Krizsanovszky épen végezte előadását a Szent-Pétervárott történtekről, a
mire egy halvány hölgy hallgatott, a midőn az őrt álló duegna benyitott
az ajtón s halkan suttogá:
«Arakcsejeff megérkezett.»
Azzal visszavonult.
«Oh Istenem!» sohajta fel a halvány hölgy, kezeit összekulcsoltan
szorítva keblére.
– Most légy erős, mint egy férfi, sugá Krizsanovszky. Ez itt a válság!
– Azért jött volna? kérdé a nő remegve.
– Azért. Galbant is magával hozta. Asszonyaidra vigyázz, mert ez az
asszonyok kéme. Szép ember. Veszedelmes ember.
Most ujabb kocsizörgés hangzott az udvaron s rá heves lárma, férfi
kiabálás.
– Siess innen, a nagyherczeg jön! suttogá az asszony Krizsanovszkynak.
Az felkelt és megfogta a nő kezét.
A duegna ismét benyitott az ajtón; most már lélekszakadva rohant be.
– A nagyherczeg érkezett meg a hadgyakorlatról… A kapuban elbotlott a
phaéton nyerges lova, a fullajtár leesett fejtetőre, a nagyherczeg pedig
szájába ütötte a pipáját s kitörte a fogát. Iszonytató dühös.
– Oh Jézusom! sikolta fel a nő s rohanni akart kifelé. Krizsanovszky
visszatartá kezénél fogva.
– Most jó lesz az útjából kitérned!
– Sőt most kell eléje mennem! szólt a nő, kiszakítva magát. Te fuss
innen! Itt ne lásson valaki.
– Akkor hát légy erős, mint egy asszony, súgá Krizsanovszky.
S azzal eltűnt.
Pedig innen nehéz volt eltünni. Ez a hely a lengyel alkirály várlaka: a
Belvedere, Varsón kívül, a Lazienka királyi park közepette. Maga a park
is erős fallal van körülvéve s azt minden oldalon fegyveres őrök fogják
körül; de a kastély meg épen erősség; magas bástyákkal, vízárkokkal,
sánczczölöpzettel körül zegzugozva, kapuját felvonó hid képezi; minden
bejáratot ágyúlőrések védnek, s a tornyokban őrök állanak. Körülötte
ágyulőtávolban ki van vágva a gyönyörű ősliget, a sík pázsiton
tulipán-ágyak virítanak. Ide észrevétlenül közelíteni, vagy innen
eltávozni embernek nem lehet. És Krizsanovszky még is el tudott menni.
Pedig az egész Belvederét maga Constantin nagyherczeg építteté, s saját
maga ügyelt fel annak minden alakítására. Itt rejtekút az ő tudtán kívül
nem lehet. De hátha van? Az építész lengyel volt, s attól kitelt, hogy
éjjel dolgozott a rejtekúton s nappal mindig elfalaztatta a munkát, hogy
a nagyherczeg ne tudjon róla: – úgy is volt. Akármikor meglephették
volna őt az ágyában, ha a lengyelek nem utálnák az orgyilkot.
A nő futott ki eléje.
Mikor azt hallotta, hogy Arakcsejeff érkezett meg, azt sohajtá: «oh én
Istenem!» akkor az erős boszuálló Isten jutott eszébe, s mikor azt
mondák neki: a nagyherczeg jő dühös haragban, akkor azt kiáltá: «oh én
Jézusom». Akkor a szeretet martyrja jutott eszébe. S tán nem volna igaz,
hogy azóta is voltak sokan, kik egy néptömeg, egy Izrael üdvéért
keresztre hagyták magukat feszíteni?
A rettegett ember már jött rá szemközt a fegyvertornáczon.
Olyan volt, a minőnek kortársai leirják, ahhoz nem találhat ki semmit a
phantásia.
Constantin nagyherczegnek elég oka lehetett a panaszra testvérei ellen.
Azoknak arczra és termetre mind az anyai juss jutott osztályrészül. Szép
deli férfiak voltak. Egyedül ő kapta meg az apai örökséget. Olyan rút
volt, mint az apja.
Pedig a megboldogult Pál maga is eszményképe volt az iszonytatónak,
annyira rút volt, hogy nem engedte a képét a pénzekre veretni egész
uralkodása alatt.
Constantin egészen Pál czár hasonmása lett. Nagy veres tülök-orra úgy
kiállt az arczából, mintha semmi összefüggésben sem volna a homlokával;
apró tengerszin szemeit alig lehetett látni bozontos szemöldökétől s
folytonosan pislogó, összehúzott szempilláitól. Haja, szemöldöke,
szakálla, pillái oly szőkék voltak, mint a kender, s az egész arcza
veres, mint a bagaria. S még hozzá az arczának egyik fele nem hajazott a
másikhoz, mintha a teremtői szeszély még azzal akarta volna befejezni
remekét, hogy a két külömböző torzképből a két felemást ragaszsza össze
egygyé, egyik ajkszeglete lefelé görbült, a másik fölfelé; ránczok,
bibircsók és ragyagödrök versenyeztek a torzításban, úgy, hogy a festők,
a kik az arczot megörökítették, csak arczélben merték azt levenni.
Szemközt eltalálni ezt a képet festőnek valóságos felségsértés lett
volna. Ilyennek irják le, a kik vele együtt éltek.
