Illatos fenyőfáktól árnyékozott kis nyári lakban éli világát az ifju
menyasszony. Valahára nem börtönben lakik már, nincs rabságban tartva.
Oh mert legnagyobb rabság a betegség; mikor minden lépten-nyomon azt
mondják az embernek: «ne szaladj! ne danolj! ne igyál vizet! ne vesd le
a kendőt a nyakadból! Ebből ne egyél! Meg ne hűlj! meg ne melegedjél!»
Nem jár már a házhoz az orvos. A panacea csodát tett.
A csodaszép rózsák hónapja megérkezett. A vőlegény teleültetteté az utak
mellékét, a miken Zsófia jár, hónapos rózsákkal, s a vidám leány egy
kosárkával minden reggel, este sorba járja azokat, egy hulló levélnek
nem szabad a földre leesni, az elnyilt virágokat ő mind maga szedi
össze. Mi lesz majd abból? Ha megszáradnak a levelek, egy kis
selyempárnát fog vele megtölteni; s milyen jó lesz majd azon aludni!…
Épen a megszedett levélszüretet teríti ki a verenda napos oldalán, s
dalol mellette. Nem tiltja már neki senki a dalolást: szabad; csak a vén
Helenka zsörtölődik vele miatta, de az is csak azért, hogy nem jó péntek
napon dalolni, mert akkor az ember vasárnap sírni fog; de hát ezért ő a
vén cselédet csak ki szokta kaczagni. Ki érezne még mai világban babonás
sejtelmeket? a midőn egyszer csak felsóhajt mellette a jó öreg Helenka
keservesen: «Jézus, Mária szent Anna! Hát ez minek jön ide?» Azzal nem
szól többet, hanem elfut a verandából, mintha nem akarna találkozni
azzal, a ki most jön.
Zsófia a verandából kitekintve, a kerti úton egy fiatal szép hölgyet lát
közelíteni. A hölgy ragyogó szépség, öltözete csupa tarka himzés;
szalmakalapján paradicsommadár leng: vállára kashmir shawl van vetve.
És Zsófia, a mint a hódító szép alakot látja maga felé közelítni, úgy
érzi, mintha titkos rettegés fogná el minden idegét, mintha szívverése
elállna. Most érezte a sejtelem babonáját.
A hölgy egyedül jött, kísérő nélkül s egy olyan kora reggeli órában, a
mikor urhölgyek még nem szoktak kijárni a házból. Egyenesen felment a
veranda lépcsőin, mint a ki a helylyel nagyon jó ismerős.
Mikor ott állt Zsófia előtt, svédkeztyüs kezét oly mozdulatra emelve,
mely kézcsókra hív fel, mondá halkan a leánynak:
– Én Ghedimin herczegnő vagyok.
A leány szive nagyot dobbant. Mégis meg kellett csókolnia ezt a keztyüs
kezet.
– Ön még nem látott engemet soha? mondá a nő.
A leány csak a fejével inte, hogy «nem».
– No hát jöjjön be velem a szobájába. Nincs önnél valaki?
– Senki.
A hölgy előre ment s mikor a szobában voltak, levette a kalapját. Szép,
gazdag szőke fürtei magas à la giraffe fésűre voltak tűzve.
– No hát csókolj meg. Én vagyok az anyád.
Zsófia megtette, a mire fel volt hiva.
A herczegnő körülnézett a szobában. Mindenütt himzések, feldíszített
öltönyök hevernek, az egész menyasszonyi kelengye bűbájos
rendetlenségben szétszórva.
– Ah, ez mind menyegzői disz. Tehát te férjhez készülsz menni, kis
leány? Nem gondolod, hogy ilyen dologhoz az anyád áldását szükséges lett
volna kikérned?
A leány mert válaszolni.
– Nekem azt mondták, hogy meg van tiltva anyámat meglátogatnom, vagy
hozzá levelet írnom.
– De megízenhetted volna kis barátnédtól Bethsábától, ki téged minden
nap meglátogatott.
– Én azt hittem, hogy ő azt elmondta kegyednek.
– Nem tette, a kicsike. Oh a kis leányok mai nap nagyon jól tudnak
titkot tartani. Soha még «azt» a nevet sem említette fel előttem. Egész
véletlenül tudtam meg. Tegnap odajött hozzám Puskin úr, egy újabb
költeményét nekem ajánlani: a Bákcsiszeraji forrást.
– Kegyednek ajánlotta?
– Van ellene talán kifogásod?
– Nagyon örülök, hogy azt tette.
– Tehát egészen mellékesen hozta elő, hogy ő egy hét mulva szándékozik
tartani menyegzőjét Nariskin Zsófiával. Engemet egészen meglepett a
dolog. Azt hittem, te még most kis babákkal játszol. Hát ki hozta neked
ezt a nagy babát?
– Atyám.
– Hát te már most azt hiszed, úgy-e, hogy egész érett eszű leány vagy, a
kinek férjhez lehet menni?
– Nem tudom, milyen eszem van, csak azt tudom, hogy szeretem azt, a ki
el fog venni.
– Categoricus válasz! Egész bizonyossággal mondod, hogy szereted és
egész bizonyosan azt, hogy elvesz. Hol ismerted te meg Puskint?
– A Néva-áradás alatt. Oh akkor én nagy veszélyben forogtam, ha értem
nem jönnek, én elveszek.
– És ki ment érted?
Zsófia nagyot bámult e kérdésre.
