Puskin e napon oly valami nehezet érzett a szivén, mintha a világ minden
bünét s azonkívül az európai államok minden államadósságának a sulyát
viselné rajta. Talán előérzet volt az, a mire az idegeivel dolgozó
munkás, a költő olyan fogékony? Nem tudott semminek örülni.
Elment Zeneidához, hogy tudassa vele házasságát – hivatalosan. Hirből
rég tudta az azt már. Neki jó titkos rendőrsége volt. Zeneida hideg,
stoikus gunyorral mondá:
– Én még most sem hiszem, hogy téged elvesz a czár leánya.
– Nem is úgy lesz. Én veszem el a czár leányát.
– Tudja már Ghedimin herczegnő?
– Bejelentettem neki.
– Akkor nem lesz belőle semmi!
– Nem függ tőle semmi.
– Én megjósolom. Hiába volnék Pythonissa, azaz boszorkány? – Hát
Ghedimin herczegnek megmondtad-e már?
– Ghedimin herczegnek! Mille tonnères! Csak nem következik tán, hogy
azért, mert a herczegnőtől megkértem Zsófia kezét, még a herczegtől is
megkérjem? A herczeg «hors d’oeuvre».
– Nem a leánykérés végett barátom, hanem azért, hogy a herczeggel
törültesd ki a nevedet a zöld könyvből. Mert azt észreveszed talán, hogy
a czár leányának a férje nem ragyoghat (akarom mondani: nem
«feketélhet») ott a Zöld könyv lajstromában.
– Igazad van. Erre még nem gondoltam.
Innen aztán még nehezebb szivvel távozott el Puskin.
Zeneida nyári kastélya a Kreisztofszki szigeten épült. Innen nagy út még
Zsófia nyári lakáig, mely Oranienbaum kertjei közt volt. A park fenyőfái
közül messzire kivirított annak világos zöld teteje; a minek tarka
rudján fehér zászló szokott esténkint lobogni. Ezt mindig maga huzta fel
Zsófia, annak a jeléül, hogy őt várja. Néha a partig is eléje jött, s a
fehér ruhás alakja messziről integetett felé a tamarisk bokrok közül.
Most se fehér leány, se fehér zászló.
Alig várhatta Puskin, hogy a parthoz érjen. Máskor a csónakok
kikötőhídjáról, ugyanakkor, a mikor az övé megérkezett, szokott egy
másik gondola elindulni, mely Bethsábát vitte magával. A királyleány
sohase várta be ott Puskint, csak messziről üdvözölték egymást. Most a
Ghedimin-család szineire festett gondolát ott himbálta a hullám a padhoz
lánczolva, s az evezősök aludtak hasra fekve benne.
Puskin kiszökött a partra, nem várta, míg a csónak kiköt, s sietett az
ismerős utakon a nyári lak felé.
Az úton kétfelől Zsófia kedvencz rózsái voltak, s alattuk a föld terítve
lehullott szirmokkal.
– Mi történt veletek? kerdezé Puskin, hogy védnőtök nem jött el az estve
virágaitokat leszedni.
– Majd megtudod, csak eredj oda, felelték neki a rózsák.
A verandán senkit sem talált. Benyitott az ismerős kis szőnyeg-ajtón,
mely Zsófia belső szobáiba vezetett, s ott aztán megtudta, hogy miért
nincsenek a rózsalevelek felszedve.
Zsófia ott feküdt az ágyon: halaványan, mint egy halott. A tegnapi
életpir eltünt az arczáról; csaknem átlátszó volt az. Ágya szélén ült
Bethsába, a kinek a kezét úgy fogta, hogy az ujjait imára kulcsolva
tartá a magáéval.
Puskin óvatosan lépett oda hozzá, visszafojtva megrettenését. (Betegnek
nem szabad azt látni a látogató arczáról, hogy az meg van rémülve.)
– Mi az? Hát te beteg vagy?
– Nem Alekó. – Haldoklom. – Ne riadj fel. Már meg van. – Én kiálltam. –
Kiállod te is.
– Oh ne mondd azt! rebegé Puskin, odatérdelve a leány ágya mellé, s
annak halavány homlokát csókjaival árasztá el. Muló változás az egész.
Máskor is elmult, most is jobbra fog fordulni. Sietek orvosodat
felkeresni.
– Nem mégy sehova. No nem mégy, ha mondom. Ne kényszeríts hangosan
beszélni, hanem fogadd meg egy szóra, a mit mondok. Gondold meg, ha te
most Wyliet fellármázod azzal, hogy én oda vagyok, ő elmondja azt a
czárnak… A czár most nagy, országalkotó eszmékkel van elfoglalva,
hadjáratra készül: szabadságát, jobblétét várja az ő elhatározásától
annyi millió ember. Ez elhatározásához teljes lélekerejére van szüksége.
