Zeneidának három gyászünnepe volt ma. Az egyik Zsófia temetése, a másik
Puskin esküvője, a harmadik – a saját névestéje.
Zsófiának az volt a végkivánsága, hogy az esküvő előzze meg a temetést.
Az ő égnek emelkedő lelke még akarja látni, hallani azoknak a
boldogságát, a kiket úgy szeretett.
Orosz szokás szerint a koporsóra csak a sirnál szegezik le a födelet,
egész odáig feltakart arczczal utazik a másvilág vándora.
– Csináld rövidre a ceremoniádat; mondá Zeneida a pópának.
(A solovecski patriárcha lábainak volt annyi muszka eszük, hogy erre a
napra gyógyíthatatlan köszvényt kapjanak, maga helyett egy pópát
küldött. Ha görbére talál szaladni ez a dolog, annak a szakállát vágják
le, ne az övét!
Mert ha egy pópa vigyázatlan módon esket össze egy szökevény-párt, a
házasság ugyan érvényes, hanem a pópa szakállát levágják s magát
elviszik katonának.)
Az esküvő alatt, orosz szokás szerint, két fehér galambot bocsátottak el
szabadon az összekelő pár fejei felett. A két galamb egy ideig repkedve
járta körül a magas verandát, azután leszállt a katafalkra, oda a halott
fejéhez, a hol a gyászszal bevont feszület volt felállítva, az egyik az
egyik ágra, a másik a másik ágra, s ott «a szeretet martyrjának» a feje
fölött csókolóztak folyvást az egész szertartás alatt.
A szép halott meg volt elégedve az esküvővel. Minden úgy történt, a hogy
ő elrendelé. Bethsába a rózsaszín ruhát viselte s a platina-diadémot
tette fel a fejére.
– Ezen átestünk, szólt Zeneida. Következik a második! Gyorsan, gyorsan.
Bethsábának le kellett vetnie a rózsaszín köntöst, s felvenni a feketét
a halottbeszentelési ceremóniához. Zeneida segített neki az öltözésnél.
Puskin kívül maradt.
Bethsába egyre sírt, akár a piros ruhájára tekintett, akár a feketére.
Zeneida pedig nem árult el ma érzékenykedési hajlamot. Fásultsága egész
a cynismusig ment.
– De ugy-e? szólt zokogását elfojtva Bethsába, a túlvilágon ismét látni
fogjuk egymást Zsófiával?
– Oda, oda! dörmögé Zeneida – Hát aztán ott melyiteké lesz Puskin?
Ez ám a bökkenő!
Bethsába elbámult s nagy szemeit Zeneidára mereszté.
– És hátha egyiteké se lesz! szólt Zeneida, összehúzva erős szemöldeit.
Vagy azt hiszed, hogy a túlvilágon is lesz egy nagy Muszkaország, a ki
lába alatt tartson egy túlvilági kis Finnországot, hogy aztán legyen a
túlvilágon is egy bolond, a ki azért, hogy más a paradicsomba juthasson,
maga elmegy a pokolba!
E kifakadás leleplezé Bethsába előtt Zeneida titkát.
Elámultan rebegé:
– Te is szeretted őt?
– Ne kérdezd azt. Örülj neki, hogy a tied. S ne kivánkozz vele át a
másvilágra. Azon légy, hogy megtartsd őt magadnak ezen a világon.
– Te is szeretted őt? ismétlé szomorúan Bethsába.
– No, ha kitaláltad, hát vedd hasznát! szólt Zeneida szinlett negéddel.
Már most tudod, hogy kitől kell legelébb féltened. Azon légy, hogy
hozzám közel ne ereszd. Most már ismersz, hogy ki vagyok. Örülök rajta,
ha férjeket elcsábíthatok, asszonyoknak sírást okozhatok.
Keresztanyádnak igaza volt. Én vagyok az ördög. Alekódat
Szent-Pétervárra vissza ne hozd!
Bethsába odaborult Zeneida keblére, s átölelte annak a vállait.
– Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! Engem nem csalsz meg. Mondd meg nekem,
miért adtad nekem Puskin szivét, ha magadnak is megtarthattad volna?
Nagy oknak kellett arra lenni! Fedezd fel! ő nekem már férjem. Mindent
meg kell felőle tudnom. Ha nem szeret, – még azt is.
