Csodálatosak ezek az északvidéki nyáréjek, idegen azokat még kevésbbé
tudja megszokni, mint a kegyetlen hideg hosszú téli éjszakákat. Az
alkonyfény csaknem éjfélig eltart s éjfél után már kezdődik a reggeli
szürkület. Alig birnak megjelenni a világos égen az elsőrendű csillagok;
köztük a két fényes bolygó: a Vénus és a Jupiter, a mik úgy égnek a
sárga égen, mint aranytengerbe dobott gyémánt. A telehold maga
fénytelenül járja körül rövid karéját, fölösleges világítótest! s a
«Masinkák ünnepén» nyugtalanul lesik azt a fél órácskát, a mikor egészen
bealkonyul, hogy el lehessen lobbantani Néva negyven szigetén a készen
tartott tüzijátékokat (mert fényes nappal csak nem lehet röppentyüzni.)
S Szentpétervár utczáin ebben a hónapban nem gyújtják meg éjjel a
lámpásokat.
Corynthia herczegnő nyári lakának termeiben sincs semmi szükség
lámpafényre junius huszadikának estéjén. Az alkonyég még tizenegyóra
tájon is elég világosságot ad, s egy kis homály, ahhoz, a miről itt
beszélni kell ma, nem árt.
Corynthia izgatott kedélylyel lépett ki erkélyére, ki tudja hányadszor
már ma este? végig tekinteni az óriási folyam tükrén. Az is aranyszinű
most, s a hogy orosz képeken arany alapra vannak festve a szent képek,
úgy festi magát ez arany tükörre a nagy világváros palotasoros látképe,
az Izsák-templom oszlopcsarnokos domjával, a börze-épület hajóorr
diszítette oszlopaival, a Szentháromság hidjával, az elszórt
szigetekkel, miknek sötétzöld lombozatából a világ minden építészi
szeszélye után alkotott nyári kastélyok virítanak elő, kék, zöld, veres,
aranyozott és chinai alakú tetőkkel; s a szigetek közt hemzseg az
egymást kerülgető csónak, gondola, dereglye, szandolin, némelyiket
tizenkét evezős hajtja, másikat egyes ember maga; egyik sebesen sikamlik
tova, másik csak andalogva kóvályog, a hajósok népdalokat énekelnek. Az
alkonyfényben az alakok maguk úgy tünnek fel, mint fekete silhouettek.
Corynthia találgatja magában, vajjon melyik gondola hozza magával azt, a
kire ő vár, s melyik silhouette az ő alakja?
Leghosszabb a várakozásban az az utolsó félóra.
Corynthia az erkélyről visszatér szobájába s még egyszer megnézi magát a
tükörben.
– Szép vagy, nagyon szép! mondja neki a tükör. Ez a fehér öltöny egész
gyermeteg kinézést ád, s a gömbölyű márvány karokat egész vállig engedi
láttatni. A gazdag szőke haj nincs feltűzve kontyba, hanem két koszorú
tekercsbe fonva omlik alá. Semmi ékszer, karperecz, függő nem járul a
bájak emeléséhez! a diadalbiztos viador pánczél és fegyver nélkül jő a
küzdtérre. Még a jegygyűrű sincs az újján!
– Nagyon szép vagy! mondja neki a tükör.
És a tükör mellett van egy nagy aranyrámába foglalt kép. Egy fiatal
leány képe, mythoszi pásztor ruhában. Oly gyöngéd, mint egy álomkép.
Ezt néhány év előtt kapta Corynthia ajándékba a czártól.
Talán akkor is sejtette már, hogy ez nem egy ábrándkép, hanem élő
lénynek az arczképe? Talán ki is találta, hogy kié? Néhány nap óta már
most bizonyosan tudja azt. Találkozott vele. Ez Nariskin Zsófia
arczképe.
Ezt ugyan hamarább is megtudhatta volna, Bethsábától, a ki annyiszor
látta a képet is, meg az eredetijét is, ha kérdezte volna tőle. De a
grúzi királyleány, ha hazudni nem tudott is, de hallgatni nagyon jól
tudott s volt benne annyi örmény vér, hogy a mit nem kérdeztek tőle,
arra nem felelt.
Tehát a tükörbeli kép, meg a rámába festett egymásmellett álltak. S az
összehasonlításban az eleven kép maradt győztesnek.
