Egyszer csak derengő fény kezdett egy mellékutczából a sötét hullámra
vetődni; a vérvörös sugár élesen sütött ki a magas házak sorai közül.
Egy dereglye jött elő a mellékutczából. A hajó orrába volt letűzve egy
fáklya. Két férfi evezett; egy a hajó orrán állva, hosszú csáklyával
hárítgatva félre a sebesen közelítő jéghasábokat, egy pedig a
kormányrudat fogta. A dereglye közepén állt egy nő, kurta prémes
bundában, feje és csaknem egész arcza elburkolva a bashliktól, a ki
azzal foglalkozott, hogy egy csoport apróbb-nagyobb gyermeket mindenféle
pokróczokba takargatott s piskótákat osztogatva ki közöttük, csitítgatta
őket, hogy ne kiabáljanak annyit a «tata», meg a «baba» után. (Az orosz
kis gyerek mama helyett babát mond.)
Hja, biz a tata meg a baba azt szokta tenni, hogy mikor maga elmegy a
népünnepre, hát akkor a sok mihaszna apró porontyot bezárja otthon a
szállásán. A hátára csak nem veheti, mikor a «korsóba» megy.
Mikor aztán beüt a szerencsétlenség, hát biz akkor a tata, meg a baba
(ha ugyan ura még a két lábának) hát csak elszalad valamerre; de a
bezárt aprósággal mi történik? Ha tüzi veszedelem van, biz azok
odaégnek; ha azonban csak az árvíz jön, hát akkor jó az Isten, majd csak
küld innen-amonnan holmi jószívű uracskákat, a kik mulatságot csinálnak
maguknak abból, hogy a benrekedt gyerkőczkéket ablakon, padláslyukon át
összeszedegessék; hisz azoknak az uraknak ez olyan jó mulatság, mint a
kacsavadászat. Lám, ezek is hogy megtöltötték már a dereglyéjüket, pedig
még csak egyet fordultak.
A dereglyések észrevették a vízár közepett küzködő hintót, azzal
egyszerre arra vette a jármű irányát. A fáklya szikrázva lobogott az
erős szélben s tűzvilágot kölcsönzött az ifju férfi arczának, ki a
csónak elején állva, mint egy szellemhős közeledett a fekete víztükör
felett.
A torló jég harsogott a közeledő dereglye alatt.
Az ifjú férfi neki feszíté csáklyáját s odafaroltatta a dereglyét az úri
fogat mellé.
Már ekkor Bethsába alig birta magát tartani a lovon.
Az ifju nem vesztegette a szavakat, hirtelen átkarolta a leány derekát,
a ki ösztönszerün ragadta meg mindkét kézzel a karját s a másik perczben
a leány a ló hátáról a dereglyébe volt emelve.
Bethsába e pillanatban az ifju szemei közé nézett és akkor megtudta,
hogy mi gyönyör van abban, a mikor egy ember a másiknak a szemeiben
elveszti a lelkét. Ő már egyszer találkozott e szemek lángjával; akkor
még csak a szárnyait égette el náluk, most azután egészen beléjük
hullott.
– Takarja ön ebbe a bundába! szólt a dereglye közepén álló hölgy a
férfihoz, s saját bundáját levetve válláról, odaveté a didergő leányra.
Aztán odalépett a hintó szélére s kezét nyujtá a bennülő hölgynek. E
közben hátra hullott fejéről a bashlik, s Bethsába ráismert az arczára.
«Ez az ördög», ez Ilmarinen Zeneida!
A herczegnő is ráismert.
Vad szenvedélylyel taszítá el a felé nyujtott kezet s rekedten kiálta:
– El innen! Nem kell az ön segítsége! Inkább a jégárba, mint önhöz: a
pokolba!
S azzal kikapta a kocsis kezéből az ostort s közé vágott vele a
lovaknak; azok vadul vágtattak előre, neki a jeges árvíznek, a tajtékzó
hullámnak, mely szügyeiket verte már. Nem kellett neki ez a segítség.
Bethsába pedig ott maradt.