S a külső csak hű anyamintája volt annak, a mi belül lakik, s minden
arczvonása rabja volt az indulatainak, a ki ránézett meg kellett
rémülnie, vagy el kellett magát kaczagnia. Lelkülete is megfelelt
vonásainak. Dühös, felfortyanó, kegyetlen volt. A bot mindig kezében. S
annak mindig volt dolga. S ha tény az, hogy testvére a czár évenkint
kétezer rubel árú irótollat szokott elhasználni, úgy hozzá lehet vetni,
hogy Constantinnál mennyit vethetett az elhasznált nádpálczák rubrikája
az évi költségvetésben?
Most is összetörve hozza haza a botját a kezére akasztva, derékban
elnyaklottan s hosszában végig hasadtan. Bizonyosan sorba verte ma is a
zászlóaljparancsnokokat. Azoknak ez volt a mindennapi imádság.
S még hozzá e mostani eset. Az elbotlott paripa s a lebukott lovász
hibája miatt a nagyherczegnek a szájába ütődött a pipa szárra, a mi soha
sem szakadt ki a szájából s kitörte egy fogát. Szitkozódás közben
vérnyomokat köpköd maga körül.
– Átkozott kutya! Mihelyt magához tér (Dobjátok a vízbe, hogy ocsudjék
fel!) azonnal hozzátok elém! Gaz kutya! Minden csontját összetöröm!
(Most észrevett egy szemközt jövő férfit.) Kicsoda az úr? Galban lovag?
Akasztófáravaló gazember! (Annak a gaz kutyának mondtam, nem az úrnak.)
Hát mit akar? Hogy Arakcsejeff megérkezett? Az ördög… (majd mit mondok!)
Nekem borbély kell most, nem miniszter! Nem látja, hogy kitörött a
fogam? Átkozott kutya! disznó! varangyos béka! Mi tetszik még Galban
lovag?
Most sietve jött eléje a nő, félretaszítva Galban lovagot.
– Az Istenért, mi történt veled? sikolta a nő, s odaveté magát a férje
keblére. Lelkem! szerelmem! meg vagy sértve? Mi bajod?
S megcsókolta azt a véres ajkat.
S arra a szörnyeteg arcza elkezdett egyszerre mosolyra térni. Valami
mély fájdalommal vegyült öröm északfénye volt az a mosolygás, a mi azt a
rút arczot egészen átváltoztatá. Megszünt ijesztő lenni. A kuszált
vonások keresték az összhangzatot egymásközt, a rút száj igyekezett
tetszetős lenni.
– Semmi sem, galambom; mondá, olyan hangon, mint mikor az oroszlán
hizeleg a nőstényének. No, ne sírj, ne ijedj meg. (Mindig halkabban
suttogott.) Semmi baj sincs.
– De igen. Ajkad vérzik! fogad kitört!
Zsebkendőjével igyekezett letörölni a vért róla.
– Nem tört ki… dörmögé Constantin. Csak a koronája tört le. S vigye az
ördög azt a koronát!
– Hogyan, fenség? szólt közbe Galban lovag, beavatkozva a szelídítő
társalgásba. Vigye az ördög a koronát?
– Még most csak a fogam koronájáról van szó! szólt recsegő, döczögő
hangon az alkirály. Csak menjen ön Galban lovag Arakcsejeffhez. Pihenjék
ki az út fáradalmait. Majd ráérünk beszélni ebéd után. A míg nem eszem,
iszom, addig államügyekről nem beszélek; nem rontom el az étvágyamat.
Zdravtvujtye! Ti pedig azt a semmirekellőt, ha felocsúdott, rögtön elém
hozzátok; egy pár pofonnal meg akarom próbálni, hogy hát az ő foga áll-e
oly erősen a helyén, mint az enyim? A tökfilkó! ha nem fogom jól a pipát
a fogam közt, beleüti a torkomba, hogy a nyakcsigolyámon jön ki a
csutorája!
– Az ég szerelmére! rebegé a nő, reszkető kezeit a nagyherczeg szája elé
tartva, babonahárító iszonyattal. A miért az aztán megcsókolta a
tenyereit. S átölelve a hozzá simuló alakot, bevonta magával a belső
szobába. Galban lovagot ott hagyta a faképnél.
– Hát igazán sajnálnád te, ha egyszer úgy hoznának eléd halva, keresztül
szúrva… elől-hátúl?
– Oh, nem mondj ilyent! rebegé a nő, keresztet vetve arra a helyre, a
hova Constantin mutatott a mellén. S hogy elhallgattassa e szörnyű
szavakat, lefojtotta ajkait egy forró hosszú csókkal.
– Te-e! Dörmögé a szörny, két keze közé fogva a nő fejét s szemébe
nézve: mint a hogy egy medve megfog egy bárányt, mielőtt agyonharapná.
Nem utálod az én számat megcsókolni? Nem undorodol a csúf pipabűztől?
A nő ártatlan tekintettel felelt.
– Azt hiszem, hogy minden férfiszájnak ez a szaga. Atyámé is ilyen volt.
A szörnyeteg e szóra oly erővel szorítá őt magához, mintha meg akarná
fojtani az ölelésével.
– Oh, te csudatevő kép! Nem hazudik nem hizelkedik, mint egy világi
dáma; nem mondja, hogy ámbróziát lehellek ki. Azt mondja, kogy az
apjától is ilyen csókot kapott; minden férfiajknak ilyennek kell lenni!
Te asszony! Az én apám is épen ilyen csúf volt, mint én: s azt is épen
úgy szerette a neje, mint te engem. Pedig csúf volt, mint én!
– Te azt nem tudod, hogy milyen vagy?
