Mi szépet látott hát Galban lovag s mi bevehetetlent tapasztalt a
Belvedere terraceán?
Csakugyan fölséges egy látvány! A közelben a Laziénki őserdő egymásra
boruló fái, a tavasz mosolygó zsengéjében, a mi az iharfák
aranyzöldjétől a szömörczék biborpirosáig minden tarkaságban váltakozik.
A gömbölyű fák közül a Laziénki vár, Szobieszky János őskastélya, csak
czinktetőivel emelkedik ki, mulató lakok piros és zöld tornyocskái
tarkítják a lombszőnyeget, mely közt az ezüstlevelű nyárfák szegélyző
sorai jelölik a kanyargó utakat. Távolabb az ős lengyel királyi város,
(élve maradt szíve egy eltemetett testnek,) egymásra tornyosuló
kőépületeivel, miknek tömege menetelesen emelkedik fel a hajdani királyi
palotáig, melynek függő kertjeit még jelölik a hosszú kő-terraceok. A
szent-János templom góth tornyain ragyognak az arany keresztek (még azok
nincsenek megkettőztetve). A város alatt kanyarog végig a Visztula,
közepén a zöld tavaszpompában viruló kis «Szász sziget»-tel. A
túloldalon a nagy beliani erdő, közepén a kamalduli barátok
ó-kolostorával, a minek falai lángolnak az alkonyfénytől; a
királyválasztó nagy Wolja rónatér, annyi nagy történelmi jelenet
ködlepte néma tanuja. S a láthatáron az alkony aranyos ködében
elmosódott álomképe egy várnak. Az Mariemont, Szobieszky Máriának
hajdani kastélya.
– Úgy-e mily fölséges szép látvány? mondá Johanna Galban lovagnak, mikor
azzal a Belvedere legmagasabb terracean együtt széttekintének.
– Fölséges egy börtön! mondá Galban lovag.
Johanna rábámult okos, nagy barna szemeivel, a mik nem voltak lángolók,
csábítók; de tele lélekkel, érzelemmel.
– Börtön? Kire nézve börtön? kérdé csodálkozva.
– Egy szentre, egy martyrra nézve, ki nemzete javáért feláldozza magát.
– Ki az a martyr? S mi az az áldozat? Nem értem önt, lovag.
– Bizonyára nem az a nagyobb martyr, ki az izzó rácsra engedte vonatni
magát; hanem az, ki szivét áldozza föl egy olyan kínpadon, a minél
kegyetlenebbet emberi phantasia ki nem gondolt. S széttépetni egy
fenevad által nem olyan iszonyú áldozat, mint megölelni, megcsókolni azt
a fenevadat. Ilyet csak lengyel leány tehet meg, s csak a lengyel népért
teheti meg.
– Vagy én nem értem önt, vagy ön értett félre valamit. Szólt Johanna,
megkinálva a lovagot a porczellán csészével, a miben elkészíté számára a
mokkát. Azzal leültek egymással szemközt.
Galban lovag régi, tapasztalt hadvezér volt az ilyen ostromnál. Szokta
tudni, hol van a vár leggyöngébb oldala?
– Herczegnő! A milyen messze csak Lengyelország alkirályának híre elhat,
olyan messze földön emlegetik Grudzinszka Johanna nevét is. Hódolattal
szól róla mindenki. Az üldözöttek védője, a szenvedések enyhítője e név.
– Én nem tudok erről semmit. Itt csak az szenved, a ki valamit vétett. S
én a büntetést meg nem akadályozom.
– Lehet, hogy szóval nem. Talán nem is tudtával. De öntudatlanul
bizonynyal. Azt mindenki tudja, hogy a mióta önnek bűvszerű varázsa
veszi körül Lengyelország ijesztő rémét, azóta az egészen átváltozott.
Vannak világos órái, a mikben népével úgy bánik, mint egy atya. Ez
órákat a herczegnő varázsolja elő.
