Arakcsejeffnek az volt a legfőbb gondja, hogy a czárt kiragadja
ellenségei befolyása alól.
Erre legjobb alkalom volt a katonai coloniák meglátogatása.
E monstruosus eszme Arakcsejeff agyában fogamzott; ő volt e katonai
telepek létrehozója. Fél millió katonát, a ki végigharczolta a nagy
európai hadjáratokat, azzal jutalmaztak meg, hogy ezredenként
elhelyezték őket az állam birtokaiban telepítvényesekül a jobbágyok
közé. A parasztok tanítsák meg a katonákat szántani-vetni, s a katonák
tanítsák meg a parasztokat fegyvert forgatni. Így papirra leírva
rémséges nagy gondolat! Az államnak e rendszer mellett időjártával három
millió betanult, ezredekre osztott katonája lesz s azoknak a tartása nem
kerül semmibe.
A kapa eltartja a puskát.
Hanem egy adatot kifelejtett az állambölcs a számításából. Azt, hogy a
paraszt tenyere nem szereti a puskát s a katona tenyere nem szereti a
kapát.
A czár legelső útja a nowgorodi katonatelepeket érinté. Arakcsejeff is
vele járt. Nagyon hirtelen visszatértek belőle: a mit a hivatalos
hirlapok azután úgy magyaráztak ki, hogy a czár mesés sebességgel
szokott utazni s hihetetlen utakat tesz meg egyfolytában. Az uráli útját
négy hét alatt végezte be. Éjjel-nappal vágtatva szokott járni. Aztán
leirták a nagyszerű fogadtatást minden városban, a varázsszóra
emelkedett új telepek közepett, a fényes diadalkapukat, a számos
küldöttséget, a népies ajándékokat, a mikkel mindenütt tanusítá a nép
uralkodója iránti határtalan hódolatát. A nagy katonai szemlék is apróra
le voltak irva s senki abban nem kételkedett, hogy azok mind akképen
történtek meg rendén.
Arakcsejeff e körút bevégeztével Varsóba utazott – hivatalos
küldetésben. Az is be volt jelentve a hivatalos lapokban, minden
commentár nélkül.
A szép junius hó egyszerre meghozta a tavaszt Szent-Pétervárra is.
Nariskin Zsofia szobája tele van gyöngyvirágokkal. Minden edénykében,
gyertyatartóban, kosárkában gyöngyvirág van. Az ő kedvencze.
A rossz hónapok elmultával az ő egészsége is helyre látszott állni,
legalább most gyámol nélkül tud vegigsétálni a szobában s többet gondol
az étvágyára, mint a gyógyszerekre. Nagyon számít rá, hogy a jövő télen
már az udvari tánczestékbe is el fogják vinni. Egy nagynénje fogja
bevezetni a társaságba. Talán még menuettet is szabad lesz tánczolnia.
Bethsábát most nagyon sokszor óhajtja látni. Ő tőle kérdezősködik a
felől, hogy milyen az az udvari bál? A királyleány látott már egyet.
A czár hazatérte után egy napon megint meglátogatta Bethsába Nariskin
Zsófiát.
– Ah, hogy tele van a szobád gyönyvirággal. Ki küldte ezt neked?
– Ki küldte volna más, mint az atyám.
Bethsába előtt nem volt titka Zsofiának. Úgy hítta a czárt, hogy «az
atyám».
– Itt volt nálad?
– Egy egész estét itt töltött. Oh ha tudnád, milyen szomorú este volt
az! – Én szintúgy félek tőle már.
– Megharagítottad talán?
– Ellenkezőleg. Azért félek tőle, hogy olyan nagyon szeret. Mikor itt
megáll előttem, kezemet két kezébe szorítva, sokáig néz rám hallgatva,
hogy végre nem állhatom a némaságát: «mi bajod? mondd meg, mi fáj!»