Zeneida most már szelid mosolylylyal tekinte le az ifju menyasszonyra
(abban a gyászruhában) s aztán ő is magához ölelé őt:
– Tehát te nem hiszed azt, hogy én olyan rossz vagyok, a kitől a
férjedet féltened szükséges? No hát megmondom, hogy kitől féltsd! Van
egy csodaszép asszony, bájolóbb mindazoknál, a kiket valaha láttál,
csábító, mámorító és telhetetlen. A neve «Eleutheria.»[2] Elcsábítja ez
az oltár előtt álló vőlegényt a menyasszonya mellől, elcsábítja a hét
gyermekes apát felesége, családja köréből és a kit magához csábított,
azt a szíve utolsó csepp véréig, a lelke minden gondolatáig magának
tartja. Ez a rettenetes asszony a te vetélytársnőd. Őrizd meg a
férjedet, hogy vissza ne gondoljon rá: mert szerelmes belé!
– Az az «Eleutheria» azt teszi, hogy «szabadság?»
– Férfiak vérében szokott fürödni, attól olyan szép. Ajándékul csak
hekatombákat fogad el férfiszivekből, s az emberek közül is csak azt, a
mi arany és gyémánt. Asszony, a kinek ilyen gyémánt jutott, őrizze meg
azt! Kéjencz, iszákos, kártyás nem esik vissza oly könnyen a csábító
hivásra, mint a kit egyszer ez rabjává tett. S mikor az «Eleutheria»
felkiált: «férfifejekre van szükségem!» ezernyi ezeren, az ő szeretői
kiáltanak vissza: «itt az enyim, vedd el!» Vigyázz, hogy Puskiné köztük
ne legyen!
Bethsába végig csúszott ölelő karjaival Zeneida termetén, míg ölelésével
annak térdeinél állt meg.
– Oh te utolérhetetlen szentség! A ki elutasítottad magadtól az ő
szivét, azért, hogy a fejét megőrizd! Mondd meg, tanácsolj, hogyan
teljesítsem azt, a mit te kivántál? olyan nehéz az! Mit tegyek, hogy jól
legyen téve?
Zeneida felölelte a kis menyasszonyt, s aztán elkezdett neki suttogva
tanácsot adni, a hogy tapasztalt asszonyok teszik fiatal asszonykáknál.
– Járj mindenben kedvére! ne mondj neki ellent. Ha egy nap hétszer
változtatja is a véleményét, te ugyanannyiszor fordíts a magadén. Találd
ki, hogy miről gondolkozik, s előzd meg a kivánságát. Ha egy gondolatját
bírod, arról a többit mind követheted. Ha rossz kedvét látod, ne
fakgasd, mi baja? olyankor a legkedvesebb arcz is visszatetsző.
Szerelmét viszonozd egész lelkeddel s boldogságodat ne titkold; de ne
hizelegj neki, mert azért megutál. Légy rajta, hogy otthon jól érezze
magát. Háztájad legyen csendes és tiszta, magad mindig vidám és
kedélyes, recsegő hangodat még a cselédhez szólva se hallja. A kit ő
szivesen lát, te is jól fogadd, férfias mulatságaitól vissza ne tartsd.
Ne kérdezd ki, hová megy, honnan jött? És különösen féltékenységet el ne
árulj. Azt nem érezni egy nőnek a férje iránt lehetetlen; de ott kell
lenni a jó ügyvédnek, a szívnek, a ki tisztára mossa azt védelme által,
még akkor is, ha a szemek és fülek a vádlók. Szemed soha se legyen
kisírva előtte. Arra pedig, a mit magad tészsz, jól vigyázz. Nem
szükség, hogy a vadembert játszd idegen férfiakkal szemben s minduntalan
férjedhez menekülj, ez őt nevetségbe, sőt bajba hozhatná; de ne is
engedj játékból, asszonyi hiúságból bárkinek is olyan előnyöket, a mik
az ő féltékenységét fölidézhetnék. Ha valami bánt, mondd meg neki
szeliden, azonnal; ne tartogasd, a míg nagyra nő, a míg az arczodon
meglátszik a bú, s légy könnyen engesztelhető. És mindezekben egyforma
légy, örökké! Mert egyetlen egy rossz óra: egy elátkozott negyed óra
elég, hogy eszébe jusson az elhagyott szeretője, az «Eleutheria» s
visszajöjjön hozzá.
A menyasszony hallgatta azt, mint a szentirást.
– Majd én segíteni fogok neked, hogy otthon tartsd és visszatartóztasd a
Szent-Pétervárra jöveteltől. Írok neked leveleket, a mikben az lesz,
hogy a czár fel volt ingerülve a miatt, hogy az, kit ő leányának szánt
vőlegényül, a temetés napján egy más menyasszonynyal tudott megesküdni.
