Nagy elemi csapásoknak sokszor kibékítő hatása van a felzúdult
népforrongásra.
A «nagy ember»: a nép, és a «kis Isten»: az uralkodó, egyformán földhöz
sújtva érzik magukat, s egymáshoz bújnak a mindkettőjüknél hatalmasabb
korbácsa előtt.
Az 1824-iki novemberi vihar ilyen általános csapás volt a földkerekén. A
történelem évkönyvei nem jegyeznek fel ehhez hasonlót. Ugyanaz a vihar,
mely Szent-Pétervárt elöntötte, keresztül zúgott egész Ázsián, s a
kaliforniai partokat is hosszában elárasztotta. A tengerészek a máskor
átlátszó tengert a magas oczeánon zavargó iszaptól látták
fel-felkavarodni. Indiától Syriáig földrengés hullámai dönték le a
városokat, a görög archipelagusban tenger alatti vulcánok törtek elő;
Németországban sok helyütt egyszerre kiszáradtak a kutak. A föld maga
volt lázban. Ilyenkor az emberek felejtik a magukét.
A politikai titkos-társulatok egyszerre átalakultak jótékony egyletekké.
Megszünt a pártgyűlölet. A szegény ember odament a nagyok ajtajához
segélyt kérni, s a nagyok nyitva tartották az ajtajaikat a szegények
előtt. Az «engesztelhetlenek» izgatása nem talált termő földre. Ghedimin
herczeg és Arakcsejeff vetekedtek egymással a nép inségének saját
vagyonuk által enyhítésében. Egyformán szórták százezerével a
rubeleiket. Az egyik elfelejtette, hogy a népet fel akara szabadítani, a
másik, hogy el akarja nyomni. A népnek nem kellett most se kard, se
láncz; hanem kenyér.
Az árvíz okozta inség enyhítésére a szentpétervári úrhölgyek is minden
áldozatot siettek meghozni. Ghedimin herczegnő oda-ajándékozta a
gyémántjait, a miknek az árából harminczezer rubel gyült be, Zeneida
pedig adott egy hangversenyt az inséges nép javára, a nagy
börzepalotában, a mire mesés áron keltek el a helyek. Bejött rá
negyvenezer rubel. Ghedimin herczeg aztán vett a feleségének az
elajándékozottak helyett két annyit érő gyémántokat; Zeneida pedig
kapott a fiatalságtól egy babérkoszorút s Puskintól egy ódát. S megint
csak Corynthia volt az, ki a játékban megcsalva érezte magát és
irigykedett.
A czár kedélyét a vésznapok még sötétebbé tették. Búskomorsága különben
is attól a naptól kezdődött, mikor birodalma egyik fővárosát, Moszkvát
lángba borulni látta. Most végig kellett néznie a másik csapást a másik
fővárosa felett. Azt a tűz pusztította el, ezt a víz. A régi viziókat
most felváltották az ujak. A látványokat visszahozza az álom.
A minden látványok közt legszomorítóbb az a halavány gyermek arcz, mely
csak nem akar föléledni.
Egyszer azt mondta a czár doktor Wylienak:
– Hiába akarsz gyógyítani engem. Az én bajom nincs bennem, hanem rajtam
kívül. Gyógyítsd meg Zsófiát, s egészséges leszek.
Az orvos nem felelt rá semmit.
– Mondd meg igazán: nincsen remény?
– Nincs.
– Hát az egész orvosi tudományban nincs egy panacea, egy csodatevő szer,
mely olyan életet, a mihez ragaszkodunk, hosszabbra tudjon nyújtani?
mely napokat adjon a napokhoz, s a bekoczogtató halált elalkudja egyik
estétől a másik reggelig, a tavasztól az őszig?
– Arra van lehetség, sire. De az nem terem India gyógyfüvei között. Az
ilyen bajnál sokat tesz a kedély. A bánat, a szomorkodás, az epedés
sietteti a végkifejlődést, míg egy folytonos derültségben tartó öröm,
egy édes remény, boldogságérzet feltartóztatja azt. Az életkedv
megujítja az életet.
