Hanem az apró porontyok nem viselték ám magukat olyan csendesen az ő
keze alatt, mint mikor az a másik nő bánt velük. Annak egy ránézése elég
volt a nyafogást, szepegést egyszerre elnémítani; ez a másik pedig csak
olyan gyermek volt előttük, mint maguk; egy cseppet sem féltek tőle;
egyik rákezdte s arra aztán valamennyi folytatta, hogy «hol a baba, hol
a tata?» S aztán, hogyha összemázolják a könyeikkel a képeiket, akár
újra mosdassa őket az ember.
Hát bizony a tatát, babát ő sem tudta nekik előteremteni; hanem ekkor
eszébe jutott, hogy mit szoktak ő vele csinálni a dajkáló asszonyok,
mikor kis gyerek volt, aztán sírt az anyja után? Mesélni szoktak neki.
– No ne sírjatok, viseljétek magatokat szépen, majd mindjárt mondok
nektek egy szép mesét a «zöldszemű emberről». Az ám a szép mese,
hallgassatok csak rá.
A Sisera hadja erre az igéretre rögtön elcsöndesült; odatelepedtek
Bethsába körül, odatették az állaikat a térdeire, belekapaszkodtak a
szoknyájába, úgy hallgatták.
– Hát, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis királyfi; akkora,
mint te bozontos fejű itt a lábamnál. Annak volt egy jó apja, meg egy
még jobb anyja, a kik őtet nagyon szerették. Egy napon aztán a király
is, meg a királyné is egyszerre elutazott. Nagy hosszú czifra
érczládákba feküdtek le, a miknek a tetejeit rájuk csukták. Azután
feltették őket nagy-nagy aranyos-ezüstös szekerekre, a mikbe hat-hat ló
volt fogva, s aztán sok ember, meg katona, meg ágyu kiséretében elvitték
őket, nagy muzsikaszó mellett. A kis királyfi, mikor egyedül maradt a
kastélyában, azt kérdezé a nagyvezértől:
– Hová utazott az én apám, meg az én anyám?
A nagyvezér azt mondta neki:
– Jaj, kis királyfi, azok elmentek messze-messze; egy másik világba.
– Hát minek mentek abba a másik világba? kérdezte a királyfi.
– Azért, mert az sokkal jobb világ, mint ez az innenső, a miben mi
lakunk, felelt neki rá a nagyvezér.
Azt mondta erre a királyfi:
– De hát akkor engemet is miért nem vittek el magukkal abba a másik
világba, ha az a jobbik?
– Jaj, kis királyfi, mondá a nagyvezér; te neked még előbb sokat kell
fáradni, küzdeni, szenvedni ezen a világon, a míg megérdemled, hogy abba
a másik világba eljuthass, a hova az apád meg az anyád elutaztak.
Hát sehogy sem tetszett ez a biztatás a kis királyfinak; hogy ő még
fáradjon, küzdjön és szenvedjen is sokat, s azt mondta magában: «no
megállj, majd utána megyek én az apámnak, anyámnak abba a másik jobbik
világba s itt hagyom nektek ezt az innensőt; kínlódjatok benne, ha
nektek úgy tetszik».
S azzal azt tette, hogy fogta a kis puskáját s kiment az erdőre, mintha
madarakat akarna lődözni. Ott azután addig ment a sűrű rengetegben, míg
egyszer utólérte a záporeső. Aztán, hogy meg ne ázzék, keresett egy
odvas fát, hogy majd abba meghuzza magát. Hát – jól van – a mint az
oduba bebujt, akkor látta, hogy ott már van egy ember elrejtve. (No te
borzas, mit csináltál volna, ha te jártál volna így?)
– Nagyot sikoltottam volna.
– Bezzeg a kis királyfi nem azt tette ám, hanem megszólította bátran az
idegen embert: «hallod-e ember, ez az erdő az én erdőm, ez a fa az én
fám, én nem engedtem meg neked, hogy benne lakjál. Hanem ha megmondod
nekem, hogy merre van az a jobbik világ, a hová apám anyám elutazott,
akkor neked adom a fát is, az erdőt is; nem bánom: lakjál benne».
Azt felelte neki erre az idegen ember az odvas fában:
– Nem úgy van az kis királyfi: hamarább itt laktam én, mint ez az erdő
felnőtt s innen engem senki ki nem üzhet. Azt meg, hogy merre van az a
jobbik világ? csak akkor mondhatom meg, ha én is megszeretlek téged s te
is megszeretsz engem. Én már megszerettelek ám.
– No én ugyan nem szerettelek meg! mondá a kis királyfi.
– De hát miért nem? kérdé az erdei ember.
– Azért, mert zöld a szemed.
Az idegen embernek csak úgy világlottak a szemei, mint két
szentjános-bogár.