– De tudom. Az anyám mondta. Engem szeretett legjobban; engem
kényeztetett el; nekem volt minden szabad. S mikor a testvéreim panaszt
tettek e miatt, azt mondta nekik: «hagyjatok neki békét: olyan csúf mint
az apja; azért szeretem olyan nagyon». De én még rossz is vagyok, a mi
az apám nem volt. Igen, ő hevesfejű volt, hirtelenkezű; de én kegyetlen
vagyok – ösztönből. Rossz vagyok, mert örömöm telik benne.
– Az nem igaz! Ki mondja azt?
– Én magam mondom magamnak. Sokszor, mikor egy elnyűtt bottal hazatérek,
a mivel mindenkit összevertem, a ki a kezem ügyébe akadt, szeretném
utoljára magamat is agybafőbe verni. (Csak akkor vette észre, hogy a
hasadt bot még most is ott lóg a kézcsuklóján a káplárszíjnál fogva.
Sietett azt eldobni.)
– Az nem úgy van; mondá a nő. Az emberek a rosszak, a kik haragra
ingerelnek. Durva emberekkel foglalkozol mindig, a kik ostobák és
sunyik, az tesz ingerültté. Ha jók volnának, szeliden bánnál velük.
A szörny megveregette tenyerével a nő arczát.
– És te csakugyan azt hiszed, hogy én jó vagyok? Csodálatos! Én azt
hiszem, hogy eleget tettem már, hogy bebizonyítsam az ellenkezőt. Az
gondoltam, hogy egészen hasonlítok az ördöghöz.
A nő ez alatt azt végezte, hogy leülteté toilette-asztalához a szörnyet,
s mindenféle fésücskékkel, kefécskékkel rendbeigazítá annak üstökét,
pofaszakállát, liliomvizes kendővel megmosdatta, megtörülgette por- és
izzadságlepte arczát s ütődéstől vérző szája sebét beragasztá
szépség-flastrommal.
– Szép vagyok már? kérdé az, a mosdatott gyerek arczfintorításával.
– Nekem mindig az vagy; de ma idegen urak lesznek az asztalodnál.
– Igaz, még pedig finnyás urak, Szent-Pétervárról. A muszka Párisból!
Ezek bontonhoz vannak szokva. Jól van. Nyalj ki hát szépen. Ezek a
francziák nem tudom, hogy lesznek majd megelégedve a te lengyel
konyháddal? Háziasszonyok szokása szerint szóld le magad előttük az
ételeidet: hadd dicsérjék ők.
– Akarod, hogy én is az asztalnál üljek?
– Hát mit? És ha a czár maga volna is a vendégem. Nem vagy-e te az én
kis feleségem? No felelj, nem vagy-e te az én kis feleségem?
A nő félénken rebegé: «igen».
– Be is verném a fejét annak, a ki te rád csak úgy az orra hegyén át
próbálna nézni, ha excellentiás úr is, kiálta az alkirály, saját
képmását fenyegetve ököllel a toilettetükörben. Pedig ez az Arakcsejeff
leghívebb embere volt szegény apámnak. Kutyája volt neki. De azért mégis
jobb szeretném, ha ott volna azon a saját szigetén, a mit Koczebue
kapitány fedezett fel a sárga tengerben s az ő nevére keresztelt, mint
hogy itt van!
– Miért, kedvesem? kérdé a nő, míg az esze ott járt, hogy új csokrot
kössön a nagyherczeg szétdult nyakkendőjén.
– Eh. Asszonynak nem kell államtitkokat megtudni, szólt az, azon
törekedve, hogy egyformán idomítsa bajuszait; a mi sehogy sem sikerült,
az egyik fele mindig két ágba szakadt. Pedig az volt a halála, ha
rosszul kifent bajuszt látott a glédában valahol.) Csak azt mondom, hogy
ne legyen akkor bot a kezemben, mikor vele beszélni fogok.
– Ne ijeszsz meg.
– Csak tréfáltam. Hát nem szabad nekem enyelegni is? Nos, hát
indulhatunk az ebédre? Én éhes vagyok. Úgy dolgoztam ma, mint egy
káplár.
– Igen. Hát nem választasz a pálczáid közül? (A nagyherczegnek minden
szobában, a hol időzni szokott, még a neje öltözőjében is, ott voltak az
elhagyott pálczái, a miket arról a helyről, a hova ő letette, főbenjáró
dolog volt elmozdítani.)
– Pálczát? Minek? Hisz nem sántitok.
– No, hogy azt a bűnöst megfenyítsd, a ki miatt ily veszedelem ért. Az
életedet veszthetted volna; megérdemli, hogy kikapjon!
– Igazán megérdemli? No hát válaszsz ki te egyet a botok közül. Ezt? Ezt
a jó szivósat? No ez nem szakad el. Hát jobban sajnálsz engemet, mint
azt, a ki engem megsértett? Ejh, ez ritkaság a te fajtádnál. Azok
rendesen a bűnösért könyörögnek. No hát menjünk.
Johanna a balkarjába fogózott Constantinnak; a jobbjában a botnak volt
helye. A fegyvertornáczon már ott várt a delinqens, bekötött fejjel és
dagadt pofával. Reszketett, mint egy kis kutya, mikor a nagyherczeget
látta kijönni.
– Te ficzkó! mordult rá a szörnyeteg, megsuhogtatva sombotját a légben.
Ugyan megérdemelnéd ma, hogy végig páholjalak! Hogy nem tudsz vigyázni,
mikor hajtasz? Aztán nagyon megütötted magadat? Nesze öt rubel. Végy
magadnak rajta orvosságot. Akasztófáravaló. Sántítasz is? Nesze ez a
bot, támaszkodjál rá. Gézengúz.
Azzal tovább haladt nejével.
Egy szörnyeteg és egy nemtő karöltve.
