkőzteted a népedet az ős hitéből, összetöröd
birodalmadnak alapját!» s a «remete» szavára elbocsátá a czár Galiczynt
s maradt a népnevelés a szent synodus kezében. Az orosz népnek mindig
vannak «élő szentjei». S azok között néha csodálatos szentek.
Photios megállt a kriptaajtóban s aztán megmondta a dühöngő főurnak azt
a nevét, a mit megértett.
– Te bűnökben elmerült gonosztevő!
A kínordítás a kripta mélyében elhallgatott e szóra.
– Mászsz elő odudból! kiálta Photios.
A megszólított alak elővánszorgott. Alig lehetett ráismerni többé. A
napok óta nem borotvált szakáll szürke borostájával benőtte az arczát,
szemei veresek voltak a sirástól és ajkai feldagadva, haja kúszáltan
tapadt homlokához, tábornoki egyenruhája zöld volt a kriptafal
penészétől.
– Mit akarsz e sirboltban, bűnös ember?
– Meghalni.
– Meghalsz bizonyára, miként mi mindnyájan meghalunk bűneink zsoldjában;
de bűneidet tetézve, bűnbánatlan akarsz-e meghalni? Annak a koporsója
mellett akarsz-e meghalni, a kinek lélekkárhozatát te okoztad? Te voltál
életének bűne, te voltál halálának oka, s most még pokolra juttatója is
te akarsz lenni? Őrjöngő bűnös! A helyett, hogy vezeklésre gondolnál,
hogy annak a lelkét a pokol lángjai közül kiszabadítsd, a ki egyházi
szentség, bűnbánat és feloldás nélkül hagyta el a világot, az örökkévaló
kínoknak oda vettetve, még magad is utána akarsz-e veszni? Daczolva
akarsz áttörni a rettenetes másvilágba? A helyett, hogy fejedet
megalázva, könyörögnéd a bebocsáttatást? Ebben a czifra ruhában akarsz-e
odamenni, a hol Lázár rongyai többet érnek a te aranyos vállrózsádnál?
Meghalsz bizonyára, de nem úgy, a hogy neked tetszik, hanem a hogy az
Úrnak fog tetszeni, bűnbánással kiérdemelve a halált. A mély
katakombákban a te helyed; nem bűnös kedvesed oldala mellett; nappal a
forró napsugár alatt, viharban, a szél üvöltése, a zápor zuhogása alatt
a te dolgod! eldobott rongy a te öltözeted, a mit már más megutált
viselni! Kelj fel és jöjj utánam!
S a főúr e szókra kinyitá a sirboltajtót s előjött, térden csúszva.
– Most egyél! parancsolá neki Photios. S odadobott eléje a földre két
murokrépát.
A főúr felvette azt a földről és elköltötte.
– Aztán öltözzél át! S odavetett az ölébe egy rongyos barátcsuhát, a
minek már nap és eső kihúzták a szinét; egyéb nem volt hozzá. A főúr
levetette tábornoki öltönyeit s fölvette a neki szánt gunyát.
S minthogy a szentek ezen a földön nem járnak szekéren, tehát gyalog és
mezitláb követte Photiost a Szentgyörgy-kolostorig.
A Szentgyörgy-kolostor egyike a leggazdagabb egyházaknak Oroszországban,
közel Grusinóhoz a Volkhoff folyam és az Ilmer-tó képezte hosszú
félsziget végén. Aranyozott kupolái, a mik szép zöldek már a sokszázados
rézrozsdától, messziről hirdetik a zarándok előtt dicsőségét; de a
belsejében feltáruló pompa tömegével agyonnyomja a kedélyt. Egész a
boltozatig érő aranyozott vert ezüst karzatok, orgonák. Szentképek, a
mik karbunkulusokkal tündökölnek, mozaikok, csupa drágakövekből kirakva;
a túlhalmozott ékességű oltárokon ezüst borítéku bibliák, zománczozott
misemondó könyvek; egy oltáron maga Szentgyörgy tömör ezüstből. Hát még
a «riznilszá»-ban (kincstár) a minden csodaalakú szent edények, mithrák,
pásztorbotok, koronák, csupa gyöngyökkel borított stólák, szinarany
monstrantiák, ezek mind azt hirdetik, hogy íme milyen gazdag az Isten!
