Arakcsejeffet a palotában Galban lovag fogadta, mikor megérkezett.
– Mi történt idehaza? kérdi a főúr, mialatt úti ruhájából a
díszegyenruhába átöltözött.
– Meglepő fordulatok. A czár leánya temetésén kibékült a czárnővel, s
azóta mindig azt őrzi. Minden diplomatiai művelet félbeszakadt. A görög
küldöttek nem fogadtattak el. A testőrezredek visszaküldettek
koloniáikba.
– S mit beszélnek az asszonyok? Ez a fődolog.
– Az asszonyokhoz most nehéz hozzáférni. A mióta a czár és a czárnő
kibékültek, egyszerre divattá lett Szent-Pétervárott az asszonyi hűség.
Minden herczeg a maga herczegnőjét viszi kocsikázni. Ghedimin herczegnő
is nagy ostentátióval jár a férje karján s olyan prude viseli magát,
hogy alig fogadja az ember köszöntését.
– Hát Zeneida?
– Az kiesett a kegyből. Tudtára adatott a főudvarmesteri hivataltól,
hogy ha a jövő staggionét más, egészségére kedvezőbb éghajlat alatt
akarja tölteni, ebben magasabb helyről nem akadályoztatik, a mire ő
rögtön visszaküldte kinevezési pátensét; butorait árverezteti és utazni
készül.
S mi volt az oka a kegyvesztésnek?
– Puskin. Azt tudod, hogy neki kellett volna Nariskin Zsófiát elvenni.
– Azaz, hogy ez csak egy orvosi furfang volt. A beteg leány életét
akarták hosszabbítani s kellemessé tenni azáltal, hogy menyasszonynak
hiresztelték.
– De azért Puskin mégis csak vőlegénye volt, s a czárra nagyon
kellemetlenűl hatott az, hogy Puskin azon a napon, a melyen Zsófiát
temették, meg tudott esküdni a szép Bethsábával, a kit Ghedimin
herczegnőtől elszöktetett.
– Ah! elszöktette a kis «országtalan» királyleányt?
– A czárt bántja e szívtelenség. Ezért neheztelt meg Ilmerinen
kisasszonyra.
– S hogy kerül ebbe Zeneida?
– Ő volt a tanu Puskin esküvőjénél.
– Hogyan? ő maga? A ki Puskint imádta! Ez a nő veszedelmes jellem.
– Szerencsére nem sok kárt tehet már. Még ugyan kihallgatást kért
utoljára a czártól, de ő felsége azt felelte, hogy nem hajlandó őt
máskép elfogadni, mint a te jelenlétedben.
– No, akkor ez keserves elfogadás lesz! Köszönöm a jó hireket.
Arakcsejeff sietett az Eremitageba. Délelőtt ott lehetett találni a
czárt.
Sándor érzékenyen nyújtá kezét a visszatért udvaroncznak, ki
éjjel-nappal utazott, hogy hívására megjelenjék.
– Egyetlen és igaz barátom, súgá az uralkodó.
– Nem egyetlen, sire! Az első a czárnő.
– Igazad van. Mi ujra feltaláltuk egymást, s most tudom csak, hogy egy
egész világot nyertem benne vissza. Alig várom a perczet, a melyben ez
irathalmaz közül haza szabadulhatok hozzá.
– Parancsoljon velem, sire!
– Jó is lesz. Ülj te belé a papiroskazalba, a miből én már ki nem tudok
igazodni s intézz el mindent belátásod szerint.
– Föl nem kelek addig.
– Itt van a sok között Ilmerinen kisasszonynak a kérvénye is utolsó
kihallgatás végett. Válaszolj neki a nevemben. Elfogadom őt, de csak
úgy, ha te is jelen lész a kihallgatásnál. Én most megyek a templomba.
Ott találkozom a feleségemmel. Szegény Nariskin Zsófiának a requiemét
tartjuk.
Arakcsejeff úgy tett, mint a ki most hallja ezt először; aztán csinált e
meglepetéshez egy szinpadi jelenetet, mindenféle szemforgatásokkal, a
minek a végén megcsókolta a czár kezét. «A szivemet érzem kiszakadni e
gyászhirre, sire!» (Ő volt az egyetlen ember a világon, a ki e
szerencsétlen gyermek halálhirének örült!)