Mit akarsz te, halavány arczú gyermek, ezekkel az ábrándos szemekkel,
ezekkel a panasztevő ajkakkal, ezzel a ködalak termettel versenyre kelni
ez istennői alakkal szemben? Te, méla álomjárója egy más világnak, egy
földi nő ellen, a kinek szépsége gyújt és olt, öl és elevenít? Ha neked
Alekód van: az a czigány leányt választja; s az nem te vagy.
Hiszen maga is czigány: kóbor, kalandor, költő!
Corynthia félre nézett a saját vállára, arra a rózsás gödröcskére a
vállán, s elnevette magát.
Az idő lassan telt. Kinyitotta szobájának a parkra nyiló ablakát. A
fülemülék hangversenye zengett elő a bokrok közül. Az éjjeli pávaszem
pillangó bejött a nyitott ablakon, s az is őt repkedte körül, őt nézte
virágnak, nem azt az arczképet. Aztán jött egy másik éjlepke, a
melyiknek az a kiváló tulajdona van a lepkék közt, hogy hangot tud adni.
Kellemetlen siró, czinczogó zümmögést: a neve «Sphinx Atropos». Miért
adták neki annak a párkának a nevét, a ki az életfonalat elmetszi?
Azért, mert a sárga-fekete lepke háta és feje egy tökéletes halálfő
ábráját képezi. «Hess innen!» Kergeté a csúf lepkét magától a delnő. Az
azután megtalálta a maga helyét; rászállt az arczképre s meghúzta magát
a ráma egyik szegletében.
Még is kezdett már egy kissé alkonyodni. Nehány türelmetlen tüzijátékos
elkezdte a röppentyüit feleregetni a szigeti mulató kertekből; a
Kresztoffszki-szigeten már a bengali tüzeket is meggyújtották.
No igen! Ma van Zeneidának a nevenapja. Az ő kedvéért szent Methód mellé
szorítottak helyet e névnek az udvari almanachcsinálók. Ma ott nagy
vigalom van! És talán még más is? A szojusz Blagodensztoiga gyűlése.
Minden ünnepély czíme és ürügye alatt össze szokott az gyülni a
szinésznőnél.
Ghedimin herczeg, midőn hazulról elment, azt mondta a nejének, hogy a
czárhoz van híva s annál kell töltenie az egész éjet, fontos államügyek
feletti tanácskozásban. És így kétségtelen, hogy egész éjjel ott fog
lenni Zeneida nyári kastélyában. Corynthia nem tarthat tőle, hogy
megzavartatik.
– A mi neked jó, az hadd legyen jó nekem is.
Jöhetne is talán már, a kire oly nyugtalanul várnak.
Hiszen mikor elkezdődik a tüzijátékozás a szigeteken, akkor minden
cseléd, őr, a ki még ébren van, azt bámulja, senki sem ügyel a park
tekervényes útjaira.
A nagy Lázár-féle antik óramű már üti a tizenegyet, négy haranggal verve
a carillont minden negyednél. A mint az óraütés elhangzik, úgy tetszik,
mintha a kert porondját hallaná csikorogni közeledő lépések alatt. Ki
jönne más? A nemes ember lépteit úgy meg lehet külömböztetni a
muzsikétól.
Úgy van.
A közeledő a kerti veranda ajtaja előtt megáll s az ajtót kulcscsal
felnyitja. Azután a belső csigalépcsőn felhaladó léptek jelentik
megérkezését.
Corynthia kiszámította az elhelyezkedést, melyben magát meglepetni
engedje. Félig az ablakba dőlve, arczát féltenyerébe nyugtatva, egy
álmodozó alak, a kit úgy elfoglalt a csalogányok hangversenye, hogy nem
veszi észre, miszerint valaki a puha szőnyegtől tompított léptekkel
közelít a háta mögé s odaérve, föléje hajol, s ingerlő szép vállára egy
gyöngéd csókot nyom.
A hölgy úgy tesz, mintha felrezzenne, s mosolygó haraggal fordul a
csóktolvaj felé:
– Ah ilyen későn?
Hanem aztán mikor meglátja azt, akkor igazán megrezzen. Nem csóktolvaj
az: a magáét vette el csak, joga volt hozzá: ez a férj. Ghedimin
herczeg.
