Puskin csak akkor kezdett el utána gondolni annak, hogy mit tett, mikor
már szállására visszaért; semmi kétsége sem volt az iránt, hogy az
súlyos következményekkel járó tett volt. Egy olyan embernek, a kinek
csak most kegyelmeztek meg félig-meddig, hogy visszatérhessen
besszarabiai számüzetéséből, a hova heves feje juttatá, ez utóbbi
jelenet után a szentséges szent censorral nem lehet egyebet várni, mint
hogy megint elküldik majd valami Volga-melléki favárba, vagy a kirgiz
puszták őrzésére s aztán ott felejtik.
Nem is késett minden ismerőse számára borítékba rakni a
látogató-jegyeket, e végzetes három betűvel: p. p. c. (pour prendre
congé), a Zeneidához küldendő névjegyre tisztán kiírta «pour jamais»
(örökre). Akkor már nem érne erre rá, mikor a parancsot megkapta az
indulásra.
A városban természetesen híre futamodott rögtön a merényletének, az
ilyen rossz hir terjed, mint a futó-tűz. Csak egy ember akadt, a ki a
hír hallatára odasietett látogatására: Jakuskin.
– No bajtárs, most már te is megismerkedel majd a Kaukazussal. Jól
tennéd, ha most hevenyében lefestetnéd magadat, hogy majd ha egyszer tíz
esztendő mulva te is visszakerülsz, mint én, megláthasd, hogy milyen
voltál hajdan?
– Készen vagyok mindenre, szólt Puskin, épen azt a levelet pecsételve
le, melyben Severin nyomdásznak visszaküldi a kétszáz rubelét, miután a
költeményére nem nyerhette meg a censori jóváhagyást. Hanem egy dolgot
nem tudok magamnak kimagyarázni. Épen most kaptam a főudvarmestertől egy
meghivó-jegyet a ma esteli udvari hangversenyre a téli palotában. Mit
tesz ez?
– Azt teszi, bajtárs, hogy a kivégeztetést még raffineriával is
súlyosítják. Épen így tettek velem is. Mikor azt a nyomorultat kihivtam,
az nap estére meghivót kaptam az udvari tánczestére. Mikor aztán a czár
cerclet tartott, az udvarmester engem is odaállított a megszólítandók
sorába. Én még olyan zöld voltam, hogy kezdtem kevély lenni a nagy
kitüntetésre.
Egyszer aztán rám került a sor. A nagy ember ott állt előttem, egész
colosszalis magasságát éreztetve velem. Szembe nézett azokkal a
tengerhideg szemeivel. Arcza úgy nem változott, mint egy holdvilágbeli
tájkép. Azt kérdezé tőlem:
– Ön nincsen megelégedve az ezredesével? S aztán elfogultságomat
válasznak véve, folytatá: Majd gondoskodni fogunk róla, hogy a
kellemetlen surlódásnak elejét vegyük. Én még valamit rebegtem, a mi a
köszönethez volt hasonló. Nem volt elég eszem észrevenni, hogy ez csak
egy kikeresett megaláztatás volt reám nézve. Hogy mindenki tudta már, a
ki körülöttem állt, hogy hová leszek száműzve s csak a szégyenpadra
kiállítás végett jutottam ehhez a kitüntetéshez. Ejh, ha én ezt ekkor
tudtam volna! Ha az a szerencse még egyszer megtörténnék velem! Hogy én…
Eh! Ostoba beszéd… Kétszer nem ismétli ugyanazt a sors… Hanem ha én
neked kölcsön adhatnám azt az én keserű szivemet, az én tapasztalásomat
s az én elhatározottságomat, abban a pillanatban, a mikor ott fogsz
állni «ő» vele szemközt; elkülönítve mindenkitől, minden szem rajtad, de
minden kéz távol tőled, senki a közelben, csak egy dæmon! A Casca
dæmona! De mit beszélek én te neked? Te is csak Epimetheus vagy, a kinek
akkor jön meg az esze, a mikor már az alkalom elfutott. Csak hagyd te
magadat elhurczoltatni Tunguziába. Köszöntetem a marmotákat! Szorítsunk
kezet. Most már kollégák vagyunk.
– Eh! Kétszer nem ismétli magát a sors. Hátha nem eszik a levest olyan
forrón, a hogy főzik? mondá Puskin, könnyű vért szinlelve. Hanem a tövis
benne maradt a lelkében Jakuskin szavai után. Mire való volt ma ez a
meghivás?
