Arakcsejeff úgy vált meg a fiától, hogy el sem búcsuzott tőle.
Neki végig kellett játszani a vén Brutus szerepét.
Ismerjék meg benne ellenségei az ős római jellemet s reszkessenek tőle.
Csakhogy az a római jellem erősen vegyítve volt nála a sarmatával.
Alá tudta irni egyetlen fia száműzetését, mint Foscari, de nem azért,
mert a bűnös megbüntetésénél nem ismer személyválasztást, hanem valódi
orosz hűségből uralkodója iránt, hogy hatalmas állását még jobban
megerősítse, hogy azoknak, kik őt ily kegyetlenül sujtották,
visszaadhassa azt a csapást.
Messziről készült hozzájuk, egynek sem bocsájtott meg közülök.
A mely napon fia amaz útra kelt, a honnan ritkán tér valaki vissza, jött
hozzá Magniczki jelenteni, hogy a rendőrség kézrekerítette Diabolkát, a
czigány leányt. Mit tegyenek vele? megkorbácsolják-e a piaczon? levágott
hajjal, felhasított orral elküldjék a Balkán-tó mellé? ok van rá elég.
Csavargás, csábítás, feslett erkölcs, mind bebizonyíthatók rá. Aztán
czigány leány, a barna bőre elég vád ellene.
– Hozzátok őt ide hozzám szólt Arakcsejeff. – Ti nem tudtok még ahhoz,
hogyan kell büntetni? Hisz ez egy vadállat, a ki az ütést csak addig
érzi, a míg sajog. Ez nem szégyenli azt, ha a piaczon félmeztelenre
vetkőztetve megkorbácsolják, s képes lesz az alatt nevetni. Mit ér ennek
«most» a büntetés? Előbb fel kell benne ébreszteni azt, a mi minden
emberben megvan, csak alszik: az önbecsérzetet. Aztán akkor mérni rá a
csapást, a mikor már nemcsak a bőre érzi meg. Küldjétek hozzám a leányt.
Diabolka nemsokára ott állt Arakcsejeff előtt, a két keze bilincsben
hátra kötve. Daczos arczába lelógtak kuszált hajfürtjei, vad szemei csak
úgy villogtak elő közülök. A két lábán is bilincs volt.
– Te vagy Diabolka, az utczai tánczosnő? – kérdé a főúr.
– Én hát, nem hallod, hogy csörögnek a castagnetteim? – felelt a leány,
összeütve bokáin a bilincseket.
– S tudod, hogy én ki vagyok?
– Tudom. Egy utonálló rablónak az atyja.
– Igazad van. Fiam vétkezett, meglakolt. Magam irtam alá az itéletét. Te
adtad őt fel?
– Ha akarnám, eltagadhatnám, de nem teszem.
– Hiszen te irtad a levelet a czárnak.
– Pedig irni sem tudok, mégis én irtam.
– Valaki fogta a kezedet, úgy iratta veled a betüket.
– De annak a nevét nem tudod meg tőlem soha.
– Tudtad, hogy mit irsz le a kezeddel?
– Tudtam.
– Akkor azt is kellett tudnod, hogy nemcsak azt veszíted el, a kit
feladtál, hanem saját magadat is, a miért a Vladimir-rendet elloptad.
– Hiszen visszaadtam.
– De mégis tolvaj voltál s ezért a pellengérre kerülsz.
– Álltak ott már nálamnál külömb asszonyságok is.
– Válladra tüzes vassal fogják odasütni a billogot.
– Hisz így is tudja a bőrömről minden ember, a ki rám néz, hogy czigány
vagyok. Mindenféle rossz vagyok.
– Lásd. Én nem hiszem azt. Ma vesztettem el egyetlen fiamat, te miattad,
te általad. Egész hajnalig zokogva forgolódtam az ágyban. Korán reggel
fölmentem a kápolnába s ott fogadást tettem Isten előtt, hogy azt a
szerencsétlent, a ki gyermekemet semmivé tette, meg fogom szabadítani –
testben, lélekben. – Legelőbb is fel fogom nyittatni békóidat.
– Ne fáraszd ide a porkolábot. Le tudom én azokat vetni magam is, ha én
akarom és te megengeded.
A czigány leánynak olyan picziny kezei voltak, hogy a békókat, mint egy
pár keztyűt, huzta le azokon keresztül; s hogy aztán még a lábairól is
levegye a bilincseket, még csak le sem kellett neki érte ülni a földre;
a féllábát fölemelte s a másikon ellensulyozva magát, egyik vasat a
másik után huzta le hajlékony kicsiny lábfejeiről.
A leány ott állt Arakcsejeff előtt, a lehuzott lánczos békó egyik végét
a kezében tartva. Képes volt rá, hogy annak a békónak a másik végével,
mint a csatacsillaggal, olyan ütést mérjen akárkinek a fejére, a mit az
el nem fog felejteni.
S a vadállat-szelidítő az elszabadított párduczczal egyedül volt a
kalitban.
– Hallgasd, hogy mit akarok veled tenni.
A szép leopárd olyan állást vett, mintha ugrani készülne.