Corynthia hebegve kérdi:
– Ilyen korán jött ön haza?
– Az előbb azt mondá ön, hogy későn jöttem.
– Fél álomban voltam akkor, nem tudtam mit beszélek. Merre jött ön be?
– A kerti veranda felől. Tudja ön, hogy magamnál hordom a kis kulcsot.
Corynthiának most az jutott eszébe, hogy ebben a nyomban az is itt
lehet, a kinek ő e kulcs párját odaadta. A másik!
– Bezárta ön az ajtót maga után?
– Nem zártam én. Öt percz mulva megint visszamegyek.
– De én kérem, hogy zárja be, s hagyja benne a zárban belülről a
kulcsot. Ön tudja, hogy félek a tolvajoktól.
– Jól van, hát visszamegyek és bezárom.
Az alatt, míg a herczeg a lépcsőn lement és visszajött, Corynthia egy
nagy shawllal burkolta be magát; nem kellett azt hazudnia, hogy fázik;
valóban reszketett.
A herczeg visszatért.
– Sietve kell önnek valamit elmondanom; most jövök a czártól.
– Ah, hát nem Zeneida kisasszony névestéjéről jön kegyed?
– Nem, kedvesem, a czártól és a czárnétól jövök.
– Tartozom elhinni.
– Bizonyosan el fogja ön hinni, ha elmondom, a mit láttam.
– Kezdjen hozzá.
Corynthia az ablaknál maradt, hogy ha hallani találja annak a másiknak a
közeledő lépteit, egy hangos közbeszólással észrevétesse vele, hogy
nincsen egyedül.
– Ő felsége már két napja, hogy ismételve odarendelt magához, a végett,
hogy több rendbeli, igen sürgős ügyeket elintézzen velem; de
mindannyiszor vagy bezárkózott a szobájába s nem bocsátott maga elé,
vagy a Czarszkóje Zélóba rendelt s maga nem jött oda, hanem az
Eremitageba ment. Ma estére ismét oda rendelt Mon-Plaisirbe.
Keresztül-kasul jártam a palota minden szobáját, míg utoljára
megtaláltam őt a felső verandán, a czárné társaságában. Háromszor,
négyszer üdvözöltem a czárt, de ő felém sem fordult, mintha tudomást sem
venne rólam. A czárné intett, hogy maradjak és várjak. A czár oda
támaszkodott a márvány mellvédre, mozdulatlanul, mint egy szobor és
tekintete a Néva tükrén látszott elmerengni. A czárné ép oly feszülten,
mondhatnám félelemmel vizsgálta férje tekintetét. Száz csónak sikamlott
ide s tova a víz tükrén, czikázva, mint a vizi pókok. Egyszer a sok
mulató-jármű közül kiválik egy nagyobb dereglye, melyet nyolcz evezős
hajt a folyamon felfelé, lassú sikamlással. A dereglye meg volt
világítva rudakon emelt templomi lampionokkal, s a közepén volt egy
koporsó, világos kék atlaszszal bevonva. A nyitott koporsóban feküdt egy
nő-alak; fehér halotti mezben, czipruskoszorúval a fején: fiatal leány.
Túl rajta álltak a kántorok s énekelték halotti zsolozsmájukat, mely
felhangzott a czárig: «Ember, rettegd a holnapot! Por vagy, kire más
rátapod. Ma kaczagva, holnap sirva, Aztán némán néma sirba». Ez egy
halotti menet a Néván. A gyászdereglyét nem kisérte semmi csónak. Mikor
a Mon-Plaisir előtt végighuzódott a dereglye, el lehetett olvasni a
koporsó mellé helyezett födélen az arany szegekkel kivert nevet:
NARISKIN ZSÓFIA.
(Most lehet már összehúzni azt a shawlt, madame! Ugye, hideg van?)
A herczeg nem vette észre a hatást, a mit szavai előidéztek, ő azt látta
még most is, a mi emlékében maradt, nem azt, a mi előtte áll.