Aztán azt feleli rá mélán: «az a bajom, hogy nem mondhatom meg senkinek,
mi fáj!» – «Hát egy ilyen nagy embernek is lehet baja, a min nem tud
segíteni?» Akkor a szivére mutat s azt mondja: «Itt van az!» Én aztán
addig könyörgök neki minden szép hizelgő szóval, hogy fedezze fel nekem,
mi bántja? hátha az én együgyü gyermek-eszemmel tudnék kitalálni
valamit, a mi ezt a bajt meggyógyítja, vagy legalább megenyhíti? míg
egyszer aztán odahúz magához, a fejemet ölébe veszi s azt mondja: «Beteg
vagyok, és nincs orvos a világon, a kinek elmondjam a bajomat; nyomja a
lelkemet valami, és nincs pap, a kinek azt meggyónjam. Éjjel rettegek az
álmaimtól, s nappal a gondolatimtól. Félek az egyedülléttől, s félek a
sokaságtól. Tudom, hogy senki sem szeret. Tudom, hogy el vagyok itélve».
– «Kitől?» – «Az Istentől és az emberektől, – mindenki hizelkedik
szemembe, csak az, a mi ide benn dobog, mond igazat és vádol!» – «Nem
igaz! kiálték én fel hevesen; ez is igazat mond, a mi itt dobog, s az
téged dicsér, imád, szeret! Hadd halljuk, vitázzanak egymással. A két
szív.» – Erre megölelt. S aztán azt suttogá: «Legyen úgy. Hiszen senki
ellen a világon nem vétettem oly nagyot, mint te ellened. Miért ne
gyónnék meg neked? te az én martyrom vagy; ha te feloldasz, fel vagyok
oldva!» S azzal letérdelt elém és oh minő keserű szavakat beszélt! Nehéz
azokat utána mondani. – «Lásd: én atyámnak holttestén keresztül léptem a
trónra. Én elfogadtam az ő gyilkosai kezéből a koronát és föltettem azt
a fejemre. Mikor halála hirét hallottam, nem sírtam, megkönnyebbültem,
hogy haragja nem érhet többé utól; mert haraggal vált el tőlem. Hány
csatamezőn kerestem a bünhődést! Nem találtam. Homlokomra volt irva,
hogy kikerüljenek a golyók, a mik körülem búgtak, mint a saskeselyük; ki
volt rám mondva, hogy úgy kell bűnhödnöm, a hogy vétkeztem. Vasból volt
a szivem, mint fiunak az apám iránt! Jaj! mit kellett szenvednem, mint
apának, gyermekei miatt? Valamennyi gyermekem koporsóját mind én
kisértem ki a sírboltba. Utolsóm és egyetlenem te vagy! Mint a féreg,
úgy vonaglok a sors lába alatt, mikor rád gondolok, mikor arczodat
nézem. Hát te is az én nagy tévedéseim elitéltje lészesz-e?» – Én aztán
megvigasztaltam, hogy nincs már semmi bajom, hogy boldog, nagyon boldog
és egészséges leszek, és őt végtelen sokáig fogom szeretni. Ezen aztán
sirtunk mind a ketten. «Nem rettegek magam miatt, suttogá ő. Én látom a
fejem fölött függő kardot, hallom a csendes éjben, hogy fenik a kést
palotám szegletkövéhez: készen vagyok rá. Vérben jutottam a trónra,
vérben kell leszállanom. De rettegek te érted! Isten itélete ne sujtson
téged is az én vétkem miatt!» Én aztán fölemelem őt és beszélek neki
olyan okos szavakat, hogy magam is csodálom, ki sugja azokat nekem,
holott rendesen oly együgyü vagyok. Elmondok neki százféle vigasztalást,
míg utoljára mosolyra kényszerül s azt mondja: «Christ’eleison!» Már
annyira is vetemedtem, hogy elkezdtem politizálni. Igen bizony; állami
dolgokról beszéltem neki. Azt mondtam neki, hogy mit nyugtalanítod te
magadat ilyen rémeszmékkel? nem olyan rossz emberek a te népeid, mint
más uralkodóké. Én ismerem a világot jól! Láttam én olaszokat,
németeket, francziákat ünnepnapokon, mikor jól ittak; azok mind
kiabáltak, veszekedtek, még verekedtek is. Aztán elnéztem a te népedet,
ha ünnepnap sokat ivott; ez se nem kiabál, se nem verekedik, csak
dülöngél, csókolódik és nevet.
– Hát aztán erre sem nevetett?
