Ghedimin herczegnő gyakran meglátogattatá a keresztanyai gondjai alá
adott királyleánynyal kedvencz barátnéját, Nariskin Zsófiát.
A kik a herczegnő szívtitkaiba félig-meddig be voltak avatva, azok
értették e látogatások okát. Ha már maga a herczegnő nem láthatja is (a
világi illem tilalma miatt) Zsófiát, legalább Bethsába által hírt hall
hogylétéről. Hanem ha volt valaki, a ki egészen be volt avatva a
herczegnő titkaiba, az még többet is megérthetett.
A mindenki elől elzárkózott ember, a czár, a ki titkot tart a
miniszterei előtt, még a papnak sem gyónik meg, ennek a kedves leánynak
mindent el szokott mondani, a mi a szivét bántja.
Hiszen ha csak egy apa beszéli el ezt féltett leányának, hát akkor az
csak kedély ügye; de mikor egy czár beszéli el, akkor ez államügy.
Minden szó, a mit a czár Nariskin Zsófia előtt kiejt, az ország
helyzetének magyarázója. Az a kedélyállapot, a mit I. Sándor szavakban
érthetővé tesz, alapja fél Európa jelenének és jövendő alakulásának. Ez
egyetlen ember szivének ellágyulása, vagy megkeményedése a béke vagy a
harcz, nagy felbomlás és nagy átalakulás titkait rejtegeti.
És Zsófia viszont mindent elbeszél Bethsábának.
Bethsába pedig nem tud hazudni.
– Hát kedves kis leányom, hogy van a kis barátnéd? kérdé a herczegnő a
hazatért királyleánytól.
– Már nem szed orvosságot. Azt hiszem, ez nagyon jó. Én egyszer
megkóstoltam nála egy port, nagyon keserű volt.
– Nem fecsegett-e nagyon sokat? A gyógyulónak a sok beszéd megárt ám.
– Csak azt mondta el, hogy a keresztatyja meglátogatta. (Ennyi
hazugságot mégis megtanult már Bethsába, hogy «atyja» helyett azt a
másik czímet említse.)
– Sokáig ott volt nála?
– Azt nem tudom.
– Beszélt neki sok érdekeset?
– Igen Dávid királyról meg a feleségéről, Bethsábáról. Keresztanyácskám
mit vétkezett Bethsába királyné?
– Mít vétkezett Bethsába királyné? Micsoda kérdéssel állsz te ide elém?
– Hát azt «ő» mondta, s én szeretném tudni, hogy mit vétkezett? mivel
hogy a nevét viselem. És senki más nem viseli a nevét; csak én. Ha
valami olyan rossz asszony volt, hogy senkinek se kell a neve, akkor
nekem sem kell, adjatok másikat.
– De nem vétett semmit! Bohó vagy.
– Zsófia keresztapja mondá: Dávid királylyal vétkezett.
– Ah, az nem volt vétek, az szerelem volt.
– Hát a szerelem micsoda?
Corynthia felkaczagott.
– No azt most én mondjam meg neked, hogy mi a szerelem. Majd megtudod,
ha szeretni fogsz valakit.
– De hát hogyan jutok én ahhoz? Valami baj az, a mi az embert meglepi,
mint a betegség? Vagy valami jó, a mit megkiván?
Corynthia még jobban kaczagott.
– Együtt a kettő.
– De hát hogy kezdődik az?
– Hát egyszer egy szép ifju mélyen a szemedbe néz.
– A szemembe! Oh azt én ki nem állom, hogy a szemembe nézzen. Hisz attól
én meghalok. Inkább elfutok világgá.
– Igen, de az az ifju vőlegényed lesz, a ki megszeret, nőül kér, és
eljegyez.
– Hát az hogyan megy? Mondd el kérlek! Mert én azt el nem tudom
képzelni.
– Hát az mi nálunk úgy megy, hogy az ifju, a ki egy hozzáillő leányt
kiválasztott magának, küld annak szép ajándékokat.
– S ez azt jelenti, hogy ez az ifju szereti a leányt. S ha a leány
elfogadja az ajándékokat, ez meg azt jelenti, hogy szereti azt az ifjut.
Oh az nagyon kedves. Ez nagyon könnyű. Hát a leány mit ajándékoz neki
vissza?
– Csak «azt», szerelmet.
– És semmi mást? Oh az nagyon kedves, nagyon könnyű. S aztán ha jön egy
másik ifju, a ki még szebb ajándékot hoz, azt is elveszi az ember s ád
érte szerelmet?
Corynthia tapsolt nevettében.
– Attól függ, hogy az előtt az «egyik» előtt eltudja-e titkolni?
– Nem, nem, inkább megmondja neki az ember: «én azt a másikat is
szeretem». Hát miért ne? ha a szerelem jó, és nem vétek. Hátha én nekem
férjem lesz, és én szeretem az epret, nem mondhatom meg neki, hogy én
szeretem az epret?
– Azt igen, de az csak inyenczség.
– Hátha azt megmondom neki, hogy én szeretem – Nariskin Zsófiát, azért
megharagszik?
– Oh nem. Az csak barátság.
– Hátha azt mondom neki, hogy én szeretem a tánczot? Agyonüt?
– Azért sem.
– De hát ha szabad szeretnem epret, barátnét, tánczot, miért nem egy
ifjut is, ha az jó és szép?
– Oh isteni együgyüség! De hát mondd, abban az országban, a hol te
születtél, soha sem beszélnek szerelemről?
– Nem.
– Hát ott nincsenek ifjak és leányok?
– Vannak. De ott, ha egy ifju legény el akar venni egy leányt,
megalkuszik az apjával a jegypénzben s hazaviszi. Ha jó lesz hozzá az
asszony, vesz neki szép ruhát; ha rossz lesz, vesz másik feleséget.
– Az nálunk nem megy. A mi vallásunk azt parancsolja, hogy egy
asszonynak csak egy férfit kell szeretni.
– Oh az már egészen más! Hát miért nem mondtad mindjárt az elején, hogy
a vallás parancsolja a szerelmet? Oh én a vallást híven meg fogom
tartani. Ugy-e te is megtartod? Ugy-e te is szereted a férjedet? Szoktál
az ő szemébe nézni mélyen? Én nem láttam tőled ezt soha.
– Tudod, kedveském, az élet nagyon hosszú s a mézes hetek, a hogy a
szerelem idejét nevezik, igen rövidek.
– Oh azt nem úgy kellene ám felosztani; hanem a mézes heteket felaprózni
perczekre, hogy azután az életnek minden napjára jutna belőle egy
pillanat.
– Majd megtudod te annak a lehetetlenségét, ha megismered, hogy mi ez?
– Most már hát tudom, hogy Bethsába azért vétkezett, mert nem szerette
azt, a kit a vallás parancsolt. Csak azt szeretném tudni, hogy mint
keveredik ebbe a dologba bele Dávid király?
Az ám! Corynthia is azt szerette volna megtudni, hogy mint jött ebbe a
mesébe bele Dávid király; de a fecsegő leány úgy félre vitte képtelen
képzelődéseivel minden nyomozását, hogy nem juthatott a nyomába annak,
hogy miket mondott Dávid királynak a próféta, mikor megfeddette? Az
orosz a legjobb titoktartó. Abból, a mi a petrowszkii diadalkapu alatt
történt, a czáron kívül senki sem beszélt ki semmit. Arakcsejeff
elhallgatta azt, mert saját szörnyeteg tervének megbukása volt abban
jelezve: a kisérő kozák-csapat fel lett küldve Kazánba s a többiek
tudtak hallgatni.