– Hm, furcsa biz ez, dörmögé a nagyherczeg. Te fölfedezted bennem a jó
embert, s most már úgy vagyok, mintha magam is kezdenék rátalálni.
A vendég urak már ott vártak az étteremben. Csak ketten voltak. Az
alkirály nem volt nagyon vendégszerető; nem is igen lett volna az
erényét kin gyakorolnia, mert azok, a kik között lakott, nem igen
taposták a küszöbét. Annak meg igen nagy bizalmas emberének kellett
lenni, a kit akkor ültessen asztalához, a mikor Johanna is ott van.
Arakcsejeff egy volt azok közül. Ők ketten látták egyszer egymást sírni.
Csak egyszer és csak ketten egymást. Mikor Pál czár halála után
összetalálkoztak. A hű ember, (a kutya) épen úgy szerette a megholtat (a
meggyilkoltat), mint a szörnyeteg (a második fia). A többiek nagyot
sohajtottak, mikor becsapódott utána a kriptaajtó. Egy terhétől
szabadult meg a föld. A gyilkosok amnestiát kaptak, némelyik még magas
hivatalba is jutott, hadtestek vezetője lett. Csak ők ketten nem
bocsátottak meg nekik soha: Constantin és Arakcsejeff. (Mikor
Austerlitznél Benningsen tábornagyot a francziák körülfogták, Constantin
mint egy Berserker hős rohant segítségére a testőrdragonyosok élén s
vadállati elszántsággal vágta őt ki veszedelméből, s aztán leköpte:
«Kiszabadítottalak, pedig te is ott voltál apám gyilkosai közt!») E
közös gyűlöletért tűrhette Arakcsejeffet. «Tűrhette!» Már ez is nagy szó
volt nála. Aztán meg az is, hogy Arakcsejeff olyan miniszter volt, a kit
meg lehetett verni, ki lehetett kergetni, s megint visszajött.
– Zdravtvujtye! Üdvözlé vendégeit a nagyherczeg. Úgy-e még veletek lehet
oroszul beszélni? nem vagytok egészen francziák? Csókoljatok kezet a
feleségemnek!
Galban lovag a courtoisie legelegánsabb modorában hajtotta végre a
parancsot, de Arakcsejeff a kézcsókot azzal az élvezéssel teljesíté, a
mi az orosz parasztnak a szokása, hosszan tartón és megczifrázva s két
kézzel szorítva a megcsókolt kacsócskát ajkaihoz s aztán édeskésen
sohajta fel.
– Ah, e boldogság látása, ez a «sweet home» emlékeztet engem a saját
magam édes otthonára.
Csak a hölgy maga nem érté el azt a végtelen mély megsértést, mely e
bókban rejlett. De annál inkább a nagyherczeg. Ilyenkor még a homloka is
veres lett. (Csakugyan jó volt azt a botot elajándékozni útközben,
külömben alighanem mondott volna annyit a somfa a miniszter hátának: «ez
itt nem Daimona, héj!»)
– Ne fecsegjetek! Zördült közbe a nagyherczeg, hanem vágjatok be egy
pohár pálinkát, jó orosz szokás szerint. Ki nem állhatom az idegen
szokásokat. A franczia bókolást, meg a német «wie befinden Sie
sich?»-et. Soha sem tudtam megtanulni semmi idegen nyelvet. Emlékezhetel
rá Arakcsejeff, milyen rossz tanuló voltam gyerek koromban. Szegény
hopmesterem, mikor szorongatott, hogy tanuljak már, azt vágtam oda neki:
«ugyan minek? Lám, kend mindig tanul, azért kend mégis csak egy likas
mogyoró!»
– Sokkal emlékezetesebb mondása volt fenségednek az, a mivel a
földleirási tanárát kifizette: «én nem tanulom a geographiát: én
csinálom azt!»
– No látod; pedig hát nem is csinálom.
– Még hátra van.
– Ne járjon a szád! Itt a leves. Dugjátok be a szátokat a kanállal s ne
beszéljetek. Legyetek csendesen, míg a feleségem imádkozik. Ő imádkozik
helyettem is. Aztán semmi komoly ügyekről az asztal fölött. Adomázni
szabad. Inni kötelesség. Káromkodni nincs tiltva. Hanem a ki valami
csintalan dolgot talál elmondani, mikor a feleségem jelen van, annak
mindjárt ki kell öblítenie a száját a mosdó-vízzel. Ha az ebéd rövid
lesz, azért ki kell mentenem a feleségemet. Nem várt vendégeket a
feleségem. Azért pedig nem mentegetőzöm, hogy az ételeink mind
nemzetiek. Orosz és lengyel konyha. A franczia szakácsokat ki nem
állhatom; az ételek czímeit se veszi be a fülem, hát még magukat az
ételeket a gyomrom! a feleségem egészségének pedig ártanak.
A nagyherczeg négyszer-ötször is elmondta egy megszólalásra azt, hogy a
«feleségem».
Galban lovagnak mindjárt volt mit hozzákötnie ehhez a themához.
– Oh a franczia szakácsok különösen nagy urak mi nálunk. A
«Robert»-család valódi aristokratiát képez Szent-Pétervárott, s ehhez a
családfához tartozni nemesség. A franczia szakács nagyobb úr, mint a
czár; mert az még a czárnak is parancsol, hogy mit egyék? s a budgetjébe
nem tűr betekintést. Ez nagyobb úr az orvosnál, mert az egészséges
embernek is præscribál. A mit ő megtagad, abból nem lehet kapni. Róbert
úr megteszi azt, a mit csak a lengyel országgyülés tehetett valaha,
mikor még a «nyepozvolim» divatban volt, hogy mikor az ura leüzen hozzá,
hogy ma ilyen étel kerüljön az asztalra, az visszavágja a liberum vetót,
csakhogy francziául: ça n’existe pas! A minap Nariskin herczeg
felhivatta a szakácsát, hogy személyesen ismételje előtte az irásban
elvetett parancsot: hogy neki «blanc mangert» készítsen.
