Pontosan, a rendelt határidőre, ott volt Puskin a Ghedimin herczegi
nyári kastélyban; ott egyik komornyik a másik kezébe adta, míg a sok
pompás termen keresztül eljutott Corynthia boudoirjába.
A herczegnő mindig szép volt; de ma az is akart lenni. Azon év divatja
nagyon emelte a női bájakat; a halványsárga selyem öltöny nagyon jól
illett az arczához, összhangozva a magasra felsütött s elől csigákban
leomló szőke hajjal, a fakó brüsseli csipkékkel, s az arcz és kebel
incarnatjával. Még vállderékcsattja is csupa sárga gyémántokkal volt
kirakva, s elől egy halványsárga thearózsa tűzve a csipkék közé, a
tündérvölgy elzárásául.
Egész lényén rejthetlen nyugtalanság árulta el magát. Elpirult és
mosolygott, midőn Puskin belépett hozzá. S ez elpirulás és mosoly
többször ismétlődött arczán, a míg az első beköszöntés tartott, a míg a
szokásos üdvözlő csók kicseréltetett. Azután leülteté Puskint egy
karszékbe s maga szemközt vele foglalt helyet a selyempárnás kereveten.
Ő kezdé a beszédet.
– Gyönyörrel olvastam önnek a költeményét. Magam is annyit sírtam rajta,
hogy odaillettem volna a Bákcsiszeráji könyforrás mellé.
– Nagyon örülök, ha szenvedő regényhősnőm megnyerhette a herczegnő
rokonszenvét, mert abban én menyasszonyomat igyekeztem lefesteni,
Nariskin Zsófiát…
Ah! Hogy átváltozott egyszerre ez az arcz ott előtte!
A harag lángoló pirja futott át rajta; szemöldei kézíjakká alakultak és
szemeinek sugarai nyilakká.
– Ön Nariskin Zsófiát akarja elvenni? kiálta indulatosan, s lecsapta az
iratcsomagot az asztalra. Az lehetetlen!
– Lehető pedig, már ki is van tűzve a menyegzőnk junius 21-ikére.
– Egy hét mulva? Tehát már ki is van hirdetve.
– Nincs! Egyházi feloldás mellett esküszünk meg.
A herczegnő felugrott helyéből s indulatosan hebegé:
– Az nem lehet! Az nem lehet!
Puskin nem követte őt a felállásban, ülve maradt. Ő nem volt az az
ember, a ki valakinek a haragjától meg szokott ijedni, még asszonyétól
sem. Igen nyugodtan szólt:
– De hát kérem önt, herczegnő, mi kifogása lehet ez ellen?
Corynthia észrevette, hogy elhagyta magát ragadtatni indulata által s
erőt vett magán és visszaült helyére, s aztán úgy tett, mintha a hő lég
ellen védné magát legyezője szárnylebegtetésével.
– A ki önnek azt a tanácsot adta, az nem volt önnek jóakarója, sziszegé
ércztelen hangon.
– A czár volt az.
Corynthia összecsapta a legyezőjét, s aztán az ajkai elé tette azt.
Rövid hallgatás után megszólalt:
– E szerint ön tudja, hogy Nariskin Zsófiának az atyja a czár?
– Sejtem.
– Hát azt sejti-e ön, hogy mi jövendő vár önre, ha a czár leányát nőül
veszi? Száműzve lesz abból a társaságból, a melyben eddig élt, s lenézve
abban, a melybe feltolakodott. A míg a czár él, mi lesz ön? foglyul
tartva az udvar czifra kaliczkájában; megfosztva minden önakarattól; egy
szerencsétlen ember, a kit az Isten arra teremtett, hogy világoljon, s a
ki arra kárhoztatta magát, hogy árnyéka legyen másnak! S ha a czár
meghal, akkor elmehet ön a Kaukázusba, vagy az Amurhoz kormányzónak.
– Nem, herczegnő. Én nem megyek sem az udvarhoz czifra fogolynak, sem
Kamcsatkába kormányzónak, hanem hazaviszem a feleségemet kis birtokomba
Pskovba s leszek erősen földmívelő paraszt, s közbe-közbe egy kicsit
poéta.
– Ön nem szereti azt a leányt, önt csak a hiúság bíztatta erre a
lépésre.
Puskin nem szokott adós maradni a vágásokért: még asszonynak sem.
– Oh herczegnő, ha ön ismerné azt a leányt, akkor tudná, hogy azt
lehetetlen nem szeretni.
A herczegnő vérig harapta szép ajkát. Ez kegyetlen vágás volt. Pedig még
jött utána a másik is.
– Ez a leány csak atyjának a szelidségét örökölte és semmi mást! (Most
már felállt a helyéből.)
Ezt nem viselhette el a herczegnő tovább. Az arcza holthalavány lett,
csak a szemei égtek. Odament Puskinhoz, megragadta a kezét s hevesen
suttogá:
– Megmondta önnek a czár Nariskin Zsófia anyjának a nevét is?
– Nem mondta.
– Senki sem mondta azt meg önnek?
– Senki sem mondta, a kinek joga volna azt felfedezni.
– Jöjjön ön. Üljön le mellém. Rebegé a herczegnő, görcsös erőszakkal
kapaszkodva Puskin karjába s odavonta őt maga mellé a kerevetre.
Hallgasson rám. Meg akarok önnek gyónni. A mit soha senkinek a gyóntató
patriarchán kívül el nem mondtam, ezt most megvallom önnek.
Itt a nő el kezdett zokogni s nem tudott szóhoz jutni a fuldoklástól.
Azután kettészakított egy csipkezsebkendőt indulatosan, melylyel könyeit
felitatta volt.