Folytatá:
– Nem lehet emberi szavakkal leirni azt a fájdalmat, a mi e perczben a
czár arczán ki volt fejezve. Szemei égtek, ajkai reszkettek, két
szemöldöke vonaglott. De összeszorítá ökleit s míg szemei folyvást az
előtte elhaladó koporsót nézték, tekintetében egy óriás küzdelme
látszott egy istenség ellen. Sok kínt láttam már életemben, de így még
nem sajnáltam meg embert, mint ez egyet! nem volt szabad elárulnia
magát, hisz a czárné ott állt mellette. Az is az ő arczát vizsgálta nagy
figyelve. Egyszer aztán odarohant hozzá a nő, megragadta a férj kezét s
azt kiáltá: «Hát mért nem sir ön? mért nem engedi magának, hogy sirjon?
Hisz az ön leánya az, a kit ott temetni visznek.» S hogy felszabadítsa a
czár könyeit, keblére veté magát s ő maga kezdte el a sirást. S arra a
nagy hatalmas ember, a ki előtt milliók reszketnek, porrá zúzva omlott
oda az elhagyott, a megvetett feleség lábaihoz, s annak a térdeit
átölelve, el kezdett zokogni, és csókolta annak az asszonynak a ruháját,
a ki visszaadta neki a könyeit. Ah, az egy jelenet volt, a mit
emlékemből ki nem fog törülni semmi. A két egymástól elvált házastárs
ismét egymáshoz olvadt ez iszonyú könyek özöne által s föltalálta
egymásban, a mit régóta elvesztett, és nevezte egymást angyalának,
egyetlenének: s utoljára mind a kettő kihajolt az erkélyről s kezeivel
integetett Istenhozzádot az eltávozó koporsónak! Magamnak is köny szökik
a szemembe, mikor ezt elmondom.
Jól is tette a herczeg, hogy könyezett! kettőjük közül az egyiknek mégis
csak illett e dolog felett sirni.
– Egyszer aztán, öklét szivére szorítva, e szavakat fuldoklá a czár: «és
senki sem kiséri a koporsóját!» igazán keserű szó! Hiszen még a koldus
temetésénél is akad egy másik koldus, a ki utána biczegjen. Ennek
senkije sincs! Ekkor egy eszmém támadt. Siettem a gondolámhoz s onnan
önhöz. Én vagyok a czár legközelebbi tanácsosa, és ön egy Nariskin
herczegnő. Mi ketten a gyors gondolánkon utólérhetnők még Nariskin
Zsófia gyászdereglyéjét s gyászkiséretül mehetnénk utána a családi
sirboltig. Nem igaz, kedvesem?
És ennek a «másiknak» nem volt szíve hozzá, hogy ő is azt tegye, a mit
az az egyik és megragadja a nemes férj jobbját, és szabad folyást
engedjen könyeinek és azt mondja neki: «menjünk hát, hisz az én halottam
is Nariskin Zsófia!» Nem! Ez erősebb lélek volt, mint a czár. Le tudta
küzdeni asszonyi büszkeség alá az állati ösztönt, (mert hisz az anyai
érzés csak ennyi!) s nyugodt és hideg hangon tudta ezt felelni férje
felhivására:
– Hová gondol ön? Mivel igazolnók a világ előtt ezt a felhivatlan
kiséretet? Késő is lenne már. Nekem gyászba kellene öltöznöm elébb s az
alatt a dereglye rég elhaladna előlünk: utól nem érnők. És utóvégre is –
hát mi közöm én nekem Nariskin Zsófiához?
Ki tudta mondani ezt a szót! Ki tudta mondani ebben a rettenetes órában!
Oh az a muszka természet-tudós! Elfajult macska ez! Mert az igazi macska
megsiratja a kölykét.
– Mi közöm nekem Nariskin Zsófiához?
Ghedimin herczeg vállat vont. Elővette a zsebkendőjét s kifútta az
orrát. Azért bizony nem érdemes az embernek a más baján elkönyezni
magát, hogy az orra megveresedjék tőle! Ez már igaz.
– No hát, ehhez nincs önnek semmi köze. Én sem beszélek róla többet.
Hanem még egyéb okom is volt az idejövetelre, a mihez önnek talán még is
csak lesz valami köze. Mikor a gondolámba beültem, a kormányosom egy
levelet adott a kezembe, a mire az volt irva, hogy nagyon sürgős. A
levelet Puskin Szergievics Sándor irta hozzám.
– Puskin! hördült fel ijedten a hölgy.
