Zeneida sietett evezős gondolájával a Kresztovszki-szigetre vissza,
megelőzve a gyászdereglyét.
Vendégei mulatták magukat nála nélkül is. Szokva voltak már ahhoz.
Az összeesküvők ma teljes számmal voltak együtt.
Eljött Pestel is távol Nikolajefszkből.
Ma kellett a pártoknak megmérkőzniök, hogy kinek a terve legyen
elfogadva? Azoké-e, a kik a szabadság művét a czár által akarják
kivívni, vagy azoké, a kik ő ellenére, a kik rajta keresztül, vagy élve,
vagy halva, akarják a munkát elvégezni?
Mikor a tüzijáték elkezdődött, azok, kiket «bojár» néven hívtak, a
csillogó látvány alatt félrehuzódtak – a roulette-szobába.
Huszonhárom férfi volt és Zeneida.
Csak Ghedimin herczegre vártak, a kinek a czártól kellett megérkeznie.
Megjött az is.
Egy hosszú, öt pecséttel lezárt boriték volt a kezében.
Mindenki feszült aggodalommal várta, mit tartalmaz ez a boriték?
A herczeg felvágta a pecséteket ollóval, felnyitá a boritékot. S ekkor –
kiomlott abból – egy csomó elhervadt papirlap foszlánya, elégve, a hogy
a kandallóból előkerült. A várvavárt okmányok hamualakban.
– Megmondtam előre! Kiáltá Pestel, diadalmaskodó arczczal. Komédia volt
az egész. Nem tartott három hónapig. Vége a szép beszédnek! következnek
a rút tettek!
Nem lehet más hátra, mint szavazni.
Megtörténjék-e a tett?
Szavaztak nyiltan és névszerint.
Tizenkettő volt az «igen», tizenkető a «nem».
– Még van egy, a kinek a szava dönt! mondá Pestel. Itt van a «votum
Minervæ!» Itt Zeneida. Döntsön az ő szavazata.
Zeneida látta Ghedimin herczeg arczán azt a halálsápadást elterülni.
Csendes, nyugodt hangon mondá ki:
– Igen.
Tizenhárom szavazat lett tizenkettő ellen, mely azt mondá, következzék a
tett!
De mikor?
Ez volt a másik kérdés.
Pestel azt mondá: rögtön! Rylejef azt indítványozta, a szeptemberi
katonai összpontosítás alkalmával.
– Ma még! dörmögé Jakuskin, ne holnap!
Erre ismét szavazni kellett.
Azonnal-e, vagy szeptemberben?
Ismét tizenkét szavazat volt tizenkettő ellen.
Ujra felhívták Zeneidát a votum Minerværa.
Egy lehelletétől függött, hogy fenekestől felforduljon a világ még ebben
az órában.
Szeptemberben. Mondá ő. S Ghedimin nagyot lélekzett.
Pestel boszusan vállat vont.
– Akkor jobb lenne egész a jövő évi májusig elhalasztanunk, a mikor
Kiovban lesz a nagy hadseregösszpontosítás, ott a Délen egészen mi
vagyunk az urak.
– Szégyen reánk! Dörmögé Jakuskin. Tizenketten vagyunk, s nem merünk
hozzáfogni! Tizenkét Brutus! több egy armadánál. – Majd ha magam
maradok, én megteszem magam.
A tüzijáték végjelenése dörgött odakünn a néző sereg tapsai között; a
tűzkévék csillagkalászai hullottak alá köröskörül szikraeső közepett az
égből. «Tehát szeptember 20-ikán», suttogák egymásnak, kezet szorítva az
összeesküvők. A vidám vendégsereg hahotázott s éltették a háziasszonyt.
A Néva tükrén, a hulló szikrák között sikamlott tova a gyászdereglye a
mosolygó arczú halottal, s a gyász-zsolosma felhangzott a tapsok közül:
«Ember, rettegd a holnapot,
Por vagy, kire más rátapod,
Ma kaczagva, holnap sírva,
Aztán némán néma sirba.»
. . . . . . . . . . . . . .
Aztán elmult a zaj és ének. A szikrák kialudtak, a hamvak lehullottak.
Hajnalodni kezdett. Senki sem járt már a Néván, mindenki aludni ment,
átaludni a szürke napot. A szentpétervári délelőtt csak erre jó.
Még a hajnala is oly idegen valami! Az ég fehér lesz, s a mint a csendes
Névában visszatükröződik, az olyan, mint egy fényes ezüst lap, a hosszú
felhővonalak az égen pedig éjfeketék s a Néva tejszinű tükréből
visszatetsző fák is mind feketék. – A halál gyászpompája égen és földön.