– Soha a férjemnek meg nem mertem azt vallani! S most meg kell mondanom
önnek. Én vagyok Nariskin Zsófiának az anyja…
Puskinnak úgy kellett tenni, mint a ki nagyon meg van lepetve egy soha
nem hallott felfedezés által.
– Itéljen ön fölöttem, szólt a herczegnő, a vékony bajadert is levetve
rózsaszín válláról, (hogy annál jobban lehessen fölötte itélni.) Gyermek
voltam még, alig tizenhat éves. Apa, anya nélkül nőttem fel. Egy férfit
láttam magam előtt, a kit az egész világ bálványozott. Nevelő rokonom,
nagynéném, hiú, nagyravágyó volt, s hiúságát belém tudta csepegtetni. A
kik csak körülvettek, mind azt mondták: «szeresd őt; ő boldogtalan
miattad!» És elbeszélték nekem, megmutatták nyomtatott krónikákból, hogy
volt rá eset, mikor a czár régi nejét, a kit nem szeretett többé,
kolostorba küldte, elvált tőle, helyébe emelt egy másikat, a kit tudott
szeretni, azt tette czárnéjává. Hizelgés, nagyravágyás, tapasztalatlan
ifjukori ábránd elszédítette fejemet. Elestem. Nagyot estem. Olyan
nagyot, hogy egész életemen keresztül sirok miatta. De nem mondtam le a
reményről, hogy az, a ki elbuktatott, majd eljön és fel fogja emelni
arczomat a porból, a melyben fekszem. Nem jött el: otthagyott. Még
folytattam az álmodozást, hogy szégyenemet fel fogja egykor váltani
dicsőséggel. Unszoltam, könyörögtem érte: lábainál fetrengtem. Ekkor
kiadta azt az ukázt, miszerint az orosz trónra csak uralkodó családok
leányai emelhetők. Ez volt a válasz az én álmaimra. Mikor aztán
elvesztettem a reményt, még rettegnem kellett a fenmaradt emléktől.
Akkor jött egy férfi, magamhoz illő kérő. Nem szeretett, de nevét nekem
adta. Én sem szerettem őt, de nevét becsülettel viseltem, s azon egy
szégyenfoltot nem ejték. A világ előtt büszkén hordozhattam fejemet. És
most egyszerre bekövetkezik rám a rettegett catastropha, mely álmatlan
éjeimnek réme volt tizenhat év óta: Nariskin Zsófia férjhez megy s az
egész világ azt fogja kérdezni: hát ki az a Nariskin Zsófia? Ki volt
annak az atyja és az anyja?
– Ez iránt legyen egészen nyugodt, herczegnő. Az esküvő egészen titokban
megy végbe a petrovszki szigeten, Nagy Péter czár kastélyának
kápolnájában, a soloveczki patriarcha szertartása mellett és senki
Nariskin Zsófiát és annak a férjét Szent-Pétervárott többé látni nem
fogja; sem összekelésükről beszélni nem fog.
Ez a vigasztalás meg épen méregcsepp volt a herczegnő szivére, hogy
Puskint ő soha se lássa többé.
– De hát miért ez a lázas sietség? Hisz az a leány még valóságos
gyermek, még nincs tizenhat éves.
– Herczegnő! szólt Puskin szomorúan. Az időt nem az évek számítják,
hanem a mit szenvedtünk alattuk; s ebben Zsófia élete nagyon hosszú!
Tizenhat éven át rabnak, száműzöttnek, az egész világból kitagadottnak
lenni; tizenhat évig nem hallani egy gyöngéd szerető szót, nem ismerni
semmi örömet: ez elég nagy «kor». Most ennek a szegény gyermeknek ez az
ő ábrándja az egész élete. Ő egy álomjárója ennek a világnak: ébreszszék
föl s meghal.
– Ön tehát csak nemes önfeláldozásból csatolja hozzá az életét? ön nem
szereti őt?
– Imádom és ragaszkodom hozzá.
– Jól van. Engedjen ön gondolkodnom ezen. A meglepő hír oly rohammal
szakadt rám, hogy az eszem egészen ködbe van borítva általa. Nem tudok
önnek mit mondani. Az idő oly rövid. Csak hét nap van már közben. Nem
halasztható ez?
– Nem.
– Miért nem?
– A czár útra készül; meglehet, hogy igen nagy útra. E napokban fogja
tartani a nagy szemlét a testőrhadsereg fölött, s aztán valószínüleg
hosszú időre eltávozik. Ezt Ghedimin herczegtől jobban megtudhatja,
herczegnő. S az egybekelést még ittléte alatt akarja megtartatni.
– Úgy engedje ön legalább a lehető legvégső időig halasztanom a
válaszadást. Nekem sok mondanivalóm van önhöz. Engedje meg, hogy az
utolsó napon adjak önnek választ. Jöjjön el hozzám huszadikán. Akkor is
csak a legutolsó órájában a napnak. A mikor már nincs olyan nagyon
világos: nem tünik fel önnek a jövetele. Hogy felötlés nélkül
bejöhessen, (ön érteni fogja, hogy miért nem akarom Nariskin Zsófia
vőlegényének látogatását nálam, a menyegzője előtti napon közhirűvé
tenni) fogja ön ezt a kis kulcsot, ez a kastélykert felőli veranda
ajtaját nyitja fel, a honnan ön egy csigalépcsőn egyenesen hozzám jöhet
s akkor aztán majd beszéljünk sok mindenről, a mit önnek meg kell
tudnia.
Puskin eltette a kezébe adott kulcsot, s búcsút vett, megcsókolva a
herczegnő kezét. Corynthia visszaadta neki a csókot az ajkára s egész az
ajtajáig kikisérte.
Bizony igaza volt annak a muszka tudósnak az «elfajult macskák»
elméletében, legalább erre az egy asszonyra vonatkozólag.