Ha meghallaná a hirt, hogy én rosszul vagyok, orvosától, a milyen
érzékeny s a mennyire engem szeret, ez az egész lélekerejét megbénítaná.
Nem tenné meg a nagy elhatározásokat, a miket tőle várnak. Elvesztené az
erejét attól a gondolattól, hogy leánya haldoklik. Mit gondolsz? A míg
éltem, nem tudta tíz ember, hogy vagyok a világon. S mikor meghalok,
milliók és milliók átkozzanak-e azért, hogy születtem, s azért, hogy
meghaltam? Ne háborítsd a czárt az én bajommal most!
Puskin indulatosan tört ki.
– Mit nekem most egész Hellász és az orosz alkotmány, mikor te beteg
vagy? Téged kell megmentenem!
Puskin keserű kitörésének indoka jellemzi azt a kort, a miben ez
történt. Másutt, vagy más időben, egy szerető vőlegény azt mondta volna:
«hát nem megyek a czár orvosához, hanem felkeresem a legelső,
leghiresebb doktort, a ki nem hireszteli el a bajodat s gyógyíttatlak
azzal!» Csakhogy az orosz medicusok abban az időben arról voltak
hiresek, hogy ki siettetni akarta a halálát, az hamar czélt ért velök.
Inkább kuruzslókkal, vajákos asszonyokkal gyógyította magát minden
ember, s házi szereket használt a baja ellen, mint hogy egy
szentpétervári doktornak oda adja a pulzusát megtapogatni. Ez bizonyos
kézfogó volt a halállal. Gyógyszertárba pedig épen csak patkányméregért
küldött valaki, sőt Sándor czár alatt egyenesen meg lett tiltva orosz
embernek patikát nyitni, csak németek kaptak rá engedélyt. Az orosz nem
bízott a honfitársában, hogy az az ellenségei kedvéért nem mérget ad-e
neki gyógyszer helyett? A főurak és urnők mind a czár és czárnő
orvosaitól gyógyíttatták magukat, s ha azok elutaztak, azalatt
egyszerűen nem volt szabad betegnek lenni.
– Mondtam már, hogy ne ingerelj – suttogá a beteg. Hasztalan hoznád ide
a világ minden Galenusait, csodaszereikkel együtt; nem vennék be semmit.
Nekem nem kell több gyógyszer, azzal a keserű mandulaízzel: nekem meg
kell halnom. Érted-e, meg «kell» halnom. Szükséges, elmulhatatlan, hogy
meghaljak. Nem azért halok meg, mert beteg vagyok, hanem azért, mert el
vagyok rá itélve. S helyesen van így.
Puskin nem birta kitalálni e rejtélyt s Bethsábára tekintett, hogy majd
talán attól megtudja. A királyleány e tekintetre felszökött a beteg
mellől s távozni akart, Zsófia visszatartá.
– Itt maradsz. Nem mégy sehova. Nekem szükségem van mind a kettőtökre s
egyiteket sem bocsátalak el. Puskin, légy férfi, és komoly ember. Hát
gyermek vagy-e, hogy így reszketsz? Tedd, a mire kérlek. Végrendeletet
akarok tenni. Hozd ide az iróasztalt az ágyamhoz. Gyujts két gyertyát s
tedd közé a feszületet. Kérlek, előbb zárd be az ablaktáblákat:
csináljatok éjszakát. – Oh ezek a rettenetes szentpétervári nyári éjek,
egymásba olvadó hajnalaikkal. Az ember hiába várja az éjszakát! Folyvást
nappal van. Ez engem úgy nyomaszt. Így, most már nyugodtabb vagyok, hogy
sötét van. – No hát ülj le, és irj. Vagy jobban fog esni, ha ideteszed
ágyam szélére az irótárczát s úgy irsz, térdepelve? az is jó lesz; –
Bethsába, te ne távozzál el. Térdepelj te is oda mellé. – – – Figyelj
hát és ird: «Lelkemet Istennek, hamvaimat a földnek ajánlva: én,
Nariskin Zsófia, rendelem, hogy minden világi birtokomat örökölje az én
egyetlen barátném, Dilairanoff Bethsába, grúzi királyleány. Ne hagyjatok
meg nekem egyebet, mint azt a kis rézpléhet, a mit a keblemben viselek
mindig, s aztán tegyétek a fejem alá azt a kis zöld vánkost, a mibe a
rózsaleveleket gyűjtöttem, hogy majd azon olyan szépen alszom. – Nos,
hát nem látod a betüket? hisz túlirsz a papir szélén! Puskin! Hát
gyermek vagy-e te? – Folytasd! – Az én egyetlen kis barátnémnak hagyom
az én legdrágább kincsemet ezen a világon: az én Alekomat, Puskint.