– Hm. De hát mindezt honnan adjam én neki, mikor magamnak sincs? Honnan
vegyek én örömet, reményt?
Egyszer aztán jött egy olyan napja a czárnak, a mit öröm-ünnepei közé
jegyezhetett föl.
Uráli kormányzója jelenté, hogy az Ural hegyei közt új arany- és
platina-bányákat fedeztek fel, a mik dúsgazdag erekkel nyiltak meg. A
talált platina-darabok közül elküldé a legnagyobbat. Ez tehát nagy
kincs!
Ugyanakkor a jekaterinogradi kormányzójának a jelentése is megérkezett,
a ki azt tudatja, hogy a nagy sivatagon fedeztek fel egy bogárnemet,
mely azon a tájon felburjánzó czikkszáron (polygonum) élősködik, mely
növény semmi állatnak nem való és ki nem irtható. Ez a rovar, a tudósok
nyelvén «coccus polonorum» azonos a cochenillával. A belőle készült
festék a legszebb bibort és rózsaszint adja. Mutatványul egy vég
rózsaszin selyem-szövetet küldött a czárnak, mely e bennszülött
biborbogárral volt festve.
Ez még az aranynál és platinánál is nagyobb kincs, mert ez kenyér a
terméketlen pusztában, a mi ingyen terem s népet fog eltartani.
De a harmadik küldemény volt a legérdekesebb. Az Amur vidéki kormányzó
küldte azt Szibériából; egy átalag bort, a mi Szibéria Amur vidékén
termett. Ez még az aranynál, még a kenyérnél is nagyobb kincs, mert ez
diadal!
Diadal az egész világ ellen, mely azt hirdeti, hogy Szibéria a jégből
csinált pokol. Ime ez a bor megczáfolja azt. Szibériában bor terem! Édes
és tüzes. Pezsgőbb a champagneinál; édesebb a tokajinál! Legalább annak
kell azt venni. Szibériában bor terem! Minden orosznak azt kell ezután
inni. A szibériai bornak ki kell szorítani a főurak asztaláról a
külföldi borokat; versenyezni kell Burgund, Rhenus, és a Hegyalja
vidékével. Szibériában bor terem! Nem lesz ezentul a Szibériába küldetés
neve büntetés; önkényt fognak letelepülni oda, a kik áldott földet
keresnek. Szibériában bor terem! A ki még kétkedni fog ez ország
jövendőjén: nem vitatkoznak vele, poharat adnak a kezébe, tele töltik:
«igyál! Ez szibériai bor!»
A czár úgy örült annak, mint egy gyermek!
Volt hát már valami öröme!
Sietett is vele azonnal a petrovszkii kerti házhoz. Maga után vitette a
platinát is, a selyemkelmét is, az átalagot is. Azt hitte, ha ő örül,
Zsófia is örülni fog annak.
A leány nagyon halvány szinben volt. Az egész hosszú tél alatt ki nem
mehetett a szabad levegőre. Az neki gyorsan ölő méreg volt; a szobalég
pedig lassan ölő méreg. Furcsa ország ez, a hol a beteg ember nem
szeretheti a hazáját. Gyülölnie kell az eget, mely megöli s a földet,
mely fogva tartja. A hosszú télen át, a ki élni akar, az mulat, s a ki
nem mulathat, az meghal.
Minden orosz hölgyszobában van egy kis sajátságosan berendezett zúg, a
minek az a neve, hogy «altana». Egy kis rácsozattal bekerített hely,
mely be van futtatva örökzöld folyondárral, körülrakva délszaki
bokrokkal, a mik a hosszú kilencz hónapos télen keresztül, kályhameleg
és lámpavilág hazug nyárszaka mellett zöldülnek és virágoznak, s
elfelejtetik, hogy ez az egész ország egy börtön. Ilyen
narancsvirágillatos szobazugot rendeztetett Sándor Zsófia számára is, a
mint az árvíz után helyrehozhaták a lakházat; még azóta nem látogatta őt
meg, a mióta az udvari kertész az altanát elkészítette. Talán örült neki
a leány? Oh nem örült az semminek.