– Mondhatlan baj.
Azután hogy kedvet szerezzen neki, megmutogatta a magával hozott
kincseket: az érczet, a selymet, a bort.
A leány arcza nem derült fel, nem adta vissza a mosolyt; az örvendetes
hirekre nagyon rövid válaszai voltak: nagyon szép! – nagyon jó!
köszönöm.
– De szólj hát, mi bajod? Ez több mint betegség. Ez lélekfájdalom. Mondd
meg, mi bánt? Kinek mondod meg, hogy mi fáj, ha még nekem sem? Kinek van
hozzám bizalma, ha még neked sincs?
Ekkor átfonta a leány karjaival atyja fejét s odavonva őt magához,
fülébe sugá:
«Én szeretek!»
Azzal lebontá karjait hirtelen s az arczát takarta el velük, keresztbe
téve szemei előtt.
Sándor elámulva kérdezé:
– Hol találtál te valakire, a kit megszeress?
– Az árvíz mosta ezt össze, suttogá a leány.
– S ki az az ember?
– Ha ily haraggal kérded, nem merem megmondani.
– Oh nem. Nem a harag az, a mi felindít. A kit te szeretsz, annak meg
van bocsátva minden.
– Igazán? Te nem tiltanád meg azt, hogy én szeressek valakit?
– Csak érdemes legyen szerelmedre. – Rangja?
– Testőrtiszt.
– Ezredet fogok neki adni és herczeggé teszem, hogy téged elvehessen.
– Csókollak! De ne adj neki semmit. Hagyd őt annak, a mi most. Én úgy
szerettem meg; úgy akarom szeretni. Ő több a herczegnél, több az
ezredesnél. Fölöttük áll.
– De ki hát?
– Nos: Aleko.
– Miféle Aleko?
– Úgy? Te nem ismered ezen a nevén. Hát hajolj ide, majd megsugom.
S fülébe sugta a nevét.
A czár megölelte a leányt.
– Akarod, hogy elvegyen?
A leány szemei nagy ragyogásra nyiltak fel: az volt a felelet.
– Felesége akarsz lenni?
– No, hát mit akarnék egyebet? Az ilyen szegény talált gyermek, mint én,
örül, ha egyszer szerencsét tehet. S azt hiszem, hogy ez nagy szerencse.
Mi igen boldogok leszünk. Engem nem fog megölni Aleko hűtlenség miatt.
De hogy tudja ő ezt meg? Neki nem volt szabad eddig idejönni.
– Ezentúl szabad lesz.
– De ki mondja meg ezt neki?
– Én magam. Én hozom őt ide hozzád.
– Hiszen te olyan jó apa vagy, a milyenek csak Bethsába meséiben
fordulnak elő.
– Én fogok előkészíteni mindent. Én rendelem meg a kelengyét. Én tűzöm
ki a határidőt; én hivom el a solovecski patriarchát az esketésre.
– Majd a nyáron, a mikor a rózsák nyilnak. Eleven rózsákat akarok
koszorúnak!
– Ebből a platina-darabból készíttetek számodra araékszert. Ugy-e, most
már te is úgy örülsz neki, mint én?
– Kétszerte jobban, mint te!
– És ebből a rózsaszin selyemből menyasszonyruhát.
– Igen, igen! eltaláltad a kivánságomat. Én a rózsaszint szeretem
nászruhának, a fehér nagyon halaványít s én így is eléggé az vagyok.
– Ezt az amurvidéki bort pedig megiszszuk a te lakodalmadon.
– Az ám. Akkor én is megkóstolom. Mikor egymás egészségére fogunk
kocczintani: «a hány csepp van e pohárban, annyi évig szeressük
egymást!» Ugy-e, így szokták mondani?
– Azután majd elmentek falura, az ő birtokára. Lásd, mintha sejtettem
volna: visszaadtam elkobzott birtokát. Ősi kastélyát rendbe fogja hozni,
odavisz magához s ott sokszor meglátogatlak majd benneteket.
A leány tapsolt örömében s halvány arcza lángolni kezdett. Aztán
egyszerre elkomorult megint.
– De hát nem tréfa-e mind ez?
– Tréfa? Hát szoktam én tréfálni valaha? És te veled?
– Hogy engem Aleko meg fog kérni? s te hozzá fogsz adni? hogy a
solovecski patriarcha fog bennünket összeesketni, s hogy ez ki lesz
tűzve a szép julius hónapnak, a rózsák hónapjának legszebbik napjára? Ez
mind komoly dolog és nem tréfa?
Sándor kebléhez ölelte a kérdezőt s válasza csak csókokból állt. Felelni
oly nehéz volt erre.
Komoly dolog ez, nagyon komoly dolog, szegény leány! A tréfa benne csak
az, hogy mire azok a szép rózsák nyilnak, akkorra már te – – – – – – – –
Sándor még az nap hivatta magához Puskint s röviden bánt vele.
– Te egy leányt szerelmessé tettél magadba. Most azt el kell venned. A
leány neve Nariskin Zsófia. Holnap este hat órakor el fogsz hozzám jönni
s aztán együtt odajösz velem, a kezét megkérni. Aztán mindennap eljársz
hozzá és azon lészsz, hogy neki szomoruságot ne okozz. A leány élete egy
vékony selyemszál s az a te kezedben van. – Vigyázz rá, hogy meg ne öld.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Puskin a legnehezebb helyzetbe jutott.
A czár kedvencz leányának a kezével lett megkinálva. Ő, az összeesküvő,
ki az alkotmánykivivók sorába számította magát, s a czárnak, mint
egyedurnak, természetes ellensége volt. Meg kellett kérnie egy leányt, a
ki őt megszerette, s a kit ő is szán, sajnál, bámul, de nem szeret. És
ennek a leánynak az élete csupán ez az ábránd. Életszikra és ábrándvilág
egyszerre alszanak ki. Egy lehellet, a mi e szó kimondásából áll: «nem
szeretlek!» elég e szikrát kifujni. S a leány, a ki meg meri vallani,
hogy szeret, az már nagyon szeret. S a kinpad megnehezítéséhez
hozzájárul, hogy mindennap ott fogja találni a leánynál, a kit
menyasszonyának nevez, annak egyetlen barátnéját Bethsábát, a ki egész
lelkét elfoglalta már. Két szivet fog kinozni, kettőt megcsalni
egyszerre.
Csapodárságának büntetése ez, a min most az egyszer rajtavesztett.
Azonban itt nincs mit töprenkedni. Oroszországban vagyunk s ha a czár
parancsol, azon nem szokás gondolkozni.
Másnap Sándor maga vezette el Puskint Zsófiához. A gyűrűváltás az ő
jelenlétében ment végbe. Puskin meggyőződhetett róla, hogy egy olyan
szív van rábizva, a milyenre e földön lakó ember nem érdemes. Annak
valami más planétán kell keresni párját. És aztán napról-napra jobban
megtudta, hogy vannak magas röptű gyönyörök, a mik túlemelkednek a földi
élvezeteken, a miket két nemesen érző szív feltalál egymásban, a
szenvedély emésztő vágyai nélkül; hogy vannak varázslatteljes
rokonszenvek, a mik nem föltételezik a birást; a szellemek kölcsönös
vonzereje még erősebb, mint a szerelem. Úgy érezte, mintha ez a földtől
megválni készülő lélek az övét is vonná magával föl az ég felé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nehány hét mulva azt mondá sir James Wylie a czárnak:
– Sire. Zsófia herczegasszony egészsége szemlátomást javul.
– Én megtaláltam a panaceát!