– Az ám, Puskin. S mivel hogy a levél tartalma oly csodálatos, hogy én
annak az értelmét a magam eszével ki nem tudom magyarázni, azért is
siettem önt feltalálni, hogy megkérjem, fejtse meg nekem, miben áll ez a
rejtély?
Corynthia úgy érzé, mintha a padlat emelkednék lábai alatt.
– Puskin? hebegé. Mit tudhatok én Puskinnak a rejtélyeiről?
– Hát hiszen hallgassa végig a levelet, majd elolvasom. S hogy jobban
lásson, most már a herczeg lépett a nyitott ablakhoz, mig Corynthia a
szoba hátterébe vonult vissza, hogy a félhomályban keressen takarót
felizgatott tekintetének.
«Kedves Maximovics Iván! Kezdé a herczeg az olvasást. – Én kénytelen
vagyok Neked töredelmes szivvel vallomást tenni. Én azzal a nemes
bizalommal, a melylyel Te engem családod szentélyébe bevezettél,
visszaéltem. Szenvedélyem, mely erősebb volt rántad tartozó
tiszteletemnél, szolgáljon – nem mentségül, – de okul. – Én házadnak
legdrágább, legféltettebb kincsét elloptam.
(«Megőrült ez az ember!» mondá magában Corynthia.)
A herczeg folytatá:
«Ha az elkövetett sérelemért megtorlást akarsz rajtam venni, én minden
elégtétel-adásra kész vagyok: rám találsz falusi lakomban, Pleskovban. –
Alázatos szolgád, Puskin.»
A nő csak bámult maga elé.
Még nem volt sejtelme az árulás minősége felől.
– Nos? Hát? A herczeg magyarázatot várt.
Legjobb pánczél a hidegvér s legjobb fegyver a tagadás.
Corynthia megrázta a fejét s azt mondta:
– De hát mi közöm van én nekem Puskin úrhoz? Mi dolgom van nekem az ő
rejtélyeivel?
– Hát persze, hogy önnek semmi köze sincs Szergievics Sándor barátunk
rejtélyeihez; azt nem is szeretném. Hanem hát valami köze még is lesz
önnek ehhez a levélhez, mert benne volt még egy másik kis levél bezárva,
a minek a külsejére, úgylátszik asszonykézzel, az ön czíme van felirva:
«Ghedimin Mária Alexievna Corynthia herczegnőnek». A rejtély megoldását
alkalmasint ez a levél képezi. Azért siettem volt önhöz, hogy kérjem,
törje ön fel maga, s ha lehet és nem tartja szükségesnek előttem
titokban tartani, közölje velem a tartalmát.
Most már a herczegnőn volt a sor az ablakhoz lépni, hogy világossághoz
jusson. A mint a levelet a kezébe vette, meglepetve mondá:
– Ez Bethsába irása.
– Ön ismeri az irását, én soha sem láttam.
Corynthia felszakítá a levelet, s a míg végigfutott rajta, az arcza
lángveresre gyulladt.
Mikor készen volt vele, összegyűrte öklében a levelet, indulatosan
kiáltva fel, hystericus kaczagás mellett:
– Hahaha! Elszöktette Bethsábát és összeeskette magát vele!
Maximovics Iván – átaljában véve igen jó tréfának találta ezt a dolgot.
Valami rosszabbat képzelt. S most nagyon megörült neki, hogy «csak»
Bethsábát vitték férjhez, a ki már a szent Katalin-zárdának volt
eligérve. De még inkább tévútra vitte a feleségének a kaczagása. Azt
hitte, azt viszhangoztatni kell.
De ha már az imént a sírással olyan félsikert aratott, a nevetéssel
tökéletes kudarczot vallott. A herczegnő odavágta a fejéhez az
összegyűrt levelet s mint egy mænade, rohant rája, furia arczczal,
fehéreiket mutató szemekkel s összecsikorgatott fogakkal.
– Ez a ti munkátok volt, nyomorultak! Ezt ti terveztétek ki együtt!
– Kik? kérdezé a herczeg elámulva.
– Te! És a te szeretőd! az az endori boszorkány! Ti szőttétek ezt a
hálót, a mivel elkerítsétek ezt a leányt Puskin számára. Ti
készítettétek ezt a méregbe mártott tőrt.
– Asszonyom. Én megnem foghatom, hogy mi ingerli önt ily haragkitörésre
Puskin úrnak, meg Dilarianoff kisasszonynak a szívviszonya miatt?
