A kettős menyegzőnek meg kellett már tartatni, mert az egész vidék
népsége fel volt csődítve másnapra nászseregnek. A grusinói kastély
udvara már korán megtelt bámészkodó jobbágy-néppel. Volt is miért
kiváncsinak lenni.
A legszebb és legcsúfabb mátkapárt kellett ma oltárhoz vezetni.
Nagy volt az előkészület: három nappal előbb hozzáfogtak a sok nemzeti
sütemény készítéséhez, hosszú lugasok voltak felállítva az udvaron a
vendégsereg számára, a kapubejárat egy diadalívvé lett átalakítva
koszorúkkal és színes papiros átlászókkal. Az udvar közepén volt egy
lépcsőzetes állvány, letakarva czifra kecskeszőr szőnyegekkel, azon volt
az asztal, a Szűz Mária-képpel, a letakart tállal, melyben a jegygyűrűk
vannak, a kelyhekkel, a sóval és kenyérrel, a mik mind szükségesek az
esküvő előtti ceremoniához. Mert még az is sok teketoriával jár, míg a
házasulandó fél odáig eljut, hogy a pap kezébe kerül. Annak még odáig
sokat kell kiállani a násznagyaitól, a vőfélytől, a nyoszolyóitól, meg
az örömanyától.
Az örömanya igen nagy szerepet játszik. A templomajtóig ő parancsol.
Ezúttal Daimona az. Ő adja férjhez a maga rabnőit a maga rabszolgáihoz:
ő az anyjuk. Számára van felállítva az a magas karszék ott az
emelvényen.
Az első harangszóra megindul a szertartás. A pópa háza felől előhozzák a
leányok a felöltöztetett menyasszonyt. Diabolka menyasszony köntöse csak
úgy ragyog a skofiumos himzéstől, karcsú derekán drága öv, ötsoros
aranypénzfűzér a nyakán; pártája csupa csillogó kő. Az ember azt hinné,
valami herczegasszony.
Más oldalon a kürt és balalajka szólal meg, s a vőfélyek és legénység
kisérik a vőlegényt, Sinkót, kinek hosszan vállaira omló csigákba
göndörült szénfekete haja, az orosz népviselet daczára is, elárulja
keletindus eredetét.
A vőfélyek versben köszöntik fel a szemközt jövő menyasszonyt, vőlegényt
s azzal felvezetik őket az emelvényre.
Akkor aztán az ólak felől valahonnan előhozzák a másik mátkapárt. Azokat
éktelen zsivaj, rikongató csimpolyaszó kiséri idáig. A nászpompa, a mibe
vannak öltözve, még nevetségesebbé teszi mind kettőt. Ezeket
gúnymondatok fogadják, a mi azoknak nagyon tetszik: erősen fel vannak
már pálinkázva mind a ketten, s sorba csókolják, a kit megfoghatnak.
Csak mikor egymáshoz kerülnek, akkor fintorítanak torzpofát egymásra, s
a míg a lépcsőn felhaladnak, a menyasszony nagyot csíp a vőlegény
karjába, az pedig a fél lábával odarúg hozzá.
Azokat is odaállítják az asztal mellé, úgy, hogy a két vőlegény és a két
menyasszony az asztal szögletét foglalja el.
A második harangozásnál aztán leszáll a kastély tornáczlépcsőjén az
örömanya, egész kiséretével: tizenkét szép rableánynyal, a kik mind
fehérbe vannak öltöztetve. Azok a lépcsőzet két oldalán állnak fel; ő
maga pedig felmegy az emelvényre, sorba csókoltatva az emberekkel
kezeit, a kik a sorfalat képezik útjában, s ott elfoglalja a trónusát.
Egész királynénak van öltözve, bársony palásttal, gyöngyös, aranyos
nyuszt süveggel; az arcza kifestve fehérre, pirosra.
Ő kezdi el a szertartást.
– Sinkó! Mit hozasz a menyasszonyodnak mátkatálul?
Sinkó elsorolja, a mit nászajándokul szánt.
– Két tarkára festett nyoszolyát, egy rókaprémes bundát karassia
posztóból, egy selyem pruszlikot ezüst gombokkal, egy szironyos
sarafánt, egy gyöngyös kokosnikot, két pár piros csizmát, «egy» himzett
gyolcsinget, tizenkét czintányért, meg egy tálat, meg egy aranycsipkés
főkötőt fátyollal, ha jól viseli magát.
Mindezek a vőfélyek által odahordatnak s egyenkint fel lesznek mutatva a
násznép előtt.