– Lovag úr, kérem, nem veszi ön észre, hogy egy olyan magasztalás, mely
férjemet gyalázza, nekem csak visszatetsző lehet?
– Távol legyen tőlem, hogy én a czárevicset, az én uramat kisebbíteni
akarjam. Ő olyan, a milyennek lennie «kell». A kormányzás se nem poézis,
se nem keresztyén hittan. Annak a szabályai szigorúak. A magas
diplomatiának nincsen szíve, s a ki tökéletes államférfi, annak ilyennek
kell lenni. Az egész világ tudja, hogy a czárevics alattvalóinak
zsarnoka.
– De nekem férjem! A kihez kötelesség csatol és szeretet.
– Ez a szó az, a mi véremet fellázítja. Őszintén szólok ön előtt. Mikor
e küldetést, mely bennünket Arakcsejeffel együtt ide hozott,
elvállaltam, megvallom, egészen más fogalmakkal voltam a herczegnő
felől, mint most, midőn előttem látom. Nagyon sok nőt tanultam ismerni a
küludvaroknál, kik azt hitették el magukkal, hogy a koronás fők szerelme
más forma, mint egyéb halandóké. Mindannyian tudták magukat vigasztalni,
mikor csalódásaikból fölébredtek. Mikor az állam magasabb érdekei azt
kivánták, hogy az ő szerelmük áldozatul essék, egy grófi, herczegi
czímmel, egy fényes birtokkal meg lettek vigasztalva, s nem haltak bele.
– Mi hasonlat lehet azoknak a sorsa és az enyim között, ki ünnepélyes
szertartással lettem feleségévé a férjemnek? Az oltár előtt nyujtottam
neki a kezemet legelőször s viselem azóta az ő nevét, s birom igaz
szeretetét.
– Ah, herczegnő! A diplomatia szívtelenségéről önnek még sejtelme
sincsen. Ez mind igaz. Ön bizonyosan észre sem vette, hogy esküvésekor a
pap a nagyherczegnek nem a jobb, hanem a balkezét tette az ön kezébe, de
hát ez nem csalás, nem megalázás. Szokásos ez fejedelmeknél, s a nő és
utódok lehetnek erre büszkék. Hanem – most következik az infamia: –
Arakcsejeff a czárevicsot akarja a czár trónörökösévé kineveztetni. Neki
a nagyherczeg az eszményképe. Úgy, de annak mulhatlan föltétele az, hogy
a nagyherczeg vegye vissza első feleségét, a ki még él, a ki uralkodó
fejedelmi család tagja; mert másforma nőt az ország alaptörvényei a
trónon el nem tűrnek, s azon esetben tudja herczegnő, hogy mi sors fog
önre várni?
– Bármi legyen az, nyugodtan fogom azt elviselni.
– Önt meg akarják fosztani férje nevétől, s miután Grudzinszky gróf sem
hagyja nála a magáét, meg fogják önt tenni Lovicz herczegnőnek, – s
akkor – képzeli ön, hogy mi lesz önnek a sorsa?
– Türelem és megnyugvás.
– Nem vette ön észre herczegnő azt a kegyetlen mosolygást Arakcsejeff
arczán, mikor önnek kezet csókolva, azt mondá: «Ah ez a boldogság látása
emlékeztet engem a saját magaméra». Ő egysorba akarta önt állítani azzal
a nővel, a kinek neve Daimona, s a ki neki csak szeretője: egy
markotányosné!
– Nem éreztem a sértést.
