Ghedimin herczegnőhöz egészen jó iskolába volt adva a fiatal grúzi
királyleány.
Corynthia lehetett tán a mintaképe annak az orosz természettudósnak, a
ki (Darvint messze megelőzve) azt törekedett bebizonyítani, hogy a «nők
nem egyebek, mint elfajult macskák». (És hasztalan volt minden törekvés
a tudóst annyira lágyítani, hogy ismerje el legalább, hogy a nők
«megnemesített macskák;» hajthatatlan volt; nem engedett a rendszerből.)
A szép Corynthia tudott kaczér lenni, mint egy Aspasia, és kegyetlen
hideg, mint egy Diana. De ezúttal nem Diana csinált Actæont a
férfiakból, hanem a másik.
A kit úgy kitüntetett kegyének tanujeleivel, mint a szép Galban lovag,
az soha sem jutott el oda, hogy a szép Sphinx talányait megoldja.
Corynthia engedte magát a vadászaton kisértetni általa, tánczolt vele a
bálban s rábizta a virágcsokra őrzését, ha mással tánczolt; kaczagott a
tréfáin, összeült vele embertszólni, búcsufejében a szokásos csókkal is
üdvözlé; hanem azért olyan távol tudta őt magától tartani, mint a
planéta a drabantját. S aztán ilyen holdja annyi volt neki, mint
Saturnusnak. Mindegyik élvezhette a ragyogását és megfagyhatott
mellette.
Hanem ha volt egy ember a társaságban, a kire istennői kegyetlenséggel
tekintett alá, a kinek üdvözletét azzal az ajkmozdulattal fogadta, a
mivel a nők a megvető szemrehányást tudják kifejezni, az volt az igazi!
Azé volt a szív titkos lángja!
Azt nem tudja senki; mert a kit ért, nem adta tovább, hogy egy
genialitásról és korhely kalandjairól hirhedett testőrtisztnek a
masliczahét utolsó napján egy rejtélyes küldöncz finom borítékú illatos
levélkét hozott, a miben az állt, hogy: «egy ismeretlen jótevőnő, kit
önnek a sorsa érdekel, kész önnek minden adósságát kifizetni, ha ön ma
este nem megy el Ilmerinen kisasszony saturnaliájába».
Alapos gyanunk lehet, hogy az uzsorás, ki annak a fiatal tisztnek a
lidércze volt, nem minden alapos tudomás nélkül mondta ezt: «vannak a
városban fiatal, szép gazdag úrhölgyek, kik egy zavarba jött lovagot
készek lennének megszabadítani».
A fiatal Endymion azzal válaszolt erre a levélre, hogy azon az estén
Zeneida szánkójának a bakján vonult be a tiltott Eleusisba.
Oh bizonyára Corynthia nem Ghedimin herczeg miatt gyűlöli Zeneidát,
hanem Puskin miatt.
A Ghedimin herczeggeli viszonya Zeneidának csupán anyagi kérdés
Corynthia előtt.
Azt, hogy előkelő főurak a szinház első rangú művésznőivel viszonyban
álljanak, a világon mindenütt igen illetékes állapotnak tartják. Ez
nemcsak divatszerű; hanem egyúttal jogalap egy kétoldalú szerződésre. «A
mi neked jó, azt, engedd meg, hogy nekem is jó legyen.»
Boszantó csak az, hogy a vetélytársnőnek a palotájában sokkal pompásabb
pálmakert van, mint a herczegnőében; hogy annak a paripái szebbek, mint
az övéi, s hogy a toilettjával mindenütt diadalmas marad az övé fölött,
a hol összejönnek. Pedig minden fényes ünnepélynél összekerülnek. A
művészi hirnév nyitva tart Ilmerinen kisasszony előtt minden ajtót.
Találkoznak minden fényes tánczestélyen, a lovaik egymás mellett
futtatnak a turfon, az előfogataik a Marsmező ünnepélyein s a herczegnő
meg van felőle győződve, hogy mind az a fényüzés Ghedimin herczeg
siberiai ezüstbányáiból kerül elő, a mik elég gazdagon ontják, hogy egy
férfi két asszonyt versenyeztethessen egymással a pazarlás tökélyében.
Ha Corynthia maradna a győztes, a pazarlást megbocsátaná, csak azt nem,
hogy ő marad hátrább egy asszonyi hajszál hosszával.