– Hogyan? Ad audiendum verbum?
– A bizony. S monsieur Robert élőszóval is megtagadta azt. A herczeg le
akarta szidni, erre monsieur Robert fölemelkedett a két sarkán s azt
mondá: «uram! ön elfelejti, hogy kivel beszél?»
– Patvart! S mi lett belőle?
– Hát a herczeg nem kapott blanc mangert.
– No nekem kellene ilyen! A szakácsot enném meg! nem az ételt.
Galban lovag kész fecsegő volt, ő tartotta az asztalt adomával és
emberszólással.
– A napokban egy igen mulatságos eset fordult elő a fővárosban Popradoff
herczegnél, a kinek volt egy franczia szakácsa, meg egy franczia
nevelője a gyermekei mellett. A szakács középszerűen főzött, a nevelő
még selejtesebben tanított. Egy közbejött betegség megakadályozta a
szakácsot a főzésben, a ház zavarba jött. Ekkor a nevelő felajánlotta,
hogy ő is ért valamit a főzéshez s leküldték a konyhába. Hát igen pompás
ebédet tálalt fel. Az alatt meg az ágyban fekvő szakács ajánlkozott a
herczegecskéket a tudományokban oktatni. S azok bámulatos előmenetelt
tettek. Utoljára megvallotta mind a kettő, hogy szükségből vállalt
állomást, s el volt cserélve a szerepük.
– S ezt a herczeg nem vette észre? No majd ezt a historiát beszéld el a
feleségemnek hosszasan, ha egyedül lész vele.
Mi most beszéljünk nagyobb dologról: Arakcsejeff! Milyen egészségben
hagytad felséges urambátyámat, Sándor czárt?
(E név kimondása alatt a nagyherczeg félig felállt a székéről s mindenki
követte a példáját.)
– Sajnos, hogy nem adhatok egészen kielégítő feleletet e kérdésre,
fenség.
– Mi baja van ő felségének, az én urambátyámnak? Nos? Vagy talán nem
beszélhetsz a feleségem előtt? Jól van, jól. Helyesen teszed, ha nem
akarod megijeszteni. Majd elmondod nekem magamnak. Hát ő felsége,
Erzsébet czárné asszonynéném, (felállás) hogy érzi magát? Nincsenek-e
kellemetlenségek ő felségeik között? Ha jót nem mondhatsz, a rosszat
hallgasd el a feleségem előtt. Ne szomorítsd meg vele.
Bizony Arakcsejeff e kérdésre jobbnak találta az ujjait leszopni a
lekváros lepény után.
– Így van az, ha az ember nagyon korán házasodik, folytatá a
nagyherczeg, fogait piszkálva a kétágú villával. Magamról tudom. Én is
nagyon megadtam az árát. No de hála Istennek, csakhogy vége van. Ugyan
sok bajba került, a míg az első asszonytól el tudtam válni. De ne
beszéljünk erről a feleségem előtt. Én voltam ott is a hibás. A mely
asszony engem ki tud állni, az olyan ritka, mint az üstökös csillag az
égen. Hát te Galban, megakadtál-e már valahol? Tettél-e már egy asszonyt
szerencsétlenné azzal, hogy elvetted? Ördög a csontod! Még most is csak
a más boglyájából huzod a szénát? Ha én czár volnék, adót vetnék az
ilyen nőtlen urakra, agglegény adót. Szerencsétek, hogy soha se leszek
az.
– Fenség! Úgy volt mondva, hogy nem beszélünk komoly ügyekről az asztal
fölött. Jegyzé meg alázatosan Arakcsejeff.
– Igazad van. Vétettem a szabály ellen. Ezért engesztelésül igyunk egy
poharat, az én feleségem egészségére.
A három pohár összecsendült a férfiak kezében. Aztán a negyedik is sorba
hozzájuk kocczant, attól a finom hajlékony kéztől emelve, s egy vékony,
halvány piros ajk megnedvesült a tűzláng tokajitól. Az ebéd vége felé
járt; a csemegét hordták körül. Abból a nagyherczeg csak a mogyorót
válogatta ki, a mit szeretett a fogaival feltörögetni; az első három így
feltöröttet odarakta Johanna tányérjára.
Az asszony csak most szólalt meg először az asztalnál, azt is súgva
ejté:
– Vigyázz, kérlek a fogadra. Még egy másik koronát is le találsz törni.
– Az meglehet, mondá a nagyherczeg az asztalra könyökölve, s kenderkócz
szemöldei alól Arakcsejeffre vetve egy pillantást, a mit az elértett.
Erre aztán a nagyherczeg megcsókolta Johanna homlokát.
– Eredj, kedvesem, vitesd fel a fekete kávét a terracera, s vidd oda
magaddal Galban lovagot. Ő szereti francziásan végezni az ebédet, fekete
kávéval. Mi ketten meg, jó lengyel szokás szerint, itt maradunk egy
kicsit kvaterkázni.
A nő erre fölkelt az asztaltól, kezét az eléje lejtő Galban karjára
tette, s kisérve a szolgától, ki ezüst tálczán a kávés üstöt vitte
utána, elhagyta az éttermet.