– Csak megcsókolt. Azt mondta, hogy nagyobb állambölcs vagyok
Talleyrandnál és Metternichnél; hanem nagy hamar elkomorodott. «Látod
kis leánykám, az csakugyan így volt «hajdan», a hogy te láttad, öreg
szemeddel. Hanem az újabb időkben valami szállong a légben, a mitől a
legbékésebb népek is feldühödnek, hogy a ki tegnap látta ugyanazon
embereket, ma nem ismer rájuk, mikor újra összekerül velük. Hallgasd meg
csak, mi történt velem az utamban? a miről nem szól senki, a mit jól
titokban fognak tartani, s nem hirdetik odább a hirlapok és az
évkönyvek. Mikor a petrovszki katonatelep felé közelítettem, már
alkonyodott, a lemenő nap az eget beborító bárányfelhőket bíborvörösre
festette. Olyan volt az, mint egy összevissza tépett császári palást.
(Ezért én aztán meg is fedtem, hogy minek mond ilyen hasonlatokat? Kinek
volt már valaha a világon összetépett császári palástja? Ő erre azt
felelte: Julius Cæsarnak, a többek között.) «Az égvereslés szelet
jelent.» «Az csak előitélet,» mondá Arakcsejeff. Az alkony viharjósló
verőfényében a petrovszki nagy telephez vezető úton felállított
diadalkapu úgy tünt fel a távolból, mint egy csupa aranyból összerakott
tündérlugas. Az útközben elmaradozott többi díszkapuk mind
fenyőgalyakból voltak összerakva, a mi sötétnek marad, ha a nap rásüt
is. Vajjon miből lehet ez, hogy úgy ragyog? Roppant néptömeg vette körül
a diadalkaput. Mikor aztán közel értem hozzá, megtudtam, hogy miből van
az? Oh én sok diadalív alatt haladtam már keresztül, a mik üdvözletemre
voltak emelve. Láttam diadalkapukat bársonyból, selyemből. Láttam
olyant, melynek két oszlopát csatákban elfoglalt ágyúk tömege alkotta, a
boltívet ellenséges zászlók mennyezete árnyazta körül, s közepén a
korona elesett hősök arany rendjeleiből volt kirakva s körülötte a
szétsugárzó aureolet elfogott tábornokok kardjai képezték; hanem a
petrovszki diadalkapu túltett valamennyin. Az, a mit a lemenő nap
verőfénye a távolból aranynak mutatott, nem volt egyéb, mint rongyos
ingek és szoknyák felaggatott halmaza, koldustarisznyák, mint lecsüggő
lampionok az ívhajlaton, s a koronát legfenn képezték egy lyukas fenekű
kondérba tüzködött mankók. Diadalív rongyos ingekből és
koldustarisznyákból! Míg én a bámulattól megmerevedve néztem a
szörnyalkotványra, a néptömeg közül elém lépett egy hosszú ősz szakállú
férfi, valamennyi között a legrongyosabb, kezében a szokásos üdvözletül
hozott fatállal és azon egy kenyérrel. S így szólt hozzám: «Ime itt van
az a kenyér, a minőt a te katonáid számunkra meghagytak. Ízleld meg.
Fenyőkéreg lisztjéből van sütve. A szokásos sót nem tehettük mellé, mert
azt csak könyeinkből ismerjük. Íme e diadalíven láthatod összes
drágaságainkat, a mit katonáid még meghagytak nálunk, feleségeink,
leányaink rongyos ingeit és szoknyáit. Azért nincsenek ők maguk jelen,
mert mezitelen nem jöhettek ide. A tizenkét ártatlan hajadont nem
állíthattuk ki üdvözletedre, a hogy a hetman parancsolá; mert a mi
környékünkön, a mióta katonáidat ide telepítetted, ártatlan hajadon
nincs!»
– E szókra Arakcsejeff parancsot adott a kisérő testőrkozák szotnyának,
hogy verje szét a lázadó csoportot. Hanem azok nem voltak lázadók, csak
kétségbeesett emberek. A mint a trombitarecsegés felhangzott, mint egy
jelszóra, egyszerre mind arczraveték magukat a lovak lábai előtt, az út
széltében, hosszában, s ott a földön fekve ordíták valamennyien,
kezeiket és arczaikat felém emelve: «Szabadíts meg minket a katonáidtól!