Ez a második ok, a miért Zeneidát gyűlöli.
S van még egy harmadik is.
Az a tiltott gyöngeség, a mi őt ifju leánykorában a czár egész életére
nézve oly végzetessé tette, el volt feledve már. A halottak országába
tették. Ha három ember volt együtt, nem beszéltek róla. A czárnőt
mindenki bámulta, imádta, sajnálta. Látták őt lassankint elhervadni a
néma bánat miatt. S a közvélemény oly sulyosan itélt e tekintetben, hogy
az összeesküvők közt többször szó volt róla, hogy ismételni kell a mi
III. Péter és II. Katalin közt történt: a czárt elfogni, bezárni és
Erzsébetet kiáltani ki czárnőnek. És azért Ghedimin herczegnő még is
arra gondolhatott, hogy ő közelebb áll most is Sándorhoz, mint Erzsébet
czárnő; mert egy vékony selyemszál (Nariskin Zsófia) még most is
hozzákötve tartja az ő emlékéhez. Ezeket a selyemszálait a gyöngéd
összetartozásnak rég elszakították Erzsébetre nézve – a sírboltajtók. A
férj szerelme utolsó gyermekének koporsójával együtt lett eltemetve.
És Corynthia még itt is útjában találta a gyűlölt vetélytársnőt.
A míg őt a czár mindenütt kerüli, amazt kegyének teljével halmozza el.
Az énekesnőnek helye van a czár és czárnő között. Mindketten kedvelik,
kényeztetik. A czár és a czárnő csak úgy tudnak egymással ketten együtt
lenni, ha Zeneidát meghívják harmadiknak. Mikor ő énekel, felolvas, vagy
kedélyesen fecseg előttük, akkor a nő és férj azon veszik észre magukat,
hogy kezeik egymást keresik, hogy egymáshoz közel simulnak. Míg, hogyha
egy ünnepélyen az uralkodó pár karöltve megjelen s meglátják véletlenül
Ghedimin herczegnőt, egyszerre kibontják karjaikat egymásból, s
elfordítják arczaikat. S ezt ő mind tudja jól.
És aztán játszania kell az egész világra nézve a kaczért azokkal
szemben, a kik iránt közönyös; a lenézőt, kevélyet az iránt, a kiért
lángol; a gyöngédet a férj iránt, a kit gyűlöl, s a hódolatost,
alázatost az iránt, a kihez jogát tartja. S még azonfölül a nagylelkű
pártfogónőt a vetélytársnő iránt, a kire féltékeny.
Hiszen a féltékenység elég szép szörnyeteg, ha egy feje van is. Hát még
ha három feje van!
Az ő féltékenysége sárkányfejeinek a nevei: «Szenvedély, büszkeség és
emlékezet».
És ennek az iskolájára van bízva a gruzi királyleány, a kinek mindjárt
azon kezdte a nevelését, hogy nevet választott ki számára a bibliából a
megkereszteléskor, a minek viselője olyan virtusokról lett nevezetes, a
miket épen csak szent Dávid iránti barátságból bocsát meg az
ifjasszonynak a világ.
Jó szerencséje Bethsábának, hogy tudatlansága és ártatlansága mellett
nagy adományával van megáldva a találékony képzelődésnek s a nemzetével
közös ösztönszerű ravaszságnak, s hogy még emlékezik valamire, a mit az
anyjától tanult, a kit most is meglát minden évben egyszer: újesztendő
napján, a mikor az uralkodó párnak eljön hódolni negyvenezer ember a
nagy trónterembe. Ott áll az ő anyja is olyankor a trónemelvény
lépcsőzetén; korona helyett most már csak ránczok vannak a homlokán, s
valahányszor Bethsába meglátja őt, mindannyiszor az jut eszébe, hogy ez
az ő anyja, a kit neki megszólítani nem szabad, azért cserélte fel a
koronáját ezekkel a mély redőkkel a homlokán, mert halálra szúrt egy
férfit, a ki neki azt merte mondani: «én szeretlek, szeress te is
engem!»
És aztán tovább képzelődik rajta, hogy mi lehet hát az a «szerelem», a
miért az egyik embernek jól esik valakit megölni, s a másiknak jól esik
meghalni?… A mi egyszerre jó is, szabad is, kötelesség is, mégis rossz,
és fáj, és bűn.