Eleget kellett neki tenni. Este az ő szánkója is ott volt a hosszú
kigyóvonalban, melyet a meghivottak járművei képeztek a téli palota
előtt.
A vendégek száma több volt kétezernél. A főváros szine-java együtt. A
téli palota versenyezni indult a Tuilleriesvel; ugyanaz a fény, pompa,
még ugyanaz a társalgási nyelv is; a szokások, a bókolás, az
udvariasság, még a bon-mot-k is a párisi magas köröktől elsajátítva. A
divatból minden ki van küszöbölve már, a mi a nemzeti sajátságokra
emlékeztetne. A hölgyek nem hordják már a hajdani prémes kaftánkákat, a
bogláros öveket, azzal a különczködéssel is felhagytak, hogy a
zsebóráikat a hajdíszükről lógassák alá, a legújabb párisi divat
uralkodik a hölgyvilágnál, csipkéivel és művirágaival. A férfiak pedig
egyenruhát viselnek. Az átalános divat alól csak a czárnő tesz kivételt,
ki most is azt a pávafarkalakban szétterülő sugárküllős fejdíszt viseli,
mely magas termetét még jobban emeli s arczának fenséget kölcsönöz. A
czár pedig polgári fekete öltönyt hord, minden rendszalag nélkül.
Puskinnak, bármilyen későn érkezett is a czifra hangyaboly közé, nem
kerülhette ki a figyelmét, hogy minő változáson ment át tegnap óta a
társaság hangulata az ő irányában. Nem akarják meglátni. Főrangú
tisztek, előljárói észre sem vették s nem viszonzák üdvözletét; jó
barátok, fegyvertársak, a kik felé közelít, egyszerre találnak valami
okot a mellettük álló szomszéddal beszédet kezdeni, hogy ne legyenek
kénytelenek vele szóba állani; szép hölgyek, a kik még tegnap
páholyaikban fecsegtek vele, mikor megpillantják, hirtelen kinyitják a
legyezőiket arczuk előtt, nagyon melegük van. Csak egy úrhölgy méltatja
figyelmére. Az a selyemtől suhogó delnő, a ki Ghedimin herczeg karján
lép be a terembe, a bájos Corinthia herczegnő; a kiről azt mondják, hogy
Ghedimin herczegnek a felesége. Az végig nézi kegyetlen hideg
tekintettel az ifjut, kit jól ismer, kinek tréfáin annyiszor kaczagott s
kinek üdvözlő bókjára ezúttal nincs egyéb válasza egy megvető
ajkpittyesztésnél. A fiatal ember aztán azzal áll boszut, hogy
elfordulva a herczegnőtől, merész szomorúsággal tekint a herczegnőt
kisérő leányra. Az a Gruzi királyleány, Bethsába. A tolongás miatt pár
perczig fel vannak tartóztatva s Puskin ezalatt észreveszi, hogy a szép
királyleány arcza mélyen elpirul szemeinek égető sugarától.
Mondhatná neki: «soh se pirulj miattam rózsaszálam! holnap én már
odamegyek, a hol apáid hamvadoznak!»
A herczegi párt Arakcsejeff jő elfogadni, s ő vezeti a hölgyeket az
estradeig, a hol a művészek fognak szerepelni, s a hol a legelőkelőbb
vendégek számára vannak fentartva a karszékek. Ghedimin herczeg elvegyül
a fényes egyenruhás alakok között.
A férfiak számára nincsenek ülőhelyek.
A hangversenyt a czár énekkara nyitja meg Beethoven egy sonatájával, a
mit a czár némán, mozdulatlanul hallgat végig, a czárnő széktámlájára
dőlve, s valamennyi ember feje fölött elnézve a semmiségbe. Csak akkor
kezd megelevenülni, mikor a hárfaművész előlép. Annak feléje siet, karon
fogja, a hangjegytámlányát maga igazítja neki a helyére, s minthogy az
ülése nagyon alacsony, hoz neki egy vánkost, a mivel azt kipótolja.
Elfeledi, hogy ő a minden oroszok czárja.
A művész remekel. Megfelel világhirű voltának. Tapsolni a czár
hangversenyein nem szokás; de az az átalános suttogása az
elragadtatásnak, mely az egész sokaságon, mintegy tündér-sóhajokból
eredő zivatar végigzeng, a tapsoknál is jutalmazóbb siker.
A hárfa után következik Ilmerinen Zeneida kisasszony.
Azt mondja róla mindenki, hogy soha elragadóbban nem énekelte azt a
hattyú-dalt, mint most, s a milyen igazi gyémántok ragyogtak a hajában,
ép olyan igazi könyek tündököltek a szemeiben.