És maguk a papok, a kik a kincseket őrzik, járnak azok között
daróczruhában, mezitláb, hogy megmutassák: ime milyen szegény az ember!
Ide vezette Photios Andreovics Alexejt.
A legféltveőrzöttebb kincse a kolostornak az oltár karzata előtt áll.
Egy gránit oszlop, körülvéve ezüst rácsozattal.
E gránitra e szavak vannak vésve:
«E helyen térdepelt Sándor czár, Photios archimandrita és Arakcsejeff
Andreovics Alexej hivei között, Isten előtt, 1818-ban!»
Photios ide hozta el a főurat, a hol az nevét a czáré mellett
megörökítve olvashatá.
– Idáig emelkedtél egyszer. És most jer: lásd meg, hová fogsz leszállni
ezentúl?
A templomból a kolostorba vezette a vezeklő főurat, s ott megmutatta
annak a saját archimandritai czelláját. Két öl széles s egy öl hosszú
üreg volt az. De mégis volt benne fényűzés, mert ablaka volt, besütött a
napfény. Fekhelyül szolgált az archimandritának egy festetlen koporsó;
imazsámolyul egy kő, kikopva a két térd helyétől.
Egy kőkorsó és egy csésze, a mindennapi Kvasz-leves számára volt minden
étkező szer. De még ez mind kényelem ahhoz képest, a mi a vezeklőkre
vár.
A kolostor katakombáiban vannak a sziklába vájt oduk; épen csak akkorák,
hogy azokban egy ember fekve vagy térden állva elférhet, a nehéz
vasajtón levő lyuk bocsát be hozzájuk levegőt. A sötétség örök.
És ezeket az odukat emberek lakják. Nagy urak, főnemesek, százezernyi
lelkek tulajdonosai hajdan, most saját lelküknek sem urai többé. Nem
zsarnoki önkény, nem papi szent erőszak tartja őket itten fogva, hanem
saját vakbuzgalmuk. A világot megvetve, meggyűlölve, önszántukból
itélték magukat a rettentő fogságra. A szentgyörgyi és solovecski zárdák
katakombáinak mindig vannak ilyen önelitélt élő halottjai.
Ez a fogság tetszett meg Arakcsejeffnek.
Itt töltött napokat, heteket a puszta szalmán fekve. Nappal be volt
zárva; csak az esti harangszó után nyitották fel oduja ajtaját, hogy
kijöhessen. Akkor aztán nekiindulhatott élelmet keresni. Mert a
vezeklőknek enni sem ád senki. Azok az alkonyfénynél maguk mennek ki a
kolostor veteményes kertjébe és keresgélnek répát, sóskát, földi
mogyorót, a mit a föld terem, ez a táplálékuk.
Egy napon aztán találkozott Arakcsejeff egy magánál még sokkal külömb
vezeklővel.
Ez is előkelő bojár volt valaha; de a régi nevét már senki sem mondja
ki; most «Nahum apónak» hiják. Ez még a rongyok fényűzését sem engedi
meg magának; a mi a testét til-túl fedezi, maga fonta gyékénytakaró;
sárgává őszült haja és szakálla lobonczosan lóg szennyes tagjaira alá.