– Nem! nem! Az lehetetlen! Hiszen mikor e tervet velem közölték, én is
azt mondám: eh mit? hát az történik vele, a mi annyi más asszonynyal. Ő
sem hal bele, mint amazok sem. De a mióta megláttam önt; e tiszta szent
tekintettel, a miből nem olvasni ki egyebet, mint nemes lelkét és
hallgató szenvedését, azóta megszüntem a józan észtől kérni jó tanácsot,
mely azt mondaná, ha hallgatnék rá, hogy fussak innen száz mérföldnyire
s hitessem el magammal, hogy a mit láttam, az csak álomkép volt. Azóta
nem gondolok egyébre, mint hogy önnek a sorsát megfordítsam, ha a saját
fejem utána vész is. Az nem lehet, hogy ön ily pokoli cselszövénynek
áldozatul vesse oda magát! Az nem lehet, hogy egy lengyel nő így meg
hagyja fertőztetni apja nevét, őseit, czímerét, minden védelem, minden
megtorlás nélkül.
– Mit akar ön?
– Mit akarok? Tudatni akarom, hogy van önnek módja a boszuállásra. Van
önnek módja megelőzni a cselszövőket, s válaszul a megalázó ajánlatra
azt felelni: tartsátok meg Lovicz herczegnői czímeteket a főrangú
kéjhölgyek számára; engem, lengyel nemes nőt, lesz a ki becsületes
nevével, egész szivével mindazok fölé emelni kész; egy egész férfi, a ki
engem imád és megbecsül!…
Galban lovag arcza, szemei, theatralis mozdulatai illustrálták e
beszédet; Johannának nem lehetett kétsége az iránt, hogy mi értelme van
e hódolatnyilatkozatnak?
Még csak gyönge pír sem gyuladt ki érte az arczán. Igen csendes, nyugodt
hangon felelt:
– Galban lovag. Látja ön ezt a körfalat, mely a Belvederét és a
Laziénkát körülveszi? E falon belül ön az én vendégem. És szabadsága van
önnek e falakon belül mindenre, még arra is, hogy engemet megsértsen; a
míg kedve tartja önnek, hogy vendégem maradjon… De a mint egyszer túl
fog ön lépni ezeken a falakon, megszünik vendégem lenni… Én nem szólok
senkinek arról, a mit ön most nekem beszélt. Lengyel nő nem árulkodik
soha, még a férje előtt sem, maga vesz megtorlást magának… Én önt ezért
a vakmerő megbántásért, a mint e falakon túl lépett, megbotoztatom.
Parancsol még egy kis czukrot a kávéjába?
Galban lovag felkaczagott.
– Ma foi! Ez nem új dolog. Három eset közül kettőben az ember sikert
arat, a harmadikban megverik. Kérek még egy kis czukrot a kávémhoz.
Aztán még lekisérte Johannát a parkba, megdicsérte a tulipánjait, mély
alázatos bókkal búcsut vett tőle s visszatért a mesteréhez, nagy
dudolva. Ott tudjuk, mivel fogadták.
– Hol hagytad a feleségemet? kérdé tőle a nagyherczeg, mikor az
asztaltól fölállt.
– Lekisértem a parkba; ott váltunk el az eremitagenál.
– Jer, Arakcsejeff, keressük őt fel, te indulj el az egyik úton, én majd
a másikon. A melyikünk hamarább rátalál, a Belvederébe visszahozza.
A nagyherczeg szerencsésebb volt: ő talált rá Johannára. A nő a fűben
térdelt s a tengeri nyulakat etette a markából, Constantin kedvencz
állatjait.
A nagyherczeg is odadűlt le mellé a fűbe.
– Vigyázz magadra, dörmögé, a föld nedves még, meg találsz hülni. Este
lesz már, harmatos a fű.
– Nem árt az nekem meg, én edzett vagyok.
– Az nem igaz. Nagyon is gyönge vagy. Alig várom az időt, hogy
elküldhesselek, a hova olyan nagyon vágytál, Emsbe, fürdőkre.
– Már nem kivánok odamenni.
– Miért nem?
– Hát, elgondolkoztam rajta; te nem jöhetsz velem. Nehéz állásod itt
lekötve tart. S hogy én hetekig, hónapokig távol legyek te tőled; ne
lássalak, ne legyek veled: azt én nem állom ki. Inkább itt maradok.