Reszketett, nemcsak a hidegtől, hanem attól a rémgondolattól, hogy most
az ördög keze közé jutott. Már viszi magával, már az övé.
Még a bundáját is ráadta a martalékára, hogy annál biztosabban
elvihesse. Milyen jó meleg bunda. Bizonyosan ez is a pokolból jött.
– Ön meg fog fázni, mondá a csáklyás férfi Zeneidának.
– Evezni fogok s majd kimelegszem, viszonzá a nő, s azzal kezébe kapva a
lapátrudat, elkezdé azt feszíteni, hogy keble csak úgy emelkedék bele.
Így tesznek az ördögök, mikor sietnek a martalékukkal. Ezt a sok
gyermeket is bizonyosan mind a pokolra viszi most.
A dereglye sebesen sikamlik végig a sötét utczákon.
Majd egy nagy kert elé jut, melynek kőfala gátat vet a hullámnak.
Bethsába megismeri azt a czifra aranyozott vaskerítést. Itt lőtték le a
szarvast, a mit ők hajtottak a mult tavaszszal. Az ördög odaviszi őt
most magához!
A dereglye kiköt a palota küszöbe előtt, egész odáig tódul az árvíz, a
márványlépcsőkig. Hanem az a palota jó menedék. Alapja úgy fel van
emelve, hogy a pálmakert növényeinek a tövét soha sem érheti el az
árvíz. A tornácz fényesen ki van világítva s cselédsereg fényes
bérruhában siet lámpásokkal az érkezők elé. Benn nagy sürgés-forgás van.
A nagy tánczteremben végtül-végig ágyak vannak vetve, s közepett asztal
terítve, gőzölgő samovárokkal; egy csoport gyermek már fekszik az
ágyakban; nehányat most itatnak meleg levessel, theával. Sok ember van
itt, a kiknek arczát Bethsába, úgy rémlik, mintha látta volna valahol.
Azok úgy kerültek oda, hogy a Mihály arkangyal-napi ünnepi sokadalmat
szokás szerint felhasználta a zöld könyv társasága az ország minden
részéből összebeszélt gyűlés megtartására. Ilyenkor a rendőrség figyelme
meg van bénítva.
A vezetők alig kezdtek a tanácskozáshoz, a midőn berohan Puskin azzal a
hirrel, hogy a Néva kiáradt s elöntötte a várost.
Erre a hirre mindenki elfeledett politikát, alkotmánytervet,
összeesküvést, csak a közös vész állt előttük. – «Siessünk menteni, a
mit lehet!»
Zeneida parkjában volt egy nagy halastó, a melyen tavaszszal egész
regattákat szoktak rendezni a vidám vendégek; a csónakok, dereglyék ott
voltak télen a félszerben. Azokat hirtelen elővontatták, s azzal
felosztva egymás között a feladatokat, mindannyian csáklyát, evezőt
ragadtak, s indultak szerteszét árellenében, segélyt vinni a
nyomorultaknak. Nehány csónak már megelőzte Zeneida járművét. Az volt a
jelszó, hogy a veszélyben forgó házakból a gyermekeket kell legelébb
megszabadítani, meg az olyan nőket, a kik gyermekeikkel otthon maradtak.
Zeneida egész kastélyát, konyháját, ruhatárát rendelkezésükre bocsátá.
Neki jutott az oroszlánrész; nem is bocsátotta ki a kezéből. Felkapta az
ölébe bundástól a királyleányt, úgy vitte fel maga a lépcsőkön, egy
virágillatos langymeleg szobába, mely puha szőrmével volt szőnyegezve.
Az nem is tudott volna a maga lábain ide feljönni. Nem volt semmi
önakarata; engedett magával mindent tenni – az ördögnek. Az ellen úgy is
hiába minden daczolás.
Zeneidának első dolga az volt, hogy letépte Bethsábáról a testére
fagyott ruhákat mind; ollóval vágta, körömmel hasította; nem hagyott
rajta semmit. Hát hisz az ördög így szokott bánni a martalékával.