A két férfi egyedül maradt, s jó lengyel szokás szerint, poharát egy
negyedrészig töltve az arany tokajival, hozzá kezdett a kvaterkázáshoz.
– Az én felséges urambátyám Sándor czár egészségére.
Kiitták s újra töltöttek a pohárba.
– Bizony ő felségének nagy szüksége van erre a szent kivánságra, mondá
nagyot sohajtva Arakcsejeff.
– No, csak nem komolyan beteg? Mi baja?
– Olyan baj, a mit legnehezebb orvosolni. Kedélybetegség. A kin az erőt
vesz, azon az orvosok minden tudománya kudarczot vall. A czár néha
hónapokon át nem alszik többet, mint ebéd után egy bágyasztó szunnyadási
órát. Mindenféle rémképek kínozzák éjjel-nappal. Életunt. Nem is csoda.
Mindent fokról-fokra összeroskadni lát, a mit fölemelt. Ifjusága ragyogó
ábrándjai mind elvesztek már. A szabadelvű intézményeket, a miket ő maga
hozott létre, ő maga kényszerült egyenkint eltörölni, saját magát
megsemmisíteni. S arra, hogy ujjá teremtse magát, hiányzik nála a
lélekerő. Tudja, hogy gyűlöletet keltett maga ellen, s nem tud zsarnok
lenni, hogy a gyűlöletet irgalmatlanul elfojtsa. Mindenütt orgyilokkal
látja magát körülvéve és nincs elhatározottsága a palloshoz nyulni, hogy
megvédje magát. És a mellett családi boldogsága is le van tarolva.
Fenséged ismeri a catastrophát. A czár kedélyét vallásos búskomorság
tartja fogva. Elitéltnek hiszi magát. Elitélve Isten és emberek, élők és
halottak által. Retteg a végzettől és mégis keresi azt. Ez a
lélekállapot a legerősebb életszervezetet is képes felemészteni. A
legkönnyebb betegség halálossá válik mellette, s ő nem gondol magával.
Soha sem ereszt magához közel orvost. Eltitkolja, ha baja van. Én azt
hiszem, hogy a halálvész csiráját hordja már a szivében, s a szív nem
gyógyítható.
– Szegény bátyám, dünnyögé a nagyherczeg, fejét elbusultan hajtva az
öklére. Az a dicső, hatalmas ember! A kivel együtt voltam Lipcsénél a
diadalban… a Niemen szigetén, mikor Napoleonnal összejött egyezni,… és
Párisban a nagy bevonulásnál,… és Bécsben a fejedelmek congressusán; és
mindenütt hallottam a suttogást: «ah, ő az ott, az a délczeg férfi, a
mellett a csúf mellett!» A fény és az árny, a mik egymást követik: mi
képeztük azt ketten!
– Készen kell lennünk a legrosszabbra. Annak a gyönge lángnak, a mi ezt
a fényt élteti még, csak egy fuvallat kell és kialszik. S akkor az egész
ország a legborzasztóbb végfelbomlásnak néz eléje. Százféle összeesküvés
által van alattunk aláásva a föld. Százféle zivatar közeledik felénk. Ki
lesz ura a kataklizmának, ha egyszerre ég föld megmozdul? A czárnak
nincs gyermeke. Ki lép utána a trónra?
– A kit a czár rendelni fog.
– És ha ő nem rendelkezik? Pedig nem vehető rá, hogy rendelkezzék. Azt
mondja, hogy a törvény világosan szól. A czár után következik a
czárevics.
A nagyherczeg elkezdett hahotával kaczagni, hanyatt dőlt, úgy kaczagott,
hogy a fogsorai kilátszottak, mint egy ásító oroszlánnak.
– Hahaha! A czárevics! Nem, barátom. Az nem ül fel neked a trónra! Engem
te Iván gyémántos sipkája alatt nem látsz!
– Miért nem, fenség?
– Azért, mert sokkal jobb szeretem, ha ez a te vállszallagod a te
derekadon van, mint ha az én torkomra kerül.
(Pál czárt a hadsegéde vállszalagjával fojtották meg.)
– Hová gondol? fenség!
– Az apámra, meg a népemre. No, hiszen én kellenék legjobban a
szentpéterváriaknak! Tavaly, mikor felséges urambátyám, a czár beteg
méltóztatott lenni s engem kegyesen felparancsolt magához s én
megjelentem a székvárosban: huj, milyen ijedtség támadt Izraelben! Azt
hitték, már én következem! Mikor végigkocsiztam az utczán, minden járda
kitisztult egyszerre. Az emberek bebujtak a a kapuk mögé, hogy ne
legyenek kénytelenek köszönteni. Hej, hogy járták a templomokat! Soha
sekrestyés annyi kopeket össze nem szedett a perselyébe, mint az alatt,
míg én ott voltam. A pópák majd lehúzták az angyalokat lábaiknál fogva
az égből, csakhogy gyógyítsák meg a czárt! Minden utczaszegletre
felrajzolták szénnel a profilomat ezzel a nagy orral csufságnak s
szitkokat irtak alá. S mikor aztán felséges urambátyámat, a czárt
kegyelmesen meggyógyítá a mindenható Isten, hogy egy szép napon
kikocsizhatott, micsoda öröm volt akkor a városban! Minden ember tódult
a kocsijához, majd a levegőbe emelték, s csaknem eltemették virágokkal.