A czár keze önkénytelenül verte az ütenyt az ének alatt.
Szép is volt a leány ez estén: a szokottnál is szebb. Ruhája
tavaszvirágokkal díszítve. Arcza az átszellemülés maga. Lehetetlen, hogy
ez mind csak színjáték!
Három szempár égett rajta leghivebben.
Az egyik Corinthia herczegnőé. Tele gyülölettel, megvetéssel: keresve a
nyitját e bűbájos arcznak, melyen keresztül annak valójába lehetne
kerülni; keresve rajta egy csalfa, egy áruló vonást, mely kiejti a
fölvett szerepből s dühöngve érzé, hogy nem találja meg azt.
A másik szempár Bethsábáé. A nagy fekete szemek kerekre felnyilva
bámulnak ez alakra, mintha kérdenék. «hát ilyen az ördög?» Akkor ugyan
kell tőle őrizkedni, mert nagyon szép.
A harmadik szempár Puskiné.
Azt érzi, hogy lelkének jobbik fele ott van feloldva e leánynak
szellemében. S e pillanatban végtelen keserűség lepi meg mindazok
ellenében, a kik őt ennek a közeléből száműzni készülnek. Érzi, hogy
Zeneidával együtt elvész lelkéből minden, a mi nemes, s csak a rossz
indulatok mennek útra vele. Máris azoké a vezetés. Kezd emlékezni
Jakuskin szavaira: «ha én kölcsön adhatnám neked azt a dæmont, Casca
dæmonát, mikor ott fogsz állani a szégyenpadon,« »vele szemközt!»
Ekkor valaki a vállát érinti csendesen. Hátra tekint. A főudvarmestert
látja. Az nem szól neki egy szót sem, hanem tovább sikamlik a férfi
csoport között.
Puskin tudja már, hogy mire való ez a vállra tett érintés. Ez tudatja,
hogy az illető tartsa magát a terem közepe táján, majd ha vége lesz a
hangversenynek; ő is azon választottak közé tartozik, a kiket a czár meg
akar szólítani. A hogy Jakuskin megjósolta.
Szilajul vágtatott a vér erein keresztül. Ebből a komédiából még
tragœdia lehet!
Corinthia herczegnő a háta mögött álló Arakcsejeffhez fordult:
– Ma rendkívüli jó hangulatban van Ilmerinen kisasszony.
– Gondoskodtam róla, hogy elrontsam a jó hangulatát. Egy olyan csapást
mértem a szivére, a mi el fogja venni a kedvét a cselszövényektől. A
kisasszony ideálját, Puskin urat, elfogják küldeni Archangelszkbe.
– S hiszi ön, hogy akkor az a leány utána szökik, s itt hagyja
Szent-Pétervárt?
– Vagy azt teszi, vagy még annál is nagyobb bolondot, de kénytelen lesz
magát leálarczozni.
A czár bókokat mondott Zeneidának s azzal megkezdte a körtársalgást a
férfiak közt; míg a czárnő a hölgyeket hivatta oda magához, a kikkel
beszélni akart.
A czár a nagykövetekkel kezdé el a beszélgetést, aztán Miloradovicscsal
váltott nehány szót, s akkor egy nagy ugrást téve a rangfokozatok
között, széttekintett s a mint meglátta Puskint, intett neki a kezével,
hogy lépjen eléje.
Mindenki visszahuzódott kettőjüktől tiszteletteljes távolba. Egy czár és
egy bűnös. Mindakettő igényli a távolmaradást. De minden szem őket tartá
fogva.
Puskin e válságos pillanatban csodamódon egyszerre nyugodtnak érzé
magát. Oly hidegvérrel állt a czár előtt, mintha a legközönségesebb
emberrel állna szemközt.
– Hát te nem vagy megelégedve a censoroddal? kérdé a czár.
Épen az a kérdés, a mit Jakuskinhoz intézett.
De Puskinnak védszelleme volt: muzsája, a ki nem hagyta némának,
elfogultnak maradni.
– Sire. A hogy az ember a betegségével szokott megelégedve lenni.
– Ne haragudjál rá. Ő jóakaratú ember; de kissé ódon fogalmú. Nem tehet
róla. Én olvastam a költeményedet. Nagyon szép. A censor ki akart belőle
törülni valamit, s te azt nem engedted?
– Nem, sire.
– És nem is akarod engedni?
– Nem, sire.