A menyasszony válasza aztán viszont az ő általa hozott ajándékokból áll:
öltözetek, ékszerek, házi bútorok; miket berekeszt egy csomag
nyirfavessző, «ezzel pedig verjen meg, ha rosszúl viselem magamat».
Most következik a másik mátkapárra a sor.
– Hát te, Polyka, mit hozasz a vőlegényednek?
De már az a szép összeválasztott pár nem engedi azt, hogy egyik a másik
előtt szóljon, hanem kikapkodják egymás szájából a szót s röhögve vágnak
egymás elé.
– Én egy rongyos szürt.
– Én egy folt hátán folt tulupot.
– Egy lyukas vaskondért.
– Egy rongyos szoknyát, a miben kilencz macska se fogna meg egy egeret.
– Egy üres korsót, a miben valaha pálinka volt.
– Egy dunnát, a minek nincs czihája s csak toll kell még bele.
– Én még egy nyenyuska köntöst, a melyiknek «ujja hijja, gallér hijja,
egy csepp alja sincsen!» Hozzám jösz-e, kincsem?
A násznép majd megvesz nevettében a mátkapárbeszéd alatt.
– No meg aztán tizenkét pár «dubinát!» kiált röhögve a vőlegény.
– Dejsz «két vége van annak!» nyerít vissza a menyasszony.
Ez a fényüzési czikk pedig, amit mindjárt tizenkét pár számra szereznek
be, ez a gyöngéd hangzású «dubina» annyit jelent más egyéb barbár
európai nyelven, hogy «pálcza!»
«Megtalálta zsák a foltját! Eczetes korsó a dugóját! No ugyan meg!»
Zsibongja az egész násznép.
– No hát váltsatok már most gyűrűt, szól Daimona a párokhoz. Itt a
letakart tálban vannak a jegygyűrűk. Az egyik páré arany és ezüst; a
menyasszonyé az arany, a vőlegényé az ezüst, a másik mátkapáré vörösréz
és ólom. Kiki válaszsza ki a magáét.
Az örömanya feltakarta az ezüst tálról a selyem takarót s inte
Diabolkának, hogy kezdje ő el.
Diabolka kivette a tálból az arany- és az ezüstgyűrűket, az aranyat
felhúzta a saját ujjára, az ezüstöt pedig odanyujtá Sinkónak.
Hanem Daimona megfogta a kezét.
– Nem úgy lesz az! Te az ezüstgyűrűt adod Vuknak, Sinkó pedig a veresréz
gyűrűt a Polykának. Mert Vuk a te vőlegényed, Sinkó pedig a Polykáé. Így
van ez elrendelve.
Óriási hahota követte e szavakat. Ez már aztán fölséges tréfa. Kiki
párjával! A Vuk a Diabolkával; a Polyka a Sinkóval! Az örömanyának joga
van úgy házasítani össze a rabjobbágyait, a hogy neki tetszik. Azoknak a
teste az övé, akár a lónak és a szamárnak a teste. Úgy párosíthatja őket
össze, a hogy neki tetszik.
A vendégsereg röheje még hangosabbra lázadt, a mint a két részeg szörny,
az örömanyának a buzdító szavaira, egyszerre nagy örömmel rohant a neki
rendelt deli párhoz. Csupa tréfa volt elnézni, a hogy a ferdeszájú
Polyka hosszú karjaival a Sinkó fejét igyekezett magához lehúzni, hogy
megcsókolja; az meg minden módon arra forgatta a képét, a melyik oldalán
a Polyka pofájának nem volt szája. A másik vőlegény pedig, a púpos,
törpe, minthogy a síkról nem érhette el a Diabolka arczát, felugrott az
asztalra, s onnan nyujtotta feléje a karjait.
A röhögést csak az zavarta meg aztán, mikor a bomlott nászhad láttára
Diabolka mind a két kezével olyat taszított a neki szánt vőlegény
mellére, hogy az hanyat bukfenczezett, le az asztalról, emelvényről, a
násznép közé kalimpázva.
No ebből baj lesz!
Daimona egy furia dühével ugrott az asztalhoz, s öklével nagyot ütött
rá.
E csattanásra ketté volt metszve a néző sereg szájában a hahotázó hang.
A vigyorgás még ott volt az arczokon, de a nevető szájban a nyelv
megzsibbadt.
Nem tréfa ez már!
– Te nem akarod elfogadni a neked szánt vőlegényt? rikácsolá dühösen
Daimona.
– Nem! kiálta vissza a leány, lábával dobbantva.