S mindezt azért, mert engemet gyűlölnek! Nem azért, mert őtet szeretik;
hanem azért, mert tőlem félnek. Most mondtad, hogy őt is orgyilkosok
fenyegetik mindenünnen. Csak az a külömbség, hogy őtet a mennyországba
akarják elküldeni, engem pedig a pokolba. Azt hiszik, hogy én leszek az
apámnak a fia! Olyan vaskezű ember a vasnyakuak fölött, mint a milyen az
volt.
– S valóban arra volna szükségük. Az orosz vasnyakat csak egy vaskéz
tarthatja meghajtva.
– No azt még megérhetik, de az Isten őrízzen meg tőle engemet is, meg
őket is!
– Pedig minden igaz férfinak a reménye fenségedbe van vetve.
– Ejh, messze van az még. Minek beszélünk ilyen bolondokat? Minek élném
túl őtet? Hiszen csak másfél évvel vagyok gyermekebb, mint ő. Még egy
kvaterkát. Éljen az én urambátyám, a felséges czár. Mi dologért kerestél
fel különben? Erről ne beszéljünk többet.
– Épen ő felsége megbizásából jövök. A trónöröklést rendbe kell hozni.
Ez az ő akaratja. A czárnak trónörököse nincs.
– No hát nekem sincs. De még lehet. Látod, hogy meg házasodtam újra.
– Igen, hanem csak balkézre. Morganaticus házasság.
– Ez ideig. De ha gyermeke lesz a feleségemnek, egészen törvényes
hitvesemmé fogom tenni.
– Azt nem teheti fenséged.
– Miért nem?
– Azért, mert az első felesége Anna Feodorovna még él.
– De hisz elválasztott tőle a synodus; ő már le is tette az Anna
Feodorovna nevet, s visszavette a Szász Koburg Juliannát. Hisz új
házasságomat a czár helybenhagyásával kötöttem.
– De csak balkézre.
– Hát cseréljük át jobbkézre.
– Az nem lehet. Az ország alaptörvényeibe Sándor czár alatt egy ukáz
lett beiktatva, mely azt rendeli, hogy a czári trónra csak uralkodó
családból eredt hitvesek emelhetők, s nem uralkodó család sarjának
gyermekei a trónt nem örökölhetik.
– Hát ha én czár leszek, (a mitől őrízzen Isten) majd adok ki egy más
ukázt, a melyik az előbbit eltörli.
– Van egy más akadály még, a mit a czár nem törölhet el egy ukázzal. Azt
tudja fenséged, hogy a czári trónon nem ülhet más nő, mint a ki az
orthodox vallás hive. Hiszi fenséged, hogy Grudzinszka Johanna elhagyja
a római katholikus hitet egy koronáért?
– Nem hagyja el a czárok valamennyi koronáiért sem! Ebben a nőben nincs
annyi hűtlenség, hogy egy vén lovát fölcserélje egy újabbal; nem hogy a
vallását elesküdje. Ezt meg se kisértse nála senki.
– De van még, a mi a vallásnál is nagyobb akadály: a társadalom.
Száműzve legyen-e a szentpétervári társaság a czári palotából?
Grudzinszka Johanna lehet egy angyal: azért még sem fejedelemnő, a kiről
a kevély Ghedimin, Nariskin, Trubetzkoi, Muravieff, Apraxin úrhölgyek
elismerjék, bár csak azt, hogy velük egyenrangú; hagyján még, hogy
rangban fölöttük áll.
– No hát maradjanak maguknak!
– Hogy érti ezt fenséged?
– Hát úgy, hogy ők tartsák meg maguknak a koronájukat, én meg megtartom
magamnak a feleségemet.
– Fenséged csak nem mondja ezt komolyan?
– Komolyan és egész hidegvérrel, szólt a nagyherczeg, kezét Arakcsejeff
karjára téve. Egész világi életemben nem találkoztam soha szeretettel.
Azt hiszem, hogy már a dajkám, a ki szoptatott, megütlegelt, a mért
olyan formátlan vagyok. Egy kutyát nem tudtam magamhoz szoktatni soha.
Akárkire ránézek, azt látom, hogy meg van tőlem ijedve. Akárhogyan
szelidítem lágy megszólalásra a hangomat, úgy recseg az, mintha
szitkozódnám. A mióta a gyermekczipőimet elnyűttem, a miket az anyám
húzott a lábamra, ezt a szót nem hallottam hozzám intéztetni: «kedves!»
És most elém hoz a sors, mint vak tyúknak az igaz gyöngyöt, egy kedves
gyermeket, a ki engem szivéből szeret. Nem mondja, de érzi; sőt velem
érezteti. Bennem él, mint a saját lelkem, s követi a gondolataimat.
Fölfedezi bennem, a mi kevés jó van, s megtanít enmagamat szeretnem!
Egész sötét életemnek ez az egy napsugaras része. Ha beteg vagyok, ő az
ápolóm, ha dühös vagyok, ő a megszelidítőm. Nála van a jobbik felem. S
ti azt hiszitek, hogy van a világon ár, a miért én ezt eldobjam
magamtól? Hogy van trónus a világon, a miért én azt a kis karos széket
elcseréljem, a melyiken olyan szűken férünk el egymás mellett, hogy az
egyiknek a másik ölébe kell félig ülni? De bolondok vagytok, ha azt
hiszitek!