A czár magára hagyta őt dolgozó-termében, s a kegyencznek bizonyára nem
az volt a legelső dolga, hogy Zeneida kérvényére válaszoljon. Elébb sok
más ügy várt elintézésre. A begyült irathalmazból vehetni észre, hogy
mikor nem érzik otthon a macskát, czinczognak az egerek! Már megint
minden megmozdult, hogy a czárt a szabadelvüség útjára visszaidézze.
Ezekkel el kellett bánni legeslegelől…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Zeneidát útikészletei közepett lepte meg egy közelebbi napon Jakuskin.
– Eljöttem örömömet kifejezni a fölött, hogy ön elutazik közülünk.
– Sajátszerű neme a búcsuvételnek!
– De érthető. Ön jól jár, hogy elmegy innen. S mi is jól járunk vele,
hogy ön elmegy. Annak a szerepnek, a mit ön játszott, vége van. S ennek
örülök.
– Úgy látszik.
– Arakcsejeff megint visszatért s vas kézzel dolgozik fejünk felett.
Kegyed, szép madonna, szép szerével távolította őt el innen: finom
eszközökkel. Kitünt, hogy a mi athmosphæránkban a finom cselszövények
nem érnek semmit. A régi zsarnok megint visszakerült. S most már jobban
hatalmában tartja a czárt, mint eltávozása előtt.
– Tapasztalom. Az utolsó kihallgatásra csak úgy kaptam engedélyt, hogy
az az ő jelenlétében történjék meg.
– S ön el fog menni?
– Mindenesetre. Puskin iránt ki kell engesztelnem a czárt.
– Csak azért akar odamenni?
– Mi egyéb dolgom volna még itt?
– Hát nem azért, hogy Arakcsejeffet még egyszer kiüsse a nyeregből?
– Semmi eszközöm sincs hozzá.
– No hát nekem van.
– Valami erőszak?
– Már megtörtént. Holnap már ő nem lesz Szent-Péterváron. Én szivén
találom őt, pedig nem is késsel. Már meg is történt a csapás. El van már
temetve. Pedig még nem is tudja. Olvassa ön el ezt a levelet.
Zeneida arcza az alatt, a míg a Jakuskin által átadott levelen
végigfutott, majd halavány lett, majd kigyuladt. Ajkai a bámulattól, az
elszörnyedéstől nyitva maradtak, mikor átolvasta azt.
– Ti rettenetes emberek vagytok! rebegé, visszaadva a levelet.
– Ugy-e? Mi értjük a magunk dolgát?
– S ő nem tud még erről semmit?
– Nincs egy ember, a ki azt tudtára merné adni. Nekem maga írta ezt
Diabolka. Én lemásoltam e levelet s az egészet elküldtem a Szofieszkája
pósta útján, a czárnak czímezve. Hadd tudja meg az ő szájából. Vagy, a
mi még valószínübb, ha ő bontogatja fel a czár leveleit, hadd jusson így
a kezébe. Ah, Zeneida! Ha azalatt kapná meg ezt a levelet, a míg ön a
czár előtt a kihallgatáson jelen van! Hogy ön láthatná őt abban a
pillanatban! Ah, ennek a jelenetnek gyönyöreért én önt tudnám irigyelni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Zeneida másnapra volt rendelve a fogadtatásra.
A czár rendesen délután öt óra felé jött be a Mon Plaisirből s akkor egy
rövid órát töltött az Eremitageban. (Ez a Téli palota melletti kedvencz
tanyája II. Katalinnak.) Itt volt a könyvtára, a melyben dolgozni
szokott; igen egyszerű butorzatu terem; ide hozták fel a Zsófia postával
érkezett leveleit is. Az egész terem Arakcsejeff rendelkezésére volt
most bocsátva, ki reggeltől estig ott dolgozott, egyedűl intézve az
egész óriási birodalom sorsát – a czár nevében. Kül- és belpolitika,
vallás, nevelés, kereskedelem, pénzügy, mind az ő akaratától függött; a
miniszterek, helytartók csak az ő bábjai voltak.