Nem lesz az igaz, én elmondom a czárnak Zsófia végrendeletét s ő meg
lesz úgy nyugodva abban. De Puskinnak azért kegyvesztetté kell lenni –
szinből, ő engedelem nélkül nem térhet vissza Szentpétervárra s mi
kitöröljük őt a zöld könyvből, hogy tőlünk se kapjon meghivást. A te két
karod lesz az ő temetője, míg a feltámadás napja el nem jön; vagy a mit
jobban hiszek: a mi temetkezésünké. Ha vége lesz mindennek, akkor majd
visszatérhettek a világba. Addig azt kell vele elhitetnünk, hogy
felülről számüzve, alulról kitagadva, nincs más világ a számára, mint
szerelme és Olympja. De hát hisz az már két világ: két mennyország!
Puskin benyitott hozzájuk.
– Még nem vagytok készen?
– Hagyj békét! Most rontom a feleségedet. Megtanítom, hogyan kell téged
jól igában tartani. Nem szabad azt meghallanod.
– Hasztalan, ő nekem az első órában mindent elmond.
A kántorok a halottas szobában rákezdték már az éneket.
Ez már hosszabb szertartás volt, de annak is csak vége szakadt egyszer.
A pap felvette a két gyertyatartót s keresztbe téve egymásfölé, kimondá
a megáldó «mio vszem» szót; aztán háromszor tömjénnel körülfüstölé a
koporsót, s a bűnlajstromot tartalmazó pergament, a minek végére a
feloldás fel van írva, odatette, mint túlvilágra szóló útlevelet, a holt
gyermek kezei közé, s arra kioltottak minden gyertyát a katafalk körül.
A két galamb még akkor is csókolódzott a katafalk keresztjén.
A koporsót kivitték a gyászszal bevont dereglyébe. A kert valamennyi
virágai mind vele mentek kiséretül, el volt halmozva koszorúkkal. A
lampionok kék, zöld, vörös fénye rikítóan világlott az alkonyderületben.
A kántorok folytatták zsolozsmájokat, mihez az evezők csapása verte a
lassú ütenyt. A távozó dereglye után sokáig bámultak az ott maradottak,
míg a legközelebi zöld sziget el nem takarta azt szemeik elől.
– Ez már elutazott, mondá Zeneida. (Ő nem sírt.) Most rajtatok a sor.
Csak gyorsan. Minden búcsúvétel nélkül, az olyan unalmas. Menjetek,
vigyétek egymást! Nekem is vendégeim vannak. Víg társaság! – Sietek. –
Elég volt egy csók, Bethsába. A többit add Alekódnak. Vidd gyorsan
magaddal, a mi a tied.
– Kár, hogy nem egészen. Sohajta fel Puskin, kinek megvolt az a bűne,
hogy a mit gondolt, nem tudta elhallgatni. Egy részét magával vitte
«az», a ki ott a gondolán utazik tova, más része tenálad szakad, ennek a
szegény gyermeknek nem marad, csak a töredék.
– Nem igaz! szólt Zeneida büszke ragyogással arczán. Az, a ki az égbe
utazott, ő rá hagyta a maga részét; ez, a ki itt maradt, épen ez órában
adta neki azt, a mi az övé lehetett volna. Bethsába tudja azt már jól.
Te az övé vagy egészen! Isten veled.
S kezét nyujtá neki. (Az új korszak szövetségesei nem csókolódtak –
üdvözlésül.)
S a midőn Puskin a kezét megszorítá, Zeneida arczán egy örömsugár
villámlott végig. A szabadkőmüveseknek van egy jeladásuk, a mivel a
kézszorításkor egymásnak megfelelnek. Puskin most elmulasztá a jelt
megadni!
Már elfelejtette régi szeretőjét!
Már egészen ujé, a kinek hitvesi hüséget esküdött.
Így akarta «ő» is, s mosolyogva integetett fehér kendőjével a távozó
gondola felé, melyre a tulparton várt a befogott troika; s csak aztán
takarta el arczát azzal a fehér kendővel, mikor már azok nem láthatták,
de azt sem tudja, azon a fehér kendőn kívül senki, hogy sírt-e vagy nem?
Csak akkor vette azt le szemeiről, mikor az ő saját gondola-kormányosa
megszólítá:
– Asszonyom! Nézd, már eregetik a röppentyüket fölfelé a
Kresztovszki-szigeten.
– Ugy, Igaz! Hisz még hátra van egy harmadik temetés is!
Azzal gondolájába szökött s a függönyös ernyőzet alá behuzva magát,
dalolá csendesen:
«Hogy a babyloni vizeknél ültünk»;
. . . . . . . . . . . . . .
«Mondták nekünk az idegenek,
Zengenénk a Sionról éneket.»
. . . . . . . . . . . . . .
«Ha én te rád meg nem emlékezem,
Felejtkezzék magáról jobb kezem!»