Hanem egy különös dolog mégis feltünt Bethsábának. Gyakran szokott ő
Corynthiával együtt fürödni, s olyankor keresztanyja soha sem mulasztá
el, hogy azt ne mondja neki: «ejh, milyen szép vagy!» s eldicséri
gyönyörű idomait. Ez a másik nem teszi azt. Összehuzott szemöldökkel
tekint rá, mintha haragudnék s aztán fog egy durva gyapotszövetet, s
azzal kegyetlenül végigdörzsöli a levetkőztetett leány minden tagját, a
nélkül, hogy egy szót szólna hozzá, mindaddig, míg a dermenet eloszlik
izmaiból, s jótékony melegség váltja fel a reszketést. Akkor aztán
bepólálja őt a kandallónál megmelegített patyolatlepelbe s lefekteti jó
puha ágyba, odahelyezve a fejét a vánkosra, melyen szétbontott haját
körül elteríté, hogy könnyebben megszáradjon, s azzal betakargatja
paplannal. Hát hiszen az ördög így szokott bánni eleinte azokkal, a
kiket elragad!
Akkor aztán finom porczellán csészében hoz neki valami párolgó italt, a
miből Bethsába, a mint egy kortyot lenyel, az mint az olvatag tűz járja
végig az ereit. Ez bizonyosan az ördögök bűvitala! S aztán ennek az a
tulajdonsága van, hogy ha az ember egy kortyot lenyelt belőle, a másikat
utána kivánja, mindaddig, míg csak az utolsó cseppben tart; s mikor az
egészet megitta, lecsukódnak a szemei, akárhogyan iparkodik ébren
maradni, nem bir magával, elalszik. Akkor aztán az ördög elviszi őt
álmában mindenféle tündéri tájakra, a mik eleinte nem nagyobbak, mint
egy férfinak a szemszivárványa, hanem aztán egyre tágulnak, míg egész
leirhatatlan paradicsomok válnak belőlük, a mikben az ember nem járkál,
hanem repül. Egyszer olyant is álmodik, mintha az ördög odajönne hozzá,
megtörülgetné homlokát, lebontogatná testéről az átizzadt burkot, s
friss inget adna rá. Reggel aztán, mikor fölébredt, látta, hogy az ing
csakugyan rajta van. Ha ez sem volt álom, akkor a többi sem volt az.
Felült az ágyában és körültekintett az ördög szobájában. Csakugyan
ilyennek kell annak lenni; mert nincs benne semmi szent kép, ellenben
chinai és japáni bálványszobrok nagy választékban. Ezek a Belzebub
szobrai, meg az Asmódié kétségtelenül.
A min még jobban elbámult, az, hogy öltönydarabjai mind oda vannak
szépen egymásra rakva az ágya mellé egy alacsony karszékre. Hogy lehet
az? Hisz azokat tegnap az ördög diribről darabra tépte, szakgatta,
vagdalta; s most itt vannak épen, szárazon. Hejh, az ördögnek sok
szolgálattevő szellem áll rendelkezésére. Ehhez értenek azok. Megkisérté
felvenni ez öltönyöket, hátha nem égetik meg? nem mulasztá el,
valahányszor egy kapcsot összeakasztott, rá mondani «Christeleyson,
Kyrie eleyson», hogy megrontsa a gonosz varázst.
Aztán mikor fel volt öltözve, elkezdte fürkészni, hogy mi lehet ezen a
szobán tul az ördög kastélyában?
Végig járt két-három szobát, azok mind nem olyanok voltak, a minőket ő
keresztanyjánál szokott látni, a ki pedig gazdag herczegasszony. Egy
szoba épen tele volt eleven madarakkal, meg kitömött állatokkal.
Egyszer aztán valami hangokat hallott meg, a mik hasonlatosak a
gyermeknyafogáshoz. Aha, itt kinozza az ördög az elrabolt kis
gyermekeket.
Odavitte a kiváncsiság. Egy szőnyegajtó mögül jöttek a hangok, a mi
félig nyitva volt. Bekandikált rajta. És ott látott egy csoport apró
porontyot, a kiket Zeneida mozsdatott, fésült, öltöztetett. A
mosdatottak nyafogtak, a kik pedig már fel voltak öltöztetve, azok
örültek az új ruhájuknak.
Különös foglalatosság egy ördögtől!
Az volt Zeneida fürdő-szobája.
Bethsába bátorságot vett magának belépni. A kiváncsiság vakmerő.
– Ah, ön már fel is öltözött kis herczegnő? szólt Zeneida, a midőn őt
meglátta.
– Mit csinál ön a kis gyerekekkel? kérdé Bethsába kiváncsian.
– Látja ön, fürösztöm és öltöztetem őket. Az anyjaik ki tudja merre
vannak? Az áradás még egyre nő; az egész város víz alatt van. A míg ez
el nem múlik, addig ezeket ápolni kell. No, a ki hamar felöltözik, szólt
azután a gyerekekhez Zeneida, az majd mehet az étterembe, s kap a
mamzeltől jó levest reggelire.
Bethsábának valami jutott eszébe. Ki akarta próbálni az ördögöt.
– De hát ezeket a gyerekeket nem imádkoztatja meg valaki, mielőtt
reggelit kapnának?
– Nem ám, kedvesem; mert ezek sokkal inkább éhesek, mint áhítatosak.
– De imádkozni mégis csak jó; mondá a királyleány.
– Mire jó?
– Hát most épen arra, hogy muljék el ez a nagy szerencsétlenség a
városról.
– Kedves kis herczegasszonykám, szólt Zeneida. Azt a szelet, a mi a
Névát ide felhajtja, úgy hiják, hogy «Auster». És ha az egész földet
lakó ezerkétszázmillió ember mind elkezdene a szájával fujni, még az sem
volna elég arra, hogy visszafujja az Austert, ha az megindul.
Ez már csak igazi ördöghöz illő észrevétel! Az imádkozást nem tartani
egyébnek, mint a szájból kijövő fujásnak!
Bethsába a vakmerőség legszélsőbb eszközéhez folyamodott. Megkisérlé az
«Isten» nevét kimondani az ördög előtt. Hátha erre rögtön kén és
szurokfüst közé feloszolva, elveti csábító külsejét, s átváltozik
szarvas, kecskelábas ősalakjává?
– Hát ön nem hiszi, hogy e szörnyű csapást Isten mérte rá az emberekre?
– Nem, kedveském! mondá Zeneida, épen egy kis pityergő leánykának a
fejére kötve fel a meleg főkötőcskét; mert ha Isten küldené az elemi
csapást büntetésül az emberekre, hát akkor gondoskodnék róla, hogy az
árvíz ne menjen be a jó emberek házaiba; hanem csak a rosszakéba.
(Bizony csak ördög vagy te! Különben nem mondanál ki ily rettenetes
szavakat.)
Bethsába még tovább vitte a bátorságot. Rá akarta szedni az ördögöt.
– Ejh, önnek sok dolga lehet most; nem könnyíthetném meg a fáradságát?
Ha nekem megengedné, én is megtudnám e kis gyerekeket mosdatni, fésülni;
én nagyon szeretem azt; az nagyon mulatságos lehet.
– Igazán! Szólt Zeneida derülten. Dehogy nem! Így önnek is adok valami
foglalatosságot. Nekem úgy is gondoskodnom kell, hogy ennyi embernek
legyen mit enni. Hát vegye magára a gondját az apróságoknak!
Azzal odaültette Bethsábát a maga helyére s a sok piszkos gyerekre
ráparancsolva, hogy szót fogadjanak, még egyszer szivesen mosolygott a
királyleányra s aztán otthagyta őt a fürdő-szobában.
Bethsábának első gondja volt, valamennyi gyermeket rögtön
letérdepeltetni s aztán közéjük térdelve, elmondatni velük a Miatyánkot.
«De szabadíts meg a gonosztól: Amen!»
No most ezzel az ördög ugyan fel lett tromfolva.
Akkor aztán hozzáfogott a kis árvák mosdatásához, fésülgetéséhez.