Sándor tudni sem akart semmiről: olvasatlanúl aláírt mindent, a mit
Arakcsejeff eléje adott. A mit az félredobott, az hiába volt megírva.
E napon is ott dolgozott a kegyencz a czár íróasztalánál, míg Sándor
nyugtalanúl járt fel s alá a szobában. A mai napra nem volt másnak
kihallgatás adva, csak Ilmerinen kisasszonynak.
Zeneida a rendelt órában megjelent. Egész gyászba volt öltözve, a mi a
rőtszőke hajzatához annyira viszályozott.
A czár eléje ment, de nagyon hidegen fogadta. Arakcsejeff úgy tett,
mintha rá sem ügyelne; a szemét sem vette fel az előtte kitárt papírból.
– Ilmerinen kisasszony, mondá Sándor, ön személyesen akart velem még
egyszer szólani. Mondja el, mit kiván?
– Bocsásson meg vakmerőségemért, sire! de egy iratcsomagot kell
felségednek átadnom, a melyet küldője azzal az utasítással bizott rám,
hogy azt csak felségednek és csak személyesen nyujtsam át. Ez iratcsomag
– a megdicsőült Nariskin Zsófia naplója.
A czár nagyot sóhajtott s azt rebegé:
– Szegény gyermek!…
– Ez volt utolsó kivánsága, s ezt nekem teljesítenem kellett.
– Ön tehát ott volt ő nála utolsó órájában?
– És még azontúl is. Ő hivatott magához.
– Ön fogta le a szemeit?
Zeneida csak némán intett.
– Köszönöm önnek. Szólt a czár, s átvéve a finom, fehér tokba kötött
naplót, kezét nyujtá Zeneidának, egy langymeleg, puha, elernyedt kezet
minden szorítás nélkül.
Zeneida megcsókolta a kezet.
– Van önnek valami kivánata, Ilmerinen kisasszony?
– Az az egy kivánságom van, Sire: kegyeskedjék Zsófia naplójából
elolvasni a három utolsó lapot, a míg én itt vagyok.
A czár a háta mögé nézett, mintha azt akarná látni, hogy megengedi-e azt
Arakcsejeff? S aztán rászánta magát a kérelem teljesítésére. Felbontá a
naplót s olvasott.
Összeharapta az ajkait, hogy el ne árulja elérzékenyülését.
Hanem Zeneida tudta jól, hogy mit olvas a czár? Előtte a szöveg minden
szava ismeretes volt. Azok az utolsó kuszált sorok, a miket egy
boldogtalan gyermek ír vonagló kezével, ki a halál hideg ölelését várja
s rettegi és óhajtja; s mikor a czár az átolvasott utolsó lapból
Zeneidára feltekintett, azt látta, hogy annak a szemei megteltek
könynyel.
Csendesen ingatta a fejét s nagyot sóhajtott.
– Ön ezt azért kivánta velem elolvastatni, ugy-e bár, hogy Puskint
tisztára mossa előttem. «Ő» akarta ezt így! Nagy, nemes lélek volt!
– Valóban az volt, Sire!
– Ő kivánta, hogy Puskin azt tegye, a mit tett, s Puskin csak az ő
végóhajtását teljesíté.
– Nem tehetett máskép.
– Elhiszem. Nem tehetett máskép. És én mégsem tudok kibékülni azzal a
gondolattal, hogy azt megtehette! Hogy abban az órában, a melyben az
egyik menyasszonya arczát a szemfödéllel letakarta, a másiknak a
menyasszonyi fátylával le hagyta takarni magát. Hiszen úgy kellett
tennie. De még is emberi észtől átérthetetlen gondolat, hogy egy órai
időközben megférhessen egy örökkévalóság, hogy egy óra elég legyen arra,
hogy valaki a jégsarktól az egyenlítőig repüljön! Egy óra elég legyen
arra, hogy valaki egy kedves halottat elsirasson s egy élőt elszeressen!
– De hátha régen szerette azt?… szólt Zeneida szeliden.
– Mit szól ön?