– No hát eredj, Isten hirével, mondá neki az ismeretlen; a miből a
királyfi megtudhatta, hogy ez nem valami gonosz szellem, mert külömben
nem tudná az Isten nevét kimondani.
– El is megyek! szólt a kis királyfi; megtalálom én az utat a jobb
világba nálad nélkül is. Hallottam én már elégszer, hogy merre van annak
az útja!
Hallotta sokszor a kis herczeg, úgy fülhegygyel, mikor azt beszélték,
hogy ott a sziklák között lakik egy kegyetlen nagy vérszopó vadállat,
egy tigris, a mely sok vadászt, kecskepásztort elvitt már a másvilágra.
No az majd őtet is elviszi.
Ment, csak ment, a míg csak el nem ért a sziklák lábához, a hol a
vadállat barlangja volt, a mire rátalálhatott arról a sok elszórt
csontról, a mikkel annak a bejárata be volt terítve. A tigris akkor is
otthon volt, a barlangban hallatszott a mormogása. (No te borzas, oda
mertél volna-e menni a barlangba?)
– Nem én, ha a lapdám beesett volna sem.
– No látod, a kis királyfi nem volt ám olyan gyáva: bátran bekiáltott a
barlangba: «hej te, tigris, gyere elő! itt vagyok én: a királyfi! Jer,
vigy el engem is a jobbik világba, gyorsan!»
A szörnyeteg előmászott az oduból, körülnyalta a véres száját, hosszú
farkával megcsapkodta az oldalait, s aztán lesunyta a fejét, hogy egy
ugrással elkapja a kis királyfit. (No ne sírj, na, te kis pisze: hiszen
nem kapja el!)
Mert abban a perczben egy sziklahasadékból előrohant egy óriáskigyó, az
a tigrisre vetette magát, átszorította rettenetes gyűrűjével a
szörnyeteg derekát, torkát; beleharapott a nyakába. A tigris ugrált,
ordított, fetrengett; a két szörnyeteg elkezdett egymással
élethalál-harczot küzdeni s utoljára lehengeredtek egymásba tekergőzve a
mély szakadékba, a sűrű bozót közé, a honnan csak a nagy csörtetés és
ordítás hangzott aztán elő. Azok bizonyosan megették egymást.
A kis herczegnek vissza kellett térni a palotájába.
Az útban találkozott egy vadászszal, a kinek tegez és puzdra volt a
vállán.
– Ejnye de furcsa vadász ez, a ki még most is nyillal, kézijjal
vadászik! mondá magában s jól a szemébe nézett.
Az volt a zöldszemű ember.
– No ugy-e, hogy nem találod meg az utat a jobbik világba, hacsak engem
meg nem szeretsz! mondá neki a zöldszemű s azzal egyszerre eltünt,
mintha a föld nyelte volna el.
– Megálljatok csak, mondta magában a kis királyfi. Tudom én még annak
másik módját is, hogy hogyan lehet eljutni a másik világba? Sokszor
hallottam, hogy van egy nagy tenger; sok ember, a ki arra rászállt
hajóval, nagy szépen megtalálta az utat a jobbvilágba. Hátha én is
megtalálom.
Azzal mindjárt kiadta a nagyvezérnek a rendeletet, hogy készíttessen fel
egy nagy hajót a Fekete-tengeren, azon ők el fognak utazni a tűzimádók
országába, a hova a herczeg anyja való volt; odamenet nem történt velük
semmi veszedelem, hanem mikor visszafelé jöttek volna, útközben megkapta
őket egy szörnyüséges nagy zivatar. Villámlott, mennydörgött, az egész
ég beborult, s mikor a villám végighasította az eget, meglehetett látni
benne a fényes angyali sereget, s mikor a szél kettészelte a tengert,
meglehetett látni a tengerfenekén a vizi tündéreket. «No most mindjárt,
no most mindjárt! mondá magában a kis királyfi, akár ott fenn, akár ott
lenn; de most mindjárt megtalálom én az utat abba a jobbik világba.»
A nagy hullám már a kormányt is összetörte, a kormányost is leseperte a
hajóról, s vitte azt sebesen neki egy nagy sötét sziklapartnak, a hol
annak bizonyosan össze kellett törni.
Ekkor azt veszi észre a királyfi, hogy valaki elfoglalta a kormánypadot.
Egy idegen ember, a ki egy régi formájú timonnal kezdi kormányozni a
hajót.
– Ejnye, de furcsa egy kormányos ez! mondá magában a kis királyfi, a ki
ily ócska timonnal akarja kormányozni ezt a gályát.
Hanem arra egyszerre lecsendesedett a vihar: az ég is, tenger is
becsukódott, a hajó kikerülte a fenyegető nagy sziklákat s szerencsésen
bevitorlázott az otthoni kikötőbe.
A kis királyfi szétnézett a furcsa kormányos után, a kiről senki sem
tudta, hogy honnan került ide. Hanem az nagyot nevetett.