– Kegyed nem tudná azt? Hát Bethsába nem mondta el otthon?
– Bethsába! Nem, te rólad és Puskinról egy szót sem beszélt. Oh a ravasz
titkolozó! Kerülj elém! Hát téged ugyanaz a tündér vitt magához, a ki
Bethsábát elragadta az én kocsimról? Ez az ördög asszonyi ruhában. S
Bethsába jónak látta ezzel a titokkal elhallgatni! S te ott töltöttél
napokat és éjeket e pokol királynéjának a bűnbarlangjában! Most már
értem a kifejlődést. Ez lett az eredmény! Ez hát az ő ördögi munkája
volt.
– Anyám, ne szidd őt! Én boldogá lettem általa.
– S te tudod, hogy mi az a boldogság?
– Szeretve lenni.
– S tudod, hogy mi ennek az ellentéte?
– Még nem tudom.
– Megcsalva lenni.
– Ki csalna meg engem?
– Hát ki más, mint a kiről azt hiszed, hogy szeret.
– Az én Alekom?
– A tied, mint annyi másé. Ha kerested volna a széles világon, hogy hol
van egy csapodár, nőcsábító? jobban ki nem választhattad volna.
– Mi oka volna engem elámítani?
– Az, hogy általad remél magas polczra, uraságra jutni.
– Az ellenkezőjét teszi. Visszautasított minden kitüntetést, minden
czimet és rangot, és minden birtokot. Így megyek hozzá, a hogy vagyok.
Minden ékszerem, a mit hozzá viszek, ez a pléhdarab, a mit a nagy
catastropha napján kaptam ő tőle, egy forgács a téli palotához csapódott
hajóból. Ő szegény akar maradni s olyan nevet szerezni, a mi elé nem
kell «herczeg!»
– Hogy el tudott ámítani! Neki vágyai vannak, a mik egész a trónig
emelkednek! Nőül akar venni, hogy egy nagy világfordulatnál, mint egy
pariódája az «Égalité» herczegnek, tolhassa fel magát. Mit Égalité! Mint
egy második Pugacseff. Nem tudod, hogy ő az összeesküvők közé tartozik,
kik a czárt le akarják taszítani a trónról?
– Atyám vezette őt ide hozzám.
– Igen, mert méz van a szájában, a mivel el tudta kábítani a czárt, a
hogy el tudta áltatni a leányát.
– Anyám: Ön nagyon gyűlöli őt!
– Van okom rá. Nem fenyegeti-e e házasság egész lényemet
megsemmisítéssel? E házasság napfényre fogja hozni születésed titkát,
mely egész ifjukorom átka volt!
– Anyám! Ön megátkozza az én születésemet!
– Nem ma, de mindennap kétszer; mikor fölébredek és mikor lefekszem!
Mint egy kimondott halálitélet, a minek nincs meghatározva a napja,
olyan voltál reám nézve te! Rettegés fogott el, ha rád gondoltam.
Bűntárs voltál rám nézve, élő tanuja megölt becsületemnek. És most be
akarod rajtam tölteni a sorsomat, a mit évek során rettegve vártam.
Kikiáltod, hogy itt vagy! Lássanak! Megjöttél!
– Nem, anyám. Elrejtőzöm. Nem látnak. Senki se tud rólam.
Corynthia úgy tett, mintha a szánalom, az anyai érzés vett volna rajta
erőt; siránk hangot kezdett erőltetni.
– De te szerencsétlen gyermek: nem tudod, hogy eltemeted magadat? Hogy
az élet, a mit választasz, rosszabb a pokolnál. Hitvese lész egy
kalandornak, ki úgy bele van merülve minden bűnbe, úgy
összeczimborásítva minden rossz társasággal, hogy ha akarna, sem tudna
menekülni többé. Követni akarod-e őt egy napon Szibériába?
– Ha balsors éri, megosztom vele.
– S ha ellenkezően üt ki? Ha győzni talált az őrült merénylet, a minek ő
előharczosa, ha egy napon atyád vérétől bemocskolt kézzel fog eléd
jönni?
– Akkor én megtalálom az utat az Istenhez, hogy bűnbocsánatért
könyörögjek a számára.
– Elvakult teremtés! Az ideáltól, a mit fejedben alkottál, nem látod a
valót. Te azt hiszed, hogy kalitban tudsz tartani egy szivet, a mi a
szabadban repdeséshez szokott; s mit meg sem fogtál, mert Puskin téged
nem szeret. Nem! Nem szeret! Légy bizonyos felőle, hogy nem szeret.
Zsófia bámulva nézett Corynthiára. A női szív ösztöne, az ideges
sejtelem kitaláltatta vele a rettenetes valót. Megragadta Corynthia
kezét s azt mondá neki:
– Ön szereti őt!
– Te mondád! lihegé őrjöngő szenvedélylyel Corynthia.
A leány két kezével a szivéhez kapott, elsápadt, a szemei lezáródtak,
lélekzete elakadt s azzal leroskadt a földre.
A herczegnő felkereste a cselédet.
– Jelenka! Eredj be a kisasszonyodhoz. Valami baja van.
Azzal beburkolta magát a shawljába, (mert reggel köd van a partvidéken),
feltette a kalapját a tükörből s elhagyta a villát. Tudta, hogy nem
használna a szegény elalélt leánynak semmit, ha megcsókolná búcsú
fejében, hát inkább nem is tette.