– Fenséges úr! Én régóta tanulom fürkészni az emberi indulatokat s
előttem nem új tudomány az, hogy a szerelem erősebb hatalom a világon
mindeneknél. Erős; de nem örökkévaló. «Ma» az így van, a hogy fenséged
mondá. Hanem az emberi szív változandó, mint az ég. És annak örökké
ellentéte marad a föld, a haza. Ma úgy hiszszük, hogy az egész
mennyországot áldoztuk fel az égben; a midőn visszatértünk tőle a
földhöz, holnap rájövünk, hogy az bizony csak egy felhő volt, mely
ragyogott, de ma már nincs ott. Ellenben ez a föld mindig ott van
alattunk. S ennek a vonzereje meg nem szünik soha. Micsoda? Fenséged
szét hagyná omlani ezt az egész birodalmat? lángbaborulni, romokba dőlni
egész hazáját, csak azért, hogy a feje nyugton pihenjen egy szerető
asszonynak az ölében?
– No! És ha az mégis úgy volna?
– Hát ha úgy volna, arra az esetre is van határozott utasításom.
Fenséged ura a saját terveinek; de az orosz birodalom is ura a saját
sorsának. Ha a czárevics magasabb czélnak találja maga előtt a csendes
polgári, családi boldogságot, mint az őseitől alkotott birodalom
fentartását, akkor ezt az ajánlatot kell eléje terjesztenem. Ő felsége a
czár, Grudzinszka Johannát, a czarevics morganaticus hitvestársát
fölemeli lengyel herczegnői rangra: «Lovicz» családi névvel. Adományul
adja neki a masovi vajdaság loviczi koronauradalmát örök hűbérül, s erre
az törvényes hitvesül nyilváníttatik ki a nagyherczeg által. Leendő
gyermekeik loviczi herczegek és «anyjuk» uradalmának örökösei lesznek
orosz bojáriranggal. Ellenben Constantin nagyherczeg lemond a
«czárevics» czímről, a trónörökösödési jogról maga és leendő gyermekei
nevében, utána következő öcscsei javára.
Constantin a tenyerével ütött az asztalra.
– Inkább ma, mint holnap!
– Ne siessen a válaszszal, fenség. Az ég változandó, a föld örökkévaló.
Én nem kétkedem benne, hogy mind az úgy van ma, a hogy fenséged mondá.
De adjunk neki csak egy kis időhaladékot. Kisértse meg csak fenséged
egyszer, csak egy hétre, egy hónapra távol lenni az imádott lénytől.
Tegye meg például azt, hogy engedje őt elmenni, a mit gyönge egészsége
úgy is megkiván, valami gyógyfürdőbe: Karlsbadba, vagy Emsbe, hogy ne
lássák egymást egy ideig; hogy lássanak más alakokat is az alatt, mint
örökké egymást s akkor engedje magának ezt a kérdést föltenni.
– Hát te azt hiszed, hogy mi el tudnánk egymástól idegenedni, ha sokáig
távol volnánk?
– Régi történet ez, s örökké új marad.
– Hogy egy új arcz kitörülné valamelyikünk szivéből a másiknak a képét,
rövid egy hónap alatt?…
Bolond vagy!
– Kisértse meg fenséged.
– Megtehetem. De előre mondom, hogy csalódni fogsz. Ne is törd rajta
magadat tovább. Mi nem csetlünk-botlunk, mint más hétköznapi ember.
Engem megszeretni, határos a képtelenséggel. Az chimæra. De a ki egyszer
belém szeretett, az el nem hagy! Bizony mondom! S hogy én elfelejtsem
őt, az nevetséges. Akkor igazán én volnék a vak tyúk, a ki zabszemet kér
a talált gyöngy helyett. Készen van az a lemondási oklevél? Remélem,
hogy magaddal hoztad? Add elém. Ma, vagy holnap, vagy egy év mulva, vagy
az örökkévalóságnak akármelyik napján, mindig ezt a választ fogod nálam
találni: «Aláirom!»
– Adjunk egymásnak határidőt fenség. Nem gyermekjátékról van szó, nem
ifjukori szenvedély leküzdése a feladat. S gondoljon fenséged arra, a
miről le akar mondani: Oroszország tizenkilencz koronájára! Iván
Alexievics kilenczszáz gyémánttal terhelt koronájától kezdve az egyszerű
«süvegig», melyet Nagy Péter czár tett fel a fejére; a nowgorodi
koronára a Deissusval; a köztársasági koronára, a mit Rurik viselt; az
asztrakáni süvegre, a mi Feodorovich Mihályé volt; a siberiai süvegre, a
mit Alexievics Fedor viselt s a legrégibb, a legszentebb ereklyére, a
Monomachos koronára, a minek eredete a mesék világába megy fel. Erről
mind le akar-e mondani – egy asszonyi főkötőért?!
A további beszédet félbeszakítá Galban lovag belépte.
A lovag egy balletáriát dudolva lépett be, két kezét dolmányzsinórjába
akasztva.
– Nos: Galban! kiálta eléje a nagyherczeg, hát szépnek találtad a
Belvederét?
– Gyönyörű! felelt a lovag. S még hozzá valódi bevehetetlen vár…
E két utóbbi szó Arakcsejeffhez volt intézve, egy jelentékeny
pillantással. Lehet, hogy a nagyherczeg is észrevett belőle valamit.
Csipősen mondá Galbannak:
– Bevehetetlen vár? Azt sem tudtam, hogy te az erődítvényekhez is
értesz.
– Oh igen! válaszolt a lovag, szintolyan gunyoros hangon. Volt
szerencsém sok bevehetetlennek hitt várat ostrommal elfoglalni.
Arakcsejeff aztán hirtelen tréfás fordulatot adott az allegoriázásnak
ezzel a szóval:
– Ismerem az általad bevett várakat jól. Az egyik Chateau Laffitte, a
másik Chateau Margot.
(Mind a kettő «grand vin» a bordeauxi borok közt.)
Ezen aztán a nagyherczeg elnevette magát s felkelt az asztaltól.