– No ugy-e, hogy nem találod meg az utat a másik világba, a míg engem
meg nem szeretsz!
A kis királyfi a szemébe nézett, akkor vette csak észre, hogy ez volt a
zöld szemű ember. De már akkor, köd előttem, köd utánam, sehol sem volt.
Eltünt egyszerre, mintha a víz nyelte volna el.
De már akkor igazán megharagudott a kis királyfi.
Hát már az én számomra semmi útja sincs nyitva a másik világnak! Azért
is csak megkeresem! Hallotta ő, hogy sok derék vitéz megtalálta már azt
világot, ki elment a csatába s kiadta a nagyvezérének a rendeletet, hogy
mingyárt izenjen háborút a tatár királynak!
Nos hát a nagyvezér – élni-halni – összeszedte a seregeit s betört vele
a tatár király országába.
Jaj, de az igen hatalmas király volt, csak hagyta mind beljebb jönni az
országába a kis királyfi seregeit, akkor aztán egyszerre körülfogta
azokat minden oldalról.
No megijedt erre a nagyvezér: «odavagyunk, királyfi, se életünk, se
halálunk. A tatár egy lábig levág bennünket, vagy rabságra fűz; annyi a
serege, mint a sáska».
A kis királyfi nemhogy szomorkodott volna, de még inkább örült rajta.
– No hát csak mentül előbb hozzá kell kezdeni a csatához, hogy essünk át
rajta.
De a nagyvezér úgy meg volt ijedve, hogy közkatona ruhába elbujt s nem
állt a sereg élére; a katonák még jobban megijedtek s arról beszéltek,
hogy mind megadják magukat. Ekkor megjelent a sereg előtt lóháton egy
idegen lovag, olyan öltözetben, a milyent nem látott soha senki. A
kardjának az alakja olyan volt mint a láng, vagy a kigyó, s az a vitéz
felbátorította a többi vitézeket s neki vitte a tatároknak. Hát alig
hogy megfujták a trombitákat, jön ám a tatár király a maga táborával,
gyalog, mezitláb, zsákruhába öltözve, kard nélkül, ajándékkal tele a
marka: s elkezd szépen könyörögni, hogy kössenek vele békességet; ő nem
hadakozhat, mert az éjjel minden katonája megbetegedett; csak úgy
hevernek a földön, kezüket, lábukat rázva.
A kis királyfi megint megismerte a zöld szemű embert. Az volt az
ismeretlen hadvezér.
Ekkor aztán elbusulta magát nagyon. Látta, hogy a zöld szemű ember
nélkül soha meg nem leli az utat abba a másik világba, a hol az apját,
anyját feltalálja; hát csak rászánta magát, hogy felkeresi hát a zöld
szemű embert a maga odujában, s megmondja neki, hogy no hát inkább
szeretni fogja.
El is ment, meg is találta, kihitta az odvas fából. A zöld szemű
embernek taplóból volt az öltözete, gombából a kalapja, s hosszú zöld
penész volt a prém rajta, a képe sárga volt, mint a viaszk, s a szája
kék, mint a szeder.
– No kedveském, hát szeretsz-e már? kérdezé a királyfitól.
– Szeretlek, csak mutasd meg az utat abba a jobbik világba.
– Megmutatom, ha megeszel egy szem szilvát ebből az én kosaramból s
megcsókolod az ajkamat egyszer.
Egy kosár volt a kezében szederindából fonva, és azon hosszukás szilvák,
épen olyan viaszkszinüek, mint az ő arcza. A kis királyfi kivett belőlük
egyet, kettétörte és megette. No még egy csókot! Azt is megtette. «Jaj
be hideg volt az a te ajkad!» mondá összerázkódva tőle.
S attól az egy szilvától, meg egy csóktól aztán megtalálta a kis
királyfi, a mit olyan nagyon keresett, az utat a jobbik világba, a hol
atyja, anyja vártak reá. Most is ott van, onnan köszöntet beneteket.
A mesélés alatt egy kis szöszke leánynak a haját fonta be a királyleány,
a ki szemét száját felnyitva, nyelte a mesét, s mikor vége volt, azt
kérdezé: «De hát mi van abban a másik világban?»
– Hát kicsikém, ott igen jó élet van; mindig süt a nap, örökké tavasz
van, senkit nem bántanak, semmi dolog nincsen, mindennap Mihály őrangyal
ünnepe van, minden lélek örül és szereti egymást, ember soha meg nem
szomjazik, meg nem éhezik, s angyalokkal játszik.
– De lelkecském, petyegé a kis szöszke; ha abban a jobbik világban se
nem esznek, se nem isznak, akkor oda tata baba nem megy.
Bethsába felkaczagott s összecsókolta a kis porontyot.
A mire a másik szobából hangos tapsok csattantak fel.