Vidd el tőlünk a fegyvereseket! Mi nem akarunk fegyver alatt állni! Mi
jámbor parasztok vagyunk. Dolgozni akarunk. Gázolj át rajtunk, ha tovább
akarsz menni!» Nem lehetett az utat ellepő néptömegtől megmozdulni. A
lovak nem taposnak rá a földön fekvő emberre. Se haragos szó, se biztató
kegymondat nem használt. Egyre azt kiabálták: vidd el közülünk a
katonákat! Még soha uralkodó ily gyötrelmes fogságba nem esett. Végre e
kínos helyzetből kiszabadulásra segély érkezett. A katonai telep felől
rendes zárt hadsorban közeledett az országúton a veteránok tömege.
Élükön egy tamburmajor: az is olyan vén, hosszú szakállú ficzkó, minő a
parasztok szónoka. Megismertem eylaui granátosaimat. Ezek tudták, hogyan
kell útat csinálni a hadoszlop előtt, ha akadály van közben. Egy
trombitajelszóra előléptek a sappeurők s az útban heverő parasztokat
szépen megfogták kezeiknél, lábaiknál fogva s egyiket a másikra
fektetve, utat nyitottak az előnyomuló dandárnak. A hosszú szakállú
szónok, a mint elém jutott, leütötte a kezében hozott zászlót a földbe s
elkezdett hozzám beszélni. «Uram ne hagyj minket tovább ez átkozott
helyen! Hűségesen szolgáltunk a harcztéren tizenöt esztendeig,
küzdöttünk francziával, némettel, olaszszal, ne küldj most bennünket
küzdeni ürgével, sáskával, hernyóval, földevő féreggel; s a mi rosszabb
valamennyinél: a paraszttal. Mi ifjuságunkban megtanultunk harczolni
mint a medvék, vénségünkben nem tanulunk meg szántani, mint az ökrök.
Puskához, kardhoz szokott a tenyerünk, nem áll neki a kasza, kapa sehogy
s a paraszt kineveti ügyetlenségünket. Vigy minket ellenség földére, a
hol minden bokor mellett egy gyilkos leskelődik, csak itt ne hagyj
minket a parasztjaid között! Küldj hadjáratra a hitetlenek ellen, a kik,
ha mi szúrjuk, visszaszúrnak, csak itt ne hagyj a paraszt között, a ki
szid, ha szépen kérjük, szid, ha ütjük, s akkor is jajgat, ha ránézünk!
Zárj be minket ostromolt várakba, a hol megeszszük az elesett ló húsát,
puskaporral sózva s szomjuságunkban lenyaljuk a falról a nyirkot; csak
arra ne kényszeríts, hogy a keserves földből, Isten csapásai között,
csaló, tolvaj paraszt irigysége mellett teremtsük elő az elátkozott
kenyeret! Temess el minket a tetemhalmok alá a csatatéren; de ne temess
el élve a katonai koloniákba! Átkozott legyen a neve, a ki kitalálta
őket!» Arakcsejeff megfuvatta a trombitákat, hogy elfojtsa a szónok
szavait, a mire aztán egyszerre a parasztok is, a katonák is kitőrő
ordításra zendültek fel, hogy az elnyomta a trombitaszót. Ilia (így
hiják a czár vén kocsisát) erre, minden parancsszó nélkül, visszafordítá
a lovakat, s az úton, a melyen idáig jöttünk, visszahajtott. A
rongyászok diadalívén nem haladtunk keresztül. Ott dicsőséges körutam
véget ért. Haza értem. S most aztán olvasom a fényes leirásokat a
lapokból, a mik a diadalutam emlékét megörökítik. Az égvereslés hát
mégis vihart jelent.» Ezt beszélte el nekem szegény atyám.
– Ez bizony nagy szomorúság egy olyan úrra nézve, ha azok nem akarnak
boldogok lenni, a kiket ő boldogokká akarna tenni. Az én apámnak
boldogabb népe volt. Miért nem megy a te apád ő hozzájuk? Most az ő népe
az is.
– Hallod-e Bethsába, az jó eszme! Ne felejtsük el! Majd egyszer hozzuk
azt elő neki. A mikor jobb kedve lesz. De most nagyon levert. Mikor
búcsut vett tőlem, ismét visszajött. «Elfelejtettem tudakozódni
hogyléted felől.» «No lásd, ez nagyon jó, mondám én, ebből az látszik,
hogy igen jó szinben vagyok.» Aztán gyanakodva nézett az arczomra:
«Mindíg ilyen piros az, vagy csak néha gyullad ki?» Én aztán nevetve
biztosítottam róla, hogy bizony mindíg ilyen az. «De hát miért féltesz
úgy? Hát nem tudja-e az Isten, hogy olyan nagyon szeretsz s nem vagy-e
te az ő felkentje, választottja? S nem imádkozol-e te érettem hozzá?»