Ez még az oduban lakást sem engedi meg magának. Nyáron pocsolyában
alszik, télen a trágyadombba ássa be magát. Ez nem tartja elég
önmegalázásnak, hogy egy sziklaodúban térdepeljen valaki naphosszant,
vezekelve; hanem odafekszik keresztbe a templomajtóba, hogy mikor tódul
a zarándoksereg, felrugdossák, megtapossák, leköpdössék. És azt, hogy az
ember a földből húzogassa ki a jó friss répákat s azzal éljen, Nahum apó
már bűnös inyenczségnek hiszi, ő a szemétdombon tartja estebédét; a mit
oda kiöntenek, hulladékot, azt szedegeti fel, az az ő tápláléka.
Egy este (már akkor harmadik hete volt Arakcsejeff a vezeklés oduiban!)
a mint a kertből visszatért, egy csomó póré-hagymával a kezében, a mit
akkor huzgált ki az út mellől, megint összetalálkozott Nahum apóval, a
ki a maga terített asztalán, a szemétdombon lakmározott.
– Látod, szólítá meg őt Nahum apó, ma annyi eledelt találtam, hogy
magamnak sok is, megoszthatnám veled.
– S mi az, a mit adott az Isten?
– Penészes érett turó.
Andreovics Alexej eldobta a kezéből a friss zöldséget s letelepedett az
asceta mellé, a ki az önmegvetést ily tökélyre tudta fejleszteni.
– No hát adj belőle.
– Nesze. Vedd egészen mondá, Nahum apó. A ki megkivánja, a mit a vezeklő
eszik, annak azt oda kell adni mind.
S oda adta neki az érett turót a papirral együtt, a mibe ez takarva
volt, a mivel együtt ki volt dobva a szemétre.
Biz ez utálatos egy tápszer volt! De Arakcsejeff figyelmét most nem a
turó nyerte el, hanem a takaró. Az egy levél volt, a min a czár irását
ismerte meg.
Egész vére felháborodott rá!
A czár levele, mint büdös sajttakaró!
Hát még a tartalom! A levél Photiosnak volt czimezve.
«Hivd őt magadhoz, szólj hozzá a vallás szent nevében. Erősítsed
hitében. Intsed, hogy tartsa meg életét a haza javára, a mely
mindenekfelett becses. Igy megtartasz az országnak egy megbecsülhetlen
hűségű szolgát, és nekem egy igaz barátot, a kit én őszintén becsülök!»
És ebbe a levélbe sajtot takartak és kidobták a szemétre!
– Nos! hát egyél. Mormogá Nahum apó, saját szurtos tenyeréből kinálva a
vezeklő társat a penészes turóval, a mit az a szemét közé leszórt.
Arakcsejeff félretaszítá a collegát, s sietett fel gyorsan Photioshoz.
Az épen estimája közepén volt. Nem hagyta neki bevégezni.
– Hozzád irta a czár ezt a levelet?
– Én hozzám.
– S te kidobtad azt a szemétre?
– Azért, hogy te ott megtaláld.
– Megtaláltam. Vége a vezeklésnek. Megyek Szent-Pétervárra vissza.
– Ezt kivántam elérni.
– Elérted. De nem tudod még, hogy mit cselekedtél? Te nem tudod, mit
tettél akkor, a midőn Arakcsejeff Alexejt kihoztad a sirból s
kényszerítetted, hogy még egyszer visszatérjen a világba élni; hogy még
egyszer megmutassa, hogy ki volt ő valaha? Reszkessenek azok, a kik azt
még nem tudták! Reszkessenek a másodszor született Arakcsejefftől!
– Áldás legyen minden munkádon! rebegé az archimandrita, s aztán
folytatta az estimáját.
Arakcsejeff még abban az órában elhagyta a kolostort, ugyanazzal a
rombolási kedvvel, a mivel idejött; csakhogy akkor önmagát, most pedig
másokat lerombolni fordult kedve.
*
Mikor háromheti távollét után ismét meglátták őt Szent-Pétervárott,
mindenki visszariadt tőle. Arcza sovány volt és haja teljesen megőszült.
Látszott rajta, hogy a sirból kelt föl.