Corynthia észrevette, hogy indulata által az önelárulásig hagyta magát
ragadtatni. Hirtelen megtért.
– Nem foghatja meg? Itt nincs szó szívviszonyról, hanem árulásról! Mit
bánom én, ha egy kaukazusi királyleány az én lovász-legényemmel szökik
is meg? Az is jó neki! De ön jól tudja azt, hogy miért kellett ezt a
leányt Puskinnak megkeríteni. Azért, mert ez bírja a czárnak minden
titkait, a miket az leányának elmondott, az pedig ő vele közölt, s most
ezek a titkok mind átmennek Puskin révén a czár ellenségei kezébe. Ön
ezáltal elvesztette vagy magát – ha híve a czárnak; – vagy a czárt, ha
összeesküvő ellene. Ezt cselekedték önök ketten.
Ghedimin herczeg meg volt lepve. Az asszony felyül került. Úgy
hasonlított az igazsághoz, a mit mondott, hogy nem lehetett ellene
védekezni.
– Mindnyájan egyetértettek! folytatá dühöngve az asszony. Felhasználták
egy szegény leánynak a betegségét, hogy a másik leányt tőlem
elcsalhassák! ide küldték hozzám Puskint egy verssel, hogy engem itthon
tartsanak, hogy utána ne menjek a gondjaimra bízott leánynak, ő rá
várva, a ki az alatt, míg a válaszért kellett volna eljönnie,
felhasználta az időt, hogy egy halott koporsója mellől elszöktessen egy
esztelen, félkegyelmű leányt! Pfuj az ilyen emberekre! Ennyi csalás,
hitszegés, árulás. Egymáshoz méltók vagytok valamennyien; komédiások és
komédiásnék. – Ki az én szobámból! Ott van az ön helye – Phryne
orgiáiban!
Az embernek eláll az esze, mikor egy asszony szidja. Ez megbénítja a
gondolkodást. Ghedimin herczeg okos ember is volt, jó ember is volt, s
azonfelül valóban oly ártatlan volt ebben a bűnben, a mi nem is bűn,
mint egy gyermek; hanem azért mégis oly elitélt bűnösnek érezte magát e
szavak után, mint a ki csakugyan a legnagyobb merényletet követte el, a
mit soha helyrehozni nem lehet, a legnagyobb kiszámítással; úgy hogy
nagyon szerencsésnek érezte magát, mikor kimenekülhetett a házából s
gondolájához visszajutott.
Pedig bizonyosan mondhatjuk, hogy még azt sem tudta, hogy ki volt
Nariskin Zsófiának az anyja?
Csakhogy ezt nem hitte el neki Corynthia soha. Kiszámított szándékos
kínzásnak vette ezt az egész jelenetet. Férjének megjelenését a légyott
órájában s a szerelmi sovárgástól izzó női szivre először a temetési
jelenet jégcseppjeinek, azután meg az imádott, a várva várt ifju
hűtlensége méregcseppjeinek fecskendését!
S az illó méreg öl kívül és belül.
A mint Ghedimin eltávozott, Corynthia két kezét összekulcsolva feje
fölött, arczczal a földre veté magát és keservesen zokogott.
Azután, hogy senki sem emelte föl, térdre fölállt, hajtekercsei, mint
vonagló kigyók omlottak keblére. Öklét az esküre feltartott három ujjal
az égfelé emelve, lihegé kegyetlen boszúval:
– Ha én te neked valaha ezt a keserű órát visszafizethetném!
Ajkai fölnyiltak, egymáshoz szorított fogainak csikorgását lehetett
hallani.
Valamit gondolt. A szemei szikráztak bele.
Aztán felállt a helyéből. A fehér köntös patyolatujját feltürte vállig
gyönyörű karjáról.
S akkor azt a gömbölyű vastag izmot a felsőkar közepén fogai közé
szorítva, úgy beleharapott, hogy a vér kiszökött belőle.
S azt a vért felszítta a szájával.
Az orosz népbabona azt tartja, hogy ha valaki az átkának a
beteljesüléséről bizonyos akar lenni, hát az átok kimondása után igyék a
saját véréből.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A halálfejpillangó úgy sírt a ráma szegletében, mint egy elkárhozott
lélek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –