A nép csak annyit tudott, hogy tizenkét év előtt, mikor a Napoleon
eljött, az urak nagyon meg voltak ijedve, bezzeg kedves volt nekik a
paraszt! Hej hogy futottak, otthagyva prédára a kastélyaikat. Aztán volt
pénz, mint a polyva! Nem lehetett olyan árt kérni, a mit meg ne adtak
volna a zabért, meg a rozsért! Hát még a fényes igéretek! Azokkal bántak
még csak bőkezűen. Eget-földet igértek a muzsiknak. Azt persze mind
elfeledték. Hát csak jöjjön még egyszer az a Napoleon.
A «medvesonka» vezéreinek tehát ez volt a tervük.
November 8-án lesz orosz naptár szerint Mihály őrangyal ünnepe. Ezen a
napon az Izsák-téren s a Néva jegén nagy népünnepet szoktak tartani.
Belevegyül az egész lakosság; úr és paraszt. Mikor aztán már jól össze
lesz a világ keveredve, egyszer csak elkiáltják a jelszót minden téren:
«itt jön Napoleon!» Arra a sokaság közül kiválik, a lelkesült nép
vállain emelve, a hős corsicai ismeretes alakja, személyesítve Dobujoff
(a mi Rosciusunk) által, a ki igen jól tudja mimelni a nagy császárt s
erősen is hasonlít hozzá. Több aztán nem kell. Ezzel a szóval: «itt van
Napoleon», fel lehet fordítani Szent-Pétervárt s az innen kiinduló
hógörgeteg meg nem áll Nowgorodig, a hol a régi «köztársaság» népe
rögtön csatlakozik hozzá, s ez eltemeti Moszkvát és mindent, a mi ellen
akar állani ennek a szónak.
A terv egészen bizonyosra volt számítva. A néptől el lehet venni a
szabadságot, el lehet venni a kenyerét, de a mulatságát ne próbálja
elvenni senki. A mely nap a nép megszokta, hogy mulasson, azzal a nappal
nem rendelkezik semmi hatalom.
A mellett az egész csataterv is jól ki volt főzve. A részvételből minden
ember ki volt zárva, a ki az urakkal bármi összeköttetésben áll.
Még egy körülmény kedvezett vakmerő tervüknek. Október közepén már a
Néva beállt, s azontúl folyvást erős fagyok voltak, de hó még nem esett,
mely más évben már november közepén lábnyi magasan fedi a tetőket s csak
májusban olvad le róluk. Most tehát könynyű leendett a város több helyén
vésztüzeket gerjeszteni, a mi különben télen Szent-Pétervárott nem olyan
könnyű, mint Moszkvában, a hol sok a faház. Ha tíz helyen egyszerre
kigyullad a város, a zűrzavar tökéletes lesz.
Ezen a napon az Izsák-tér egész búcsujárás képét ölti fel (a Mihály
őrangyal ünnepét még akkor itt tartották, nem a Mars-mezőn). A máskor
puszta térség helyén egy éjszaka egész új város emelkedik, utczákra
sorakozott bódékkal; a mik között eltehenkedik a bódék apja, a sok
népszerű szinház. És minő szinházak! Fabábok, a mik úgy játszanak, mint
az igazi emberek s egész harczjátékokat adnak elő. És az az egész
csapatja a művészeknek, a kiknek védistene nem Apollo, hanem Pan; a nép
mulattatói, a kik nem hívogatják a nagy urakat, a finnyás tudósokat
deszkából összeütött szentélyeikbe, hanem vándorolnak vásárokra,
búcsukra, ünnepekre, s nem szégyenlik leszállni a nép közé s levett
csörgő sipkáikba szedni össze a rézkopeket. A nép hívei: a pojáczák! A
kik nem olyan orczátlanok, hogy a halhatatlanság számára dolgozzanak,
beérik vele, ha ma kikereshették a tegnapi korcsmai számlát s azért épen
olyan jól játszanak, mint Talma, vagy Macready, megeszik a csepüt, s
pántlikát húznak elő az orrukból vég számra, elnyelik a tüzes parazsat,
az éles kardot s a lábujjuk hegyével megvakarják a füleiket. Csinálja
ezt utánuk Sulliván, vagy Kean, vagy a mindkettőnél híresebb
Dimitriefszki!
Ott mutogatják egy bódéban a valóságos vizileányt, a kinek halfarka van
és eleven halat eszik, s csak annyit tud mondani, hogy «mama» és «papa».
A másik sátor alatt a kötélen tánczoló elefánt tiszteletére ütik az öreg
dobot; ki mellett négykezű erdei emberek vicsorgatják a fogaikat.
Az óriás hölgy is itt látható, a kinek hóna alatt a legmagasabb férfi
elmehet; pedig nem visel ám sarkos czipőt s megmutatja a lábikráit, hogy
nincsenek kitömve. A panoráma-mutogató énekelve magyarázza a nagy
harczok, vezuvkitörések, tengeri viharok és rémes gyilkosságok
történeteit, a miknek hű képmását mindenki megnézheti két kopekért egy
nagyító lyukon. Hát még azok az élvezetek, a mik nincsenek födél alá
rejtve. Itt egy banda kürtzenész játszik, a kik közül mindegyik csak egy
hangot fuj, mint az orgona a sípjait, s mégis nóta lesz belőle; amott
czigányleányok tánczolnak énekkiséret mellett; keringelők, hinták,
szélmalom alakra röpítik a légbe ujjongó terheiket; az orosz csúszkán
szánkóval, korcsolyával iszánkodik alá a jó kedvében sivalkodó ünneplő
nép, s valamennyi dicső mulatságon felülemelkedve fogja bámultatni
csodaművészetét a kötél-tánczos, a ki egy szál kötélen, a mi az
Izsáktemplom tornyától az admiralitás erkélyéig van kifeszítve, fog egy
talyigát keresztül tolni, s abban a talyigában a saját kis fia fog ülni.
Van is dicső kedv: a szamovárok nem győzik a forró theát ontani, s a
theára nyomban czukros jeget, meg sós uborkát fogyaszt, a ki igazán jól
szeret élni, s hallgatja a népénekesek dalait, s maga is beleénekel, s
ha elhozta a háromszegletű balalajkát, muzsikál is hozzá; a mi nem nagy
tudomány, mert csak két hurja van a szerszámnak.
De nemcsak a köznép mulat ma; az úri rend is kijött az utczára a maga
pompájával. Arról ugyan gondoskodva van jól, hogy a fekete nép (a csort
narod) meg az úri rend össze ne keveredjék. A «nyári kert» el van zárva
ez alkalommal, s ott vágtat körben az előkelő világ, mindenféle alakú
hintóiban, a batardtól kezdve a nemzeti proleotkiig, s mutogatja drága
prémeit és boglárait, meg bolognai kutyácskáit. A Néva jegén pedig
ezernyi, meg ezernyi szánka futtat versenyt, szabadon vágtatva a széles
folyam tükre felett, aranyozott szánok angol telivérekkel, s egyszerű
lappon vasokok, a mik elé széles szarvu iramszarvas van fogva. Az észak
Bábele van együtt.
S majd a mikor le fog szállni az est, akkor a nyári kert pavillonjának
terraceán meggyujtják a bengáli tüzeket: a vásártéren kátrányos
máglyákat lobbantanak fel, s tarka tűzijáték eleveníti meg a zsibongó
népünnep képét.
S erre a tűzijátékra három ágyulövés a vár fokáról fogja megadni a jelt,
akkor valamennyi toronyban megszólalnak a harangok Mihály őrangyal
hódolatára.
Ez a három ágyulövés, meg az a harangszó lesz jel az összeesküvőknek is,
hogy előrohanjanak oduikból késeikkel, fáklyáikkal, elkiáltva a jelszót:
«itt van ő! itt van Napoleon!» A mikor aztán a harangbömböléstől
elnyomott csataordításban, az úri néppel és katonasággal összekeveredve,
az általános zűrzavar közepett egyszerre juthatnak be a várba, leölve
mindenkit, kiről a «kés dala» szól.
Egészen tiszta munka volt.