E szóra Bethsába fel akart ugrani helyéről, de Zsófia nem engedé. Egyik
karjával átölelte Bethsába nyakát, a másikkal Puskinét s egymáshoz
szorítá arczaikat.
– Hát nem szabad-e nekem végrendeletben elhagynom azt, a mi az enyim? –
Azt hiszed, hogy én nem tudom, hogy te őt szereted? – Addig mindig
magasztaltad előttem, a míg én meg nem sugtam, hogy szeretem, azóta nem
beszélsz róla, a nevét sem mondod ki. Azt hiszed, hogy én nem tudom, mi
ez? Mikor ő közelitett hozzám, te mindig tova siettél. Azt hiszed, én
nem tudom miért? Az előtt piros voltál, életvidám, enyelgő; most halvány
vagy, szomorú és szótalan. Azt hiszed, én nem tudom mi bánt? Te is úgy
szereted őt, a hogy én. Ne titkold tovább! Ne mondj hazugságot; ne rejts
el egy titkot egy haldokló előtt, ki holnap már úgy is lélek lesz, s
mindent megtud, a mi a lelkedben van. Ne várd el, hogy álmaidnak kisértő
lelke legyek, a ki minden éjjel eljön, választ kérni arra a kérdésre, a
mit életében nem adtál meg neki. Valld meg, hogy szereted Alekót.
Bethsába szive elszorult, s egyszerre csak felnyitott ajakkal, elforduló
szemekkel esett hanyatt eszmélet nélkül.
– Emeld fel, s fektesd mellém az ágyba, mondá nyugodt kedélylyel Zsófia.
Így, már most két halott menyasszonyod van: válogathatsz közülök. De ez
a másik fel fog éledni, mert ő nincsen megölve. Már most tudod, úgy-e,
hogy szeret? Hagyd aléltan. Jobb, ha nem hall belőle semmit, a mit most
fogok neked mondani. De te szivedbe zárd, a mit mondok és egy szavamtól
el ne térj; mert tudod, hogy a kik menyasszonyi fővel halnak meg,
azokból villi lesz: s azoknak a haragját nem jó ingerelni. Hallgass
reám. Te neked Bethsábát nem szabad többé a kezedből kiadnod. Én tudom,
hogy miért mondom ezt. Ha őt haza bocsátod, soha nem látod többé, sem ő
nem az Isten szabad világát. Bezárják a Katalin-kolostorba, örök időkre!
Puskin sejteni kezdé, mi történhetett itt.
A moszkvai «Katalin-zárda» nevére Puskinnak mind eszébe jutott, a mit a
kaszárnyában erről a nőkolostorról beszélnek. Azok a kalandok, a miket a
testőrtisztek lakomáikon dicsekedve adnak odább, tulhaladják a párizsi
Visitandinek botrányait, s az egész kolostort olyan hirbe hozzák, a
milyennek a montmartrei apáczák hirhedett zárdája örvendett. A fiatal
testőrtisztek a moszkvai Katalin-apáczák olvasóit viselték karperecz
gyanánt; s épen ez évben lett közhirré egy rémeset, a mit a hatóság
szépen eltakargatott. Egy előkelő család egyetlen fiatal sarja egyszer
csak eltünt a moszkvai társaságból, s miután egy hónapig hasztalan
keresték, végre rátaláltak darabokra vágott holttestére a
Katalin-kolostor egyik kútjában. És Bethsábát ide akarja küldeni a
keresztanyja, a hol a szerencsétlen leány nemcsak erre a világra, de a
jövő élet üdvére nézve is el lesz veszve! Kitelik ez asszonytól!