– Te kutya! Te czigány ördög! Még szembe mersz velem állni? A ki a
szemétről szedtelek föl.
– Hát eressz vissza a szemétre.
– Meg lesz! Ha te neked nem kell a vőlegényed, a kit én adok, akkor vesd
le a menyasszonyköntöst is, a mit én tőlem kaptál, s vidd el a
czigánygúnyádat, a miben idehoztak.
Diabolka szótlanul ölté le magáról a drága himzett öltönyöket s lerakott
mindent a földre, még a hajfonadékaiból is kifejté a selyemszalagokat,
míg egy ingben maradt.
– Még az az ing is az enyém, vesd le!
A leány arcza mélyen elpirult. Diabolka megtanult pirulni. Ez volt a
czél: felébreszteni benne a lelket, hogy tudja meg, milyen fájdalmas a
«szégyen.»
– Ennyi ember előtt! rebegé.
– Hátha a piacz közepén kötnek majd ki a pellengérhez, ott még több
ember meglát! Van is neked mit szégyenlened! Te «város füle», «falu
farka», «kocsmaczégérek virága!»
– Adasd ide előbb a rongyaimat!
– Mindjárt megkapod! Most keresik a kaczat közt. Nos, leveted, vagy
letépessem rólad?
A leány végig ereszté termetén az utolsó leplet s aztán két karjával
eltakarta az arczát és sírt.
– Hahaha! kezdé Daimona a kaczagást, s erre aztán a durva nászhad is
rákezdé a nevetést. Ugyan szép menyasszony!
S ez a kaczagás milyen nagyon fájt. A «Skrossz stoi» (a vesszőzés) talán
nem fáj jobban az elítéltnek, a ki hétszer alá, hétszer föl sétál a
sorfal között, mint ez a megalázás, ez a kikaczagás annak a leánynak, a
ki hozzá szokott már, hogy tekintsék, mint az úrnő kegyenczét, benső
barátnéját, tisztességes kisasszonyt.
– Add vissza a ruháimat! dörmögé Diabolka Daimonához.
– Majd mindjárt megkapod, csak várj! A czigányöltözetnek még kiegészítő
része is van. Elébb egy öltözet korbácsot kapsz a vakmerőségedért!
Sinkó! Jőjj elő!
Magát a bátyát, a szeretőt, a vőlegényt szólítá.
Sinkónak még vőlegény korában is oda volt dugva az öve mellé hivatali
jelvénye, a kurta nyelű korbács. A parancsszóra előhúzta azt onnan.
– Vágjad! parancsolá Daimona.
A leány rémülten tartá két kezét maga elé.
– Bátyám! Te meg tudsz engem ütni?
Annyira jutott, hogy félt a veréstől. Vagy talán csak attól irtózott,
hogy Sinkó kezétől kapja azt.
A czigánylegénynek nem volt elég kemény szive azt megtenni. Eldobta a
korbácsot kezéből.
– Fölveszed? kutya! rivallt rá Daimona, vagy szilaj lófarkára
köttesselek vele együtt? Sújtsad, a míg azt nem mondom: «elég!» Ötvenet
én értem, ötvenet Jevgen úrfiért.
Sinkó újra felvette a korbácsot.
A leány erre kétségbeesetten veté magát Daimona lábaihoz, kegyelemért
esdő zokogással ölelve át annak térdeit.
– Ah! Ide jöttél jó helyre, utálatos! szólt fogcsikorgatva Daimona s a
lábainál görnyedő leánynak megragadva a két hosszú hajtekercsét,
odakiálta Sinkónak:
– Most sújtsd!
A czigánylegény erre egy ugrással ott termett előtte, mint egy párducz,
s baljával megragadva Daimona torkát, jobbjával kirántá öve mellől a
kést.
Daimona ijedten ereszté el Diabolkát s védelemre emelte a karját. A
rabszolga kése a vállába döfött le: hogy a vér egyszerre magasra szökött
fel belőle.
– Héj! Szolgák! Fogjátok meg! Segítsetek! rikácsolá a nő.
Egy ember nem mozdult a tömegből. Daimona látta, hogy magára van hagyva.
Erős asszony volt, tudott küzdeni, kiszakítá magát a szolga kezéből,
ellökte azt magától s leugorva az emelvényről futott fel a kastély
lépcsőin.
Sinkó utána.