Délután erős délnyugati szél támadt a tenger felől, mely sok mulatságot
elrontott. Az ilyenre ugyan itt mindenki el van készülve; ha nem elég
egy bunda, felvesz kettőt; hanem a szegény komédiásoknak sok bajt
okozott: felforgatta a sátoraikat, félbeszakította a legmulatságosabb
tréfákat; a kötéltánczos nem is merte megkisérleni nyaktörő útját; az
erős szél úgy lefujta volna arról az egy szál kötélről fiastól együtt,
mint egy pár legyet. A nyári kertben kocsikázó hölgyek is panaszkodtak,
hogy a fátyolaikat mind letépi a kalapjaikról a szél, s különösen nagy
volt a panasz a miatt, hogy a tűzijáték egészen dugába dől, mert a
bengáli tüzön s a tűzkerekeken kívül semmi sem fog sikerülni.
A szél pedig estefelé nem hogy csillapodott volna, hanem valóságos
orkánná növekedett.
Ekkor megdördültek a vár fokáról az ágyúk, s azokkal egyszerre
megszólaltak a harangok. Háromszáz harang egyszerre. Az aztán a
carillon!
A harangozáson a népzaj nem törhetett keresztül, hanem az ágyudörgések
igen.
A nép szokta számlálni, hogy hányat lőnek?
Három lövés volt a jeladás a bengali tűz ellobbantására.
Hanem az ágyúk tovább dörögtek.
Mikor huszonegyig elszámlált a nép, akkor azt kérdezték az emberek
egymástól: «nini! mi ez? herczegasszony született tán a téli palotában?»
Nem biz az, az ágyúk csak tovább dörögtek.
Az ötvenedik lövésnél azt kérdezte minden ember: «ej ha! valami tengeri
csatát nyertünk meg valahol?»
Annál sem állt meg az ágyudurrogás, tovább dörgött a harangzúgás között.
Mikor aztán a százegyediket dörögte az ércztorok, akkor minden ember
bámulva kérdezte egymástól: «de hát a czár születésnapja van-e ma, vagy
micsoda?»
Az sincs! A dörgést folytatta a rézszörnyeteg. Százkettőt, százhármat,
száznégyet. A százötödiknél aztán senki sem kérdezte, hogy mit jelent
ez? hanem felordított az egész város, oly hangon, mely túlharsogta a
harang bömbölését:
– «Itt jön! Ő jön!»
De nem «Napoleon jön», hanem még annál is nagyobb úr: a Néva!
Jön visszafelé s hozza magával a tengert! Az egész darabokra tört
jég-tengert, kristály torlaszaival, hullámsánczaival, sebesen,
rohamosan, ordítva, harsogva, tombolva.
Ezt jelzi a szakadatlan ágyulövés a várfokról.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor I. Péter czár hozzáfogott annak az eszmének a létesítéséhez, hogy
a finn mocsár közepett egy új világvárost emeltessen, s az őserdőket, a
mik a mostani palotasorok helyét elfoglalták, kezdé kiirtani, talált egy
vén veresfenyőfát, a minek a kérgébe mély vonalak voltak vágva körül.
«Mit jelentenek ezek a vonalak?» kérdé egy vén paraszttól. «Ezek jelzik,
uram, a Néva magasságát, mikor megárad s a vidéket elönti.» A czár
levágatta a fát is, a parasztot is. Azok pedig igazat mondtak mind a
ketten. A Néva a hatalmas czári városnak örök ellensége maradt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Jön, visszafelé folyva, már nem a medrében, hanem a medrén kívül, nem is
a Néva már, hanem a tenger. Maga a keserű tenger, s majd mikor le fog
futni a víz, a paloták falai odáig be lesznek húzva sóval, a meddig a
víz emelkedett.
Úgy jön az óriási hullámszörnyeteg, mint egy útnak indult hegyláncz.
Egész délután ostromolta, a nyugati széltől korbácsolva, azt a torlaszt,
a mit saját maga rakott maga elé a kronstadti öbölben felszaggatott
jégből, estére legyőzte azt s akkor aztán omlott be hömpölyögve a nagy
Névába és ott tolta maga előtt a jégzajt.
Legelsők voltak, a kik az itéletnapi vészt észrevették, a nagy Néva
jegén versenyszánkázók. A kik a jobb partra menekültek szánjaikkal, azok
jól jártak, mert ott tiszta volt az út a menekülésre; de a kik a bal
partot találták legközelebb s arra akartak kiszabadulni, azok egyszerre
az ádáz rémületet vitték magokkal az ünnep mámorában tomboló sokaság
közé.
«A Néva jön!»
Ez az egy kiáltás elég ijedelmet önteni a legbátrabb szívébe s
nyavalyássá rémíteni a gyönge szívüt, mert az elől nincs menekülés. Ez
mikor haragba jön, végigönt az egész városon, s a ki előle fut, az utcza
tulsó végén már szemközt találja őt.
A zűrzavar egy percz alatt általános lett. A hintók serege az elkerített
nyári kertből csak a rendes kapukon keresztül szabadulhatott ki. S ott a
bejáratoknál összetorlódott. A kik aztán nagy nehezen kiszabadulhattak a
térre, az utczára, ott az eszeveszettül rohanó népgomoly közepébe
jutottak s az vitte őket magával, a merre maga rohant, nem tekintve a
czímert a hintóajtón, s a paszomántos inast a bakon. Nem volt most se
herczeg, se muzsik, csak ijedt ember.
S mielőtt kibirtak volna egymás közül keveredni, már ott volt a vízár.
Az első hullámcsapás, mint egy halom szemetet kapta fel a nagy Izsák-tér
bódéhalmazatát. A lebujokból kiöntött dőzsölők ordítva jöttek elő
pinczeoduikból; a vásárosok úszóbódéik tetejére kapaszkodva, kiabáltak
segítségért; az óriás nő a sátora tetején dugta ki a fejét meg a két
kezét s legjobban meg volt ijedve, a majomnak öltözött komédiások
fölfutottak árboczaikra, a vízileány is megtalálta a lábait s igyekezék
a szárazra jutni halfark nélkül; a betanított elefánt bömbölve gázolt a
népen keresztül, hátára kuporodott gazdájával s az állatsereglet
fenevadai rivalltak, mint az őserdőkben.
S a rémjelenet satyrájául a nyári kert pavillonja terraceán
elhelyezkedett tüzijátékos meggyujtotta piros és zöld bengali tüzeit, s
azok messze bevilágíták az özönvízi zűrzavar képét. Csak ő maga és
segédei nem láttak semmit, elvakítva a fénytől, míg egyszer aztán a
harangok, az addigi ünnepi zengésből áttértek a vészjelző kongatásra.
Akkor vették csak észre a nagy veszedelmet. Akkor meg aztán siettek
kioltani minden görögtüzet s arra az egész város sötét lett. A vihar nem
engedte a lámpásokat meggyujtani, s a jégzaj, a merre előnyomult, mind
kidöntögette a lámpásfákat.
A zűrzavarhoz, a vészhez még az éjsötétség is hozzájárult.
Az ész nélkül menekülő tömeg között ott volt Ghedimin herczegnő is
Bethsábával. Orosz divat szerint két egymás elé fogott ló volt a
hintójok előtt. Egy ilyen fogattal nagyon nehéz kikeveredni egy
kocsitömkeleg és futó sokaság közül. Az első ló alig fékezhető. Kivált
az ilyen tüzes angol mén, a minőt ma a herczegnő kocsijába fogatott. Be
akarta mutatni, hogy neki mégis pompásabb fogata van, mint Zeneidának.
Pedig hát nem ért vele czélt, mert Ilmerinen kisasszony meg sem jelent a
népünnepen.
– Térj ki valami mellékutczába! parancsolá a herczegnő kocsisának.
Ezt könnyű volt parancsolni, de nehéz végrehajtani. A népgomoly minden
oldalról körülfogta őket.
– Szállj le! parancsolá ekkor a vadászának, s csinálj helyet a csőcselék
között.