– Azért semmi tétovázás, semmi érzelgés, szólt Zsófia. Azon a napon, a
melyen én meghalok, neked nőül kell venned Bethsábát, külömben ez a
leány el van veszve. Azt fogják utánad kiáltani, az egész világ: «oh a
czudar! azon az órán, a melyen a menyasszonya koporsóját lezárta, egy
más számára tudta felnyitni a szivét!» de te nálad ott lesz az én
végrendeletem, a mit én mondtam tolladba, s aláirva az én reszkető
kezemmel, s ha ezt ráteszed szivedre, azt megnyugtatod vele, s ha ez a
biró fel fog menteni téged, mi gondod az egész világ itéletére? Légy
merész. A solovecski patriarcha ott vár, elrejtve a petrovszki szigeten,
Péter czár ó-kastélyában. Utasítása van neki egy fiatal leányt egy
testőrtiszttel összeesketni kihirdetés nélkül. Nem tudja a neveiket. Két
tanura lesz szükségetek. Már gondoskodtam arról is. Az egyik Zeneida, a
másik Helena férje, a vén Ihnatkó. Jó barátaink. És aztán, a míg az
egyik gondola az én koszorúzott ágyamat szállítja csendesen, a kántorok
zsolozsmái között, a szép fűzfás sirbolt felé ott a Névaparton, az alatt
ti ketten a másik gondolán siettek a Néva másik partján készen álló
troikátok felé s azzal – Isten hozzád!
Puskin elkezdett a szobában, mint az őrült, alá s fel járkálni, jéghideg
kezeivel kuszált haját tépve.
Azalatt Zsófia azzal vesződött, hogy elalélt barátnéját életre költse,
kifűzve vállderekát s vizet fecskendett arczába.
Magával is tehetetlen volt s mégis a más bajára gondolt.
Bethsába felocsudott nagy sokára, s aztán elrejté arczát a párnák közé.
– Már mi elvégeztünk Alekóval mindent, mondá halk, nyugodt hangon a
halni induló. Te csak tartsd magadat ahhoz, a mit ő mondani fog. Neked
hagytam menyasszonyruhámat, ezt a rózsaszinűt, s azt a platina diadémot
is; majd megtudod, mikor kell feltenned. Ugyan, Puskin, hogy lehetsz oly
élhetetlen, hogy nem irsz be mindent a végrendeletembe, a hogy azt
mondom. A rózsaszin araköntöst és a platina pártát ki ne hagyd. A vén
Helenkát is rátok hagyom. Ő igen hű dajkám volt. Rábizhatjátok majd
egyszer, a mi drágátok lesz. Most adj tollat és papirt Bethsábának
Alekó. Meg kell irni a herczegnőnek, hogy itt marad, ne várjon rá. Irjad
kis leánykám: «Kegyelmes asszonyom, jó keresztanyám! Zsófia beteg,
szüksége van rám: itt maradok nála, mig Isten könyörülni fog rajta.
Keresztleánya, Bethsába.» Küldd el majd e levelet, kedves Alekóm, a
gondolásoktól a magas úrnőnek, hogy legyen megnyugtatva. Ha készen vagy
a végrendelettel, tedd elém, hadd irjam alá.
Zsófia végig olvasta:
– Mennyi mázolás van rajta… suttogá, s halvány mosoly vonult el arczán e
szavakra. Azok a mázolások az irásra hullott könycseppek foltjai voltak.
Tréfált felettük és azt akarta, hogy Alekó is mosolyogjon a tréfán, meg
Bethsába is.
Azután aláirta szép nagy betükkel a nevét. A tollban megmaradt tintát
nem fecskendezte ki, hanem beletörölte a hálóköntöse himzett fodraiba,
úgy adta vissza Puskinnak.
És akkor a két karját a nyaka körül fonva, odavonta őt magához.
– Még ma az enyém vagy. Még most hadd nézzek ezekbe a te szemeidbe, a
mikben olyan sokáig voltam otthon. Milyen paradicsomi élet volt az
ottan! Köszönöm neked, hogy olyan sokáig engedtél boldognak lennem.
Köszönöm neked azt a te hűségedet, azt a te gyöngéd szeretetedet, a mi
engemet üdvözített.
S annyiszor megcsókolá.
Aztán levette karjait nyakáról, s eltolta őt magától.
– Utoljára volt. Alekó! Bethsába! Most öleljétek meg egymást! Én azt
akarom látni, hogyan ölelitek meg egymást. Még most, a mikor élek és
láthatom. Ha engem szerettek. Ha azt akarjátok, hogy igaznak higyjelek
benneteket. Ha az én áldásom ér nektek valamit. Öleljétek meg egymást.
S a haldoklón keresztül azok egymás vállára tették karjaikat.
– Igy! Jól van. No még adjatok egymásnak egy csókot Az ajakra. Nem jól
van; nem értek egymáshoz. Ez hideg csók volt. Igazit!
És két kezét a két főre téve, egymásba forrasztá ajkaikat, s a fejeikre
tett kéz árasztá rájuk az áldást.
Aztán megdicsőült arczát ég felé emelve, s két karját feje fölé téve,
összekulcsolt kezekkel suttogá alig hallhatóan:
– Anyám… egy bünödtől megóvtalak!»