És egy kéz nem nyúlt Sinkóhoz, hogy visszatartsa. Az egész nép, a
szolgasereg elnézte, hogy rohan a futó úrnő után, hogy sebesíti azt meg
újra. A nő visszafordúl s elkezd vele dulakodni; a kés újra sebeket ejt
rajta, s ő újra ellöki magától megtámadóját. Aztán odamenekül a
leánycselédei közé: «segítsetek! oltalmazzatok!» Azok bedugják a
füleiket kezeikkel, hogy ne hallják a sikoltását. Mindenki gyűlöli.
Azután látják őt végigfutni a hosszú folyosón, sikoltozva; nyomában a
véres gyilkos. Nem sietnek a segélyére.
A folyosó végén van egy szent szobor. Ahoz menekül, annak térdét öleli
át. Az sem mozdítja a kezét a megszabadítására.
Végre a tornácz mellvédéhez fut s onnan akar alá ugrani. Ott azután
végre eléri a gyilkos. Az egész népség látja őt, Grusino úrnőjét
féltesttel aláfordulni a mellvéd párkányán, halottan.
S azzal a gyilkos csendes léptekkel alászáll a lépcsőkön. Nyitott út
előtte! Fellépdel a nászünnepi emelvényre. Ott hever arczczal a földön
egy leány, mozdulatlan az irtózattól, a kétségbeeséstől; mellette a
szétszórt menyasszonyöltözet. A gyilkos beletörüli a kését a fehér
ara-fátyolba, s azután megragadja a leányt kezénél, s felrántja a
földről.
Azzal egymás szemébe néznek. Egy pillantás, mint két szilaj farkas
összenézése. Elég beszéd!
Azzal futnak, egymás kezét fogva, ki a pusztába, ki az erdőre, ki a
semmibe. Fel nem tartja őket senki.
Soha sem találtak rájuk többé.
Ki tudna két, kalitjából kiszabadult farkast előkeresni a maga
országából, az erdőből, a berekből, a bozótból s a maga népe közül, a
puszták őslakói közül?
*
Csak egy helyen tartottak pihenőt, a hol Diabolka vándor czigánytársai
közé jutva, megirta azt a levelet Jakuskinnak, a miben a grusinói
comitragœdia volt elmondva, s a minek a másolata azután a kegyencz
kezébe jutott, értesítve őt a rémesetről, a mit a grusinói sztarosztjai
nem mertek neki megirni.
*
Hogy ezt a történetet Zeneida maga mondta el a czárnak, azt nagyon
helyesen tette; mert, a kik később jöttek jelentést tenni a grusinói
vértettről, azok mind úgy adták elő az eseményt, mint összefüggő részét
a szent-pétervári titkos klubbok merényletének. Keresték a tett rúgóit
magas körökben, miknek érdekük volt a kegyenczet a czár közeléből
eltávolítani, a mik egyszer már a fia számüzetése által akarták a czár
és a kegyencz közti szoros kapcsot széttépni, a miknek csaknem sikerült
már azt egész holdfogyatkozásba tolni Nariskin Zsófia tervezett
házassága által, s a miknek most azután egészen beütött a tervük a
Daimona meggyilkoltatása által. Sinkó és Diabolka az összeesküvők
bérenczei voltak.
Volt-e ebben valami igaz? azt soha sem derítette fel senki. Hanem, ha
irányozta valami kéz ezt a csapást, akkor az egészen odatalált.
Szent-Pétervár utczái látták Arakcsejeffet végigfutni fedetlen fővel és
aztán vágtatni végig a sugár-úton, a hidakon, kalap nélkül, széltől
zilált hajjal. (Az igazi orthodox orosz, ha gyászol, két hétig csupasz
fővel jár napfényben, zivatarban.)
S elfutamodása napján két egész társzekéren szállították a kegyencz
palotájából a hivatalos iratcsomagokat a czári palota Eremitageába
vissza, mint a rőzsét egymásra hányva. Érdemrendjeit, díszkardjait,
kamarás kulcsát a kapus által küldte vissza a főudvarmesternek. S
elutazása perczében a nagy szent Kristóf ágyu dördülése verte föl a
lakosságot nyugalmából. Ez az ágyúk apja csak akkor szokott megszólalni,
mikor egy tábornok meghal. A kegyencz maga ment fel a várparancsnokhoz,
a lövést elrendelni. Az engedelmeskedni tartozott. Arakcsejeff volt a
tüzérség főparancsnoka. A lövés eldördülte után kérdezé a várparancsnok,
hogy kinek hivják a meghalt tábornokot?
– Arakcsejeff Andreovics Alexejnek!
Pár nap mulva rémdolgokat hallott felőle a czár. A kegyencz, úgy
látszott, hogy megtébolyodott.