«Nagyon jól tudja Isten, hogy szeretlek, felelt ő szomorúan; de hát nem
volt-e Dávid király is az ő felkentje, választottja, s nem hangzott-e
fel éjente a szent király kétségbeesett zsoltára hozzá: «Éjjel kezem
feltartom. Az égre hozzád nyujtom!» S nem vette-el el mégis tőle a
kedves gyermeket, kiben megbüntette, a mit Bethsábával vétkezett?»
– Te! ki volt az a Bethsába? szólt közbe hirtelen a királyleány. Hát
csakugyan élő lény volt az én névelődöm?
Hasztalan lestem eddig, hínak-e mást is a társaságban ezen a néven?
hasztalan kutattam a naptárban, van-e ott ilyen szent? nem találtam rá.
Keresztanyám, a herczegnő, a ki ezt a nevet választotta a számomra,
mikor megkereszteltek, (hat éves koromig pogány voltam) mikor kérdeztem
tőle, miért nincs a nevem a naptárban, azt mondta, hogy az csak
elforgatott mása az Elisabethnek, s azzal együtt van a nevem napja,
akkor is kapok ajándékokat. S nézd, a czár azt mondja, hogy volt egy
igaz Bethsába: ki volt az?
– Én sem tudom, mert ezt nekem nem tanították. Pedig én is kiváncsi
voltam rá. Megtudakoltam a Helenkától, az annyit mondott felőle, hogy az
szent Dávidnak a felesége volt. De többet ő sem tudott róla, mert a
bibliát csak a papoknak szabad olvasni.
– De hát miért nincs a neve a naptárban, a szentek között?
– Bizonyosan azért, mert zsidó asszony volt.
– De hiszen Sára, Rebeka, Rachel szintén zsidóasszonyok voltak, s mégis
ott van a nevük a szentek sorában. Bizonyosan azért hagyták ki onnan,
mert vétkezett. Hiszen «ő» mondta: ugy-e? De hát mit vétkezhetett? De
hát minek adták nekem egy olyannak a nevét, a ki vétkezett?
Bethsába közel volt hozzá, hogy sírjon.
– Kedveském! mondá neki Zsófia, hanem aztán, tudod azt, a mit én neked
elmondtam a czár útjáról, meg arról a diadalívről, el ne beszéld ám
senkinek.
– Hátha a keresztanyám kérdezni fogja, szokás szerint, hogy miről
beszéltél velem?
– Mondj neki valami mást.
– Micsoda «mást?»
– Hát hazudj neki valamit.
– Hazudjam? Hogyan kell azt? Én nem próbáltam soha.
Nariskin Zsófia szépen kinevette vele. Neki már kis gyerek korában
elkezdték azt tanítani. Hogy «mama» helyett azt kell neki mondani, hogy
«szép asszonyság!» ha más is hallja; s ha a papa hozott neki egy
czukorsüteményt, vagy játékszert, azt kell mondani mindenkinek: «a
Mikulás hozta». Hogy a mit Helenkától hallott, azt nem kell mondani a
madamenak, a mit a madametól hallott, a Helenkának, mind a kettőét a
«nagy úrnak» s a mit a «nagy úr»-tól hallott, azt senkinek sem. Úgy
hozzá szokott már, hogy még az orvost is kétségbeejté, mikor az
kikérdezé a betegsége belső jelei felől. Egészen félrevezette a
diagnozist. Milyen jól esett szegény gyermeknek, mikor az örök hazudás
börtönéből kiszabadulhatott s talált két olyan lelket, a ki előtt szabad
elmondani, a mi a szivén van! az atyját és a barátnéját.
– Hát te mindent elmondasz, a mit csak tudsz, mindenkinek? Kérdezé
nevetve Bethsábától.
– Oh nem. Én ravasz vagyok. Hazudni nem tudok, nem értek hozzá. Hanem
mikor valaki faggatni akar, akkor azt teszem, hogy én kezdek el
kérdezősködni, s aztán addig kérdezek tőle összevissza, míg megunja és
otthágy.
Azon aztán mind a ketten nevettek.
Ritka hang volt ebben a kalitban a nevetés zenéje.