Arakcsejeff pedig nem játszott most a tőrbottal, mint szokott. Semmi
fegyver sem volt a kezeügyében.
– Én neked tisztességes helyet szerzek, a hol nyugodtan, becsülettel
élhetsz, magadat kiművelheted, lelkedet nemesítheted, megjavulhatsz.
– De én nem akarom! Nekem nem kell semmiféle kolostor! Sem imádkozó
apáczák, sem szenteskedő papok. Én nem dolgozom, a míg nem ütnek, s ha
ütnek, sem imádkozom.
– Egyikre sem fognak kényszeríteni. Én nem akarlak téged sem kolostorba,
sem javító-intézetbe küldeni, hanem falura. Nekem van egy falusi
kastélyom, a melyben egy igen kedves barátném lakik.
A czigány leánynak most egyszerre nagyot villantak a szemei. Eldobta
kezéből a fenyegető lánczos bilincset s azzal egyszerre széthárítva
homlokáról a bozontos hajtincseket, örömtől ragyogó arczot mutatott a
főúr elé.
– Ah! Te engem a Daimonához akarsz küldeni?
– Igen, a Daimonához.
Ah! A szigorú Cato Censoriusnak még egy érzékeny ideg volt a szivében.
Sokkal érzékenyebb még, mint a mely fia balesete miatt sajgott.
A Daimonáról sokat tudtak beszélni. Csupa rosszat.
És a mit beszéltek róla, még mind csak töredéke, árnya volt a valónak.
Egy nő, a kit a czár kegyencze imádott! Jobban, mint minden földi és
mennybeli szenteket. Annál tölté minden idejét, a mit az államügyektől
ellophatott. Az volt életének napvilága. Az volt az ő zsarnoka és
boldogítója. Olyan kegyetlen, olyan durva, oly indulatos nő, hogy azt
senki más nem szerethette, csak Arakcsejeff. Épen azért szerette tán? A
ki Arakcsejefftől valami kegyet ki akart nyerni, a ki valami boszuját ki
akarta engesztelni, annak a bálvány elé kellett járulni előbb, s annak a
lábaihoz lerakni áldozatait. Még pedig értékes áldozatot, nem valami
kecskegidót! A zsarolás, a mit Daimona elkövetett, hirhedt volt a
birodalomban.
Diabolka korallpiros ajkai közül a két fehér fogsor úgy világított elő!
– S te szivesen elmégy a Daimonához? – kérdé a főúr.
– Hogyne? Hisz az is olyan magamforma némber.
– Nem azért küldelek oda, hogy szolgálj neki, hanem hogy barátnéja légy.
– Oh, mi nagyon jó barátnék leszünk egyszerre!
– Ő unja magát s te tudni fogod őt mulattatni.
– Még a gondolatait is kitalálom.
– Ha meg fog szeretni, igen jó dolgod lesz nála. Kapsz tőle szép
ruhákat, ékszereket, paripát, a min lovagolsz.
– És korbácsot, a mivel segítek neki rabszolgákat ütni.
– És aztán, ha jól viseled magadat, ha finom kisasszony válik belőled,
akkor a Daimona férjhez is fog adni.
A leány arcza erre a szóra egyszerre megint elsötétült. Egyet rázott a
fején, a mire zilált fürtei ismét a homlokára hullottak; két öklét
indulatosan csapta a tomporaihoz s lábaival dobbantva, dörmögé
összeszorított fogai közül:
– Nem megyek oda!
Arakcsejeff gonoszul mosolygott.
Folytatá azon a kegyes atyai hangon:
– Értem a dolgot. Neked van itt a czigányok között valami szeretőd.
– Bátyám! – mondá a leány haragosan.
– No hát «bátyád!» A czigány leányok szemérmesek, nekik csak bátyjaik
vannak. Hátha ezt a bátyádat is elküldeném a Daimona kastélyába? Ő jó
lenne ott a jobbágyok felügyelőjének.
– Lehetne az? – kiáltá a leány kitörő örömmel.
– Bizonynyal úgy fog lenni. Együtt küldelek titeket a Daimonához. S ti
lesztek ott az ő belső megbizottai.
Diabolka e szóra odaveté magát arczczal a főúr lábaihoz s összecsókolá
azokat. Arekcsejeff pedig keresztyéni szelidséggel simogatá meg a
czigány leány borzas, kondor fejét.
S a lábcsókolás és fejczirógatásnak e pillanatában mind a kettőnek a
szíve tele volt a boszu kifinomított ötleteivel: a czigány leány
tudatlan lelkében épen olyan messzeható terv keletkezett Arakcsejeff
ellen, mint a milyet az szőtt-font az ő megkínzására, s a czigány leány
épen úgy tudott tettetni, hazudni, szinlelni, eltitkolni, teste lelke
érzéseit megtagadni, mint az államférfi. A vademberek és a diplomaták
erénye!
Vajjon melyiké sikerül?
Diabolka és a «bátyja» még az nap elszánkáztak Arakcsejeff falusi
lakára, a hol már várta őket Daimona.