A vadász, egy óriási finn legény, aztán megfogta zablájánál fogva az
első lovat, úgy akarta azt a néptömeg között vezetni, jobbjával
ütlegeket osztva az útjába tóduló muzsikok fejére. No, a muzsiknál még
az megjárja, mert az hozzá van szokva, mert ő paraszt; de az ostorhegyes
ló nemes vér, s az angol paripa nem engedi magát a zablájánál fogva
czibáltatni. Egyszer csak felágaskodott s a patkójával olyat csapott a
vadász fejére, hogy az eszméletlenül rogyott össze.
– Most mit csináljunk? szólt megrémülten a herczegnő s elkezdett sírni.
– Én tudok rajtunk segíteni, mondá ekkor Bethsába. A gyeplőst lehet
nyeregből vezetni.
– De ki ül fel rá? szólt kezét tördelve a herczegnő.
– Hát én! Megszoktam a lovaglást.
– Jó lesz, mondá a herczegnő.
Mindenekfelett önző volt. Nem gondolt rá, hogy Bethsábának, ha az első
lóig akar eljutni, előbb térden felül érő jeges árban kell
végiggázolnia; azután kitenni magát fagyasztó viharnak, bunda nélkül,
csupán a könnyű prémes kaczabajkában, s azonkívül egy őrjöngő
néptömegnek, mely a sötétben nem ismer se Istent, se urat! És hogy
elvégre is az egy király leánya, a ki nem azért lett bizva Ghedimin
herczegnőre, hogy ő nála fullajtári szolgálatot teljesítsen.
Azt mondta neki: «jó lesz».
S arra a leány hirtelen leveté nyusztszőrmés bundáját, kiugrott a
kocsiból, bele a vízbe; odafutott az első lóhoz, azt szépen a nevén
szólította, megveregette a nyakát, s aztán egy aczélruganyosságú
szökéssel ott termett a hátán, a gyeplőszárt kantárnak fogva a kezébe.
Most aztán meg lehetett indulni.
A leány szelid szóval kérte az útjába tódulókat: «kedves bátyám! kérlek;
áldjon meg az Isten!» s ez többet használ, mint az erőszakoskodás. Az
emberek szorítottak utat előtte s a hintó kivergődött az Izsák-térről és
a széles utczákról s sikerült azzal befordulni egy mellékutczába, a mit
nem leptek el a futó tömegek.
Hanem annak is megvolt a rossz oka, hogy miért nem jött azon szemközt
ember?
Azért, mert a tulsó utczán már megkerülte őket az áradat.
Mentől inkább haladtak azon az utczán, annál bizonyosabbak lehettek a
felől.
A hullám már becsapott a hintóba s a herczegnőnek fel kellett állania a
kocsi ülésére, hogy a lábai fel ne ázzanak. Ő tehette azt; de Bethsábát
az előre vágtató paripa csuromvízzé fecskelte, s a hullám folyvást a
térdeig csapkodott fel.
– Csak a nyefszkij prospectre kiérjünk! Lihegé a herczegnő. Siessetek.
Siessetek. Ott van a palotánk mindjárt közel.
Oda ugyan jó helyre értek. A mint a keresztutczából kijutottak a tágas,
egyenes sugárútra, mintha a Névát magát látnák maguk előtt, mikor
megindul rajta a zaj. Itt már nemcsak víz volt, hanem jég is. A sötét
víztükör felett ott feküdtek az úszó jégtáblák. Az áradat a Moika
csatornán át eléjük került.
– Szent Mihály arkangyal! kiálta fel e látványra a kocsis a bakon.
Szabadíts meg bennünket a magad neve napján!
– Ne imádkozz most, hanem hajtsd a lovakat! kiálta rá a herczegnő.
– De asszonyom, nem szabadít ki innen bennünket más, mint vagy angyal,
vagy az ördög!
– Ne ugass! kiálta a herczegnő, fejbe vágva a kocsist. Én egyikben sem
hiszek, hanem bizom a jó lovaimban, azok hazavisznek. Vágtassunk,
vágtassunk.
S a nő vágta a kocsist, a kocsis vágta a lovat, a ló meg vágta a haragos
elemet, a jeges árt, haragudtak mind a hárman. Csak a királyleány
könyörgött. «Én Istenkém, kis Istenkém: küldj valami szabadulást!»
Érezte, hogy nem soká fogja kitartani, tagjai megdermednek.