Hiszen nagyon jó itt.
– Mit? kiálta fel a nagyherczeg szenvedélyesen. Hát te oly nagyon
szeretnél engem, hogy nem tudnál nálam nélkül meglenni, hogy nem volna
semmiben örömöd, ha engemet nem láthatnál? Oh te egyetlen egy
igazgyöngyöm!
S azzal felkapta a nőt karjaiba, mint egy bábut s a hol érte, ott
csókolá; nevetve, hizelkedve, gyügyögtetve.
– S ezt az asszonyt akarják, hogy én dobjam el magamtól! Úgy-e jó lesz?
Majd ide beledoblak a tóba! (úgy tett vele, mint tréfából ijesztgetett
gyermekkel szokás, egyet lódítva rajta karjai közt). Félsz-e, hogy
beledoblak? Hahaha! Hát attól félsz-e, hogy elhagylak magamtól
választatni, kineveztetlek Lovicz herczegnőnek; kifizetlek, a mért
szerettél, a mért hívem voltál, egy uradalommal, s aztán más feleséget
veszek? Hát attól félsz-e? No beledobjalak a tóba? Huss!
Johanna átölelte a férj nyakát s megcsókolá annak homlokát, szeliden
suttogva:
– Ha meggyalázasz, ha elkergetsz magadtól, én még akkor is visszatérek
hozzád. Ha leszállítasz feleségből szeretővé, szolgálóvá, szolgállak,
szeretlek, nem tehetek róla…
– Hahaha! És ezt akarják én tőlem elvenni. Arakcsejeff! Héj, erre tarts!
Arakcsejeff! Rátaláltam!
A mint Arakcsejeff az útkanyarulatnál meglátta a nagyherczeget, ölében
Johannával, egészen megértette, hogy mi történt.
– Mondd meg nekik! kiálta messziről a czárevics, lihegve az indulattól.
Mondd meg nekik – odafenn – hogy én nem adok oda cserében egy asszonyt,
a ki szeret, egy országért, a ki gyűlöl! Mikor mégy vissza Galban
lovagoddal együtt?
– Fenséged engedelmével még ma itt maradok; de Galban lovag már
odábbállt; most értesülök a czédulájából. Nagyon sürgős útja volt.
Johanna herczegnő azt igérte neki valami szaváért, hogy megbotoztatja.
– Megbotoztatja! kiálta fel a nagyherczeg. Mit? Az én Johannám?
Botoztat? Jer a jobbomra feleség!
S azzal letette Johannát az öléből s a jobb karjára fűzte.
Semmi sem hiányzott már a tökéletességéből!
– Eredj hát haza, jó barátom, s mondd meg otthon, hogy én Lovicz
herczegnőt törvényes jobbkézről való hitvesemmé teszem. S minthogy neki
nem szabad engem Szent-Pétervárra követnie, hát majd én kisérem el őt
Emsbe. Nekem szabad. Aztán azt a bolondságot majd készítsd el, a mit alá
kell irnom.
Azzal tovább ment; de hogy mit beszélt még Johannával, azt a csókoktól
és a nevetéstől nem lehetett kivenni…
A mit Krizsanovszky igért a szojus blagodensztoiga gyűlésén, megtörtént.
A képtelenség, hogy a világ egyik legnagyobb birodalmának
trónörökléséről lemondjon valaki önkényt, lemondjon úgy, hogy később,
még ha maga megbánná is, vissza ne vehesse, a miről lemondott: lehetővé
lett és beteljesült. S a talány neve: «Johanna» volt; a hogy azt Zeneida
kitalálta még akkor.
Hanem erről nem tudott senki meg többet, csak a kik érdekelve voltak, és
azok a vén fák ott körül.
*
S ez az idyll – vajmi világrendítő catastrophának lett az okozója!