– Hátha az, a mit a megdicsőűlt halott iránt érzett, nem volt egyéb,
mint imádat, mint végnélküli tisztelet egy túlvilág lakója iránt, ki
szárnyaival már akkor az égben volt, a midőn őt megismeré? Ha mind az a
ragaszkodás, gyöngédség, hódolat, a mit a jegyes imádottjának lábaihoz
rakott, csak egy szentnek hozott áldozat volt, azért, hogy ne hagyja még
itt e földet?
Sándor a homlokára ütött ujjai hegyével.
– Igaza van önnek. Hisz ezt én nem kérdezém ő tőle soha. Soha sem
kérdeztem meg, hogy «de hát több-e az, mint ábránd?» egy beteg leánynak
az álma? Ő csak engedte magát ez álom rémei közé besoroztatni. Ennyi az
egész. És szivében mást szeretett. Ő érte csak feláldozta magát. Hiszen,
a mit én teszek, az mind hiba, s a mi hiba történik, azt mind én teszem.
S ezt nem a keserüség hangján, de a meggyőződés szomorú mélaságával
mondá az országok ura. Szánni való volt.
Hirtelen odafordúlt Zeneidához.
– Kivánja ön tehát, hogy visszavegyem a tilalmat Puskin visszatérése
ellen?
– Nem, Sire. Ő ott van jó helyen, a hol van. A ki jót akar neki, az azt
kivánja, hogy legyen távol innen és legyen boldog.
Ez meglepte Arakcsejeffet. Ledobta a tollat a papírra s felnézett
Zeneidára.
– Hát magára nézve nincs önnek semmi kivánsága? kérdé a czár.
– Én holnap elhagyom Szent-Pétervárt, Sire.
– S nem kivánja ön, hogy kinevezési patensét visszaküldjem?
Hahó! Mint emelte fel e szóra a leány azt a büszke homlokot. Ő is
királyné. Megmutatta.
– Sire! A hol velem egyszer azt tudatták, hogy jelenlétem kellemetlen,
onnan én elmegyek.
Ez vakmerő szó volt! Határos a feloniával! Így nem szoktak beszélni a
minden oroszok czárjai előtt! A kegyencz felugrott helyéből s a méla
koronás fő helyett ő felelt meg a kevély hölgynek.
– Tudja meg, kisasszony, hogy vannak kötelességek, a mik nem szünnek meg
a sértett önbecsérzeténél; s ezek közé tartozik a hódolat azon trón,
azon uralkodó iránt, a kinek ön köszönheti minden hirét.
Zeneida keble hullámokat hányt, rózsaszínü orrczimpái tágultak, mint a
farkassal küzdeni kész vad czebráé, nagy, világgyujtogató fekete szemei
elemészteni készültek a kegyenczet; az ajka reszketett, mint a
hidegleléstől.
– Kegyelmes úr… lihegé… Vannak emberek, kik a jóltevőjük iránti
háladatosságot elviszik magukkal még a föld túlsó felére is; a kik, ha
szerencsétlenek voltak elveszteni felséges pártfogójuk kegyét, azért még
nem mennek haza a «kés dalát» énekelni!
Ez egy olyan kegyetlen csapás volt Arakcsejeff fejére, hogy jónak látta
visszaülni az asztalhoz, s úgy tenni, mint a ki nem tartja érdemesnek ez
insinuatio ellen egy szót is felelni. (De hát tudna ez a hölgy valamit?
Tán neki is volnának titkos kémei? Tán Diabolka? Hisz a czigányleány már
írni is tud.)
A megnémult kegyencz helyett aztán a czár vette fel a lándzsát. Úgy
illett. Ha a szolga megvédte az urát: az úr megvédi a szolgát.
– Nagyon rossz helyen alkalmazta, Ilmerinen kisasszony, keserű
észrevételét. Ha van férfi Nagy-Oroszországban, a ki tökéletes mintaképe
a hűségnek és alattvalói ragaszkodásnak, úgy ő az! Ő, ki velem járt
csatáimban, s megosztott velem minden vészt, és a dicsőségből nem kért
részt magának soha. Ő, ki ébren marad, azért, hogy én alhassam; a ki az
egész világgal daczolt, azért, hogy engem megvédjen, a ki egyedül maradt
meg mellettem, mikor mindenki elhagyott: ez Arakcsejeff. Hányszor
kellett kiszenvednie hűsége legnehezebb próbáit? Hányszor
kényszerítettek ellenségei, hogy őt eltávolítsam magamtól! Mikor hívtam,
újra itt volt, s nem panaszolt soha. A szivére sujtottam. Száműztem
egyetlen fiát. S ő azt mondta: igazságod volt, kezemet csókolta és hívem
maradt. Ez Arakcsejeff.
De ebben az uralkodói elismerésben mind nem gyönyörködhetett már a
kegyencz, mert a mint az asztalhoz leülve, azzal akará megvető közönyét
tanusítani, hogy a Zsófia postával érkezett leveleket bontogatta fel,
épen a kezébe akadt az, a mit Jakuskin közlött Zeneidával. A mint abba
belepillantott, az úgy magához ragadta figyelmét, hogy attól még
(hihetetlen!) a czár ajkáról feléje hangzó magasztalást se hallotta meg.
És Zeneida látta ez arczot egyszerre pokoli kíntól eltorzulni, az
ijedelem, a névtelen rémület vonaglásaitól fintorgatva, egy őrületes
kisértet-lárvává átalakúlni; látta, a mint haja felborzadva meredt
szanaszéjjel, ajkai elkékültek és szemei kimeredtek fehér karikáik
közül.
– Jaj nekem! ordítá fel egyszerre oly vadállati hangon, hogy a czár
ijedten fordúlt vissza. Arakcsejeff a levelet mindkét kezével a szivéhez
csapta, mint a hogy a veszett eb szőrével gyógyítják annak a marását,
mint a hogy az összetört skorpióval gyógyítják annak a csípését, s azzal
felszökött a helyéből. Jaj nekem, jaj, hogy én idejöttem! Hogy én nem
voltam ott akkor!
S rohant, mint egy őrült, kifelé.
A czár csakugyan azt hitte, hogy kegyenczét őrülési roham lepte meg, s
útját állta.
– Alexej Andreovics… mi lelt? Hová futsz?
– Bocsásson fölséged! Futnom kell Grusinóba.
– Te itt akarsz most hagyni engemet? Az államügyeket? Az országot?
Zeneida összefont karokkal állt Arakcsejeff előtt s úgy nézett annak az
arczára.
Ettől a tekintettől a kegyencz egy pillanatra kijózanodott; arczára
visszakényszeríté vas ridegségét, s engedte, hogy a czár karjára tegye
marasztaló kezét, küzdött az álarcz az igazi emberével.
Ezúttal az ember maradt az álarcz fölött a győztes.
Homlokon üté magát öklével, a miben az összegyürt levelet tartá s azzal
az őrjöngés hangján ordíta fel:
– Mit bánom én most Oroszországot! Mit bánom ezt az egész czudar
planétát! Mit nekem most a czárok és az Istenek! Ha ezt meg hagyták
történni! Jaj nekem!
S azzal eltaszítva magától a czár kezét, elrohant, végig ordítva a
termeken, mint egy halálra sebesült. A czárhoz irt levelet is magával
vitte.
– Mi történhetett ez emberrel? szólt a czár elbámulva.
Hisz ő épen e perczben magasztalá őt fel oly tényekért, a mik csak egy
emberben egyesülhettek oly tömegesen, s most ez az egy ember engedi
magát egy olyan durva, erőszakos kitörés által elragadtatni, a mit egy
ember sem próbálna megtenni nem az orosz czár, de a legkisebb duodecz
uralkodó fejedelem szobájában sem!
Tán ennek a leánynak a szemében van valami olyan megverő igézet (ez
nézett folyvást rá), a mitől a józan emberek megbolondulnak, hogy
felugráljanak helyeikről s odavágják az uralkodóik lábaihoz az ország
pecsétnyomóját, s azt mondják, mi gondom nekem a te országodra, te rád
magadra és a te isteneidre!
Tekintete kérdeni látszott Zeneida arczától a titkot.
A művésznő vissza akart húzódni.
– Maradjon ön!
– Ha felséged kívánja: maradok és nem utazom el.
– Mit tud ön, mi lelte ezt az embert?
– Én tudom, hogy mi lelte.
– Beszélje el.