– Jól teszed. Az a legjobb része a költeményednek. De már most hát mit
csináljunk vele? Én a censor ellenére nem tehetek, mert ha én megengedem
azt, a mit ő megtiltott, akkor az egész intézményt felforgatom vele:
arra pedig szükség van. Mit gondolsz?
– Visszaveszem a költeményemet s elégetem, sire.
– Nem úgy lesz. Én azt gondoltam, hogy kiküldjük Lipcsébe, ott nyomatjuk
ki, s úgy hozatjuk be.
– De hát a határvámőrség, sire? szólt bele Puskin.
A czár elmosolyodott ez ötletre… Több történt… Nevetett.
Hangosan elnevette magát.
– No majd az én holmiaim közé csomagoltatjuk: azok nem kerülnek
vizsgálat alá s úgy hozatjuk be.
Puskin reszketett minden tagjában, mint egy vizsgát kiállott gyermek.
– Várj még! szólt hozzá a czár. Neked jobb lenne költői tanulmányodat
falun folytatnod. Azt hiszem, jó lesz, ha a nyarat pskovi birtokodban
töltenéd el: ott jobban irhatsz.
Ez annyit jelentett, hogy a költő visszakapja elkobzott vagyonát.
– Sire… itt már csakugyan elakadt a nyelve.
– Minderről azonban senkinek se szólj, nehogy hire menjen.
– Csupán egy nőnek, sire, a ki ép olyan szépen tud hallgatni, mint
énekelni.
– Az már tudja… mondá a czár és mosolygott.
Még egyszer mosolygott.
Ez az egy mosolysugár hogy megváltoztatta egyszerre a klimát! Hogy
elolvadtak tőle jegek és havak! A visszatérő Puskin elé csupa jó
barátok, csupa ismerősök, csupa gratuláló arczok ragyogtak
mindenfelülről; a magas urhölgyek egyszerre összecsukták legyezőiket s
nem volt olyan melegük többé: Puskin nem győzte megújítani a sok régi
ismeretséget. Elég ügyes volt mindenkinek azt mondani, hogy a czár
visszaadta pskovi birtokát, de azon föltétel alatt, hogy a versirásról
lemond, a mi tekintélyét a zenithre emelte. (Mert tudni kell azt, hogy
«verseket egyátalában nem írni» még csak negativ érdem, «rossz verseket
írni s azzal felhagyni»: az már egy kis érdem; hanem «jó verseket írni s
azokkal felhagyni» ez már positiv és igen nagy érdem jó társaságban.)
Még Corinthia herczegnő is odahivatta a nap hősét magához, hogy
megszidja, a miért az imént Puskin rá se akart ismerni. Illik ez?
Puskin? ő rá!
Ilyen vakmerőségre csak asszonyok képesek s kénytelen az ember eltűrni
nekik. Puskin igen jól mulatott a herczegnővel, s Bethsábának is be lett
mutatva, a kinek igen sok bohóságot mondott.
Csak Zeneidához nem volt bátorsága közelíteni. Érzé, kitalálta, megsugta
neki a költők divinálási ösztöne, hogy ez az egy hitelezője az a
világon, a kit kerülnie kell, mert a mivel ennek tartozik, azt soha az
életben le nem fizetheti!
Annak nem is volt sem eldicsekedni, sem elhazudni valója, hisz a czár
mondá: «az már tudja!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A czár mosolygott. S ettől minden kedély egyszerre felderült. Meg volt
törve az örök búskomor egyformaság, mely mint varázs, feküdt az egész
társaságon. Csak őszi napsugár volt az. Alkonysugár az esőszak alatt.
Hanem a kinek ez a fordulat sehogy sem tetszett, az Arakcsejeff volt.
Pskov nem a világ vége. Ha Puskin csak odáig utazik, az Ilmerinen
kisasszony cselszövényeit meg nem zavarja, mert azért annyiszor
találkozhatnak, a mennyiszer akarnak. Nem értette, hogyan történhetett
ez? Hogy a czár Ilmerinen kisasszonyt kegyeli, azt tudta jól, s hogy
Zeneida a maga kedvencz költőjét megmenteni törekedett, az is világos
volt előtte. De mindez még nem elég arra, hogy a czár épen az
ellenkezőjébe csapjon át annak a kedélyhangulatnak, a mit ő, (a
mindenható kegyencz,) számára elkészített. Itt még valami más kéznek és
más rugónak is bele kellett játszani.
Azok között ellenben, a kiket a szokatlan derű arra vett, hogy a zivatar
elleni burkaikból kibújjanak, volt az ifjú Arakcsejeff.
Elfeledte atyja tanácsát, hogy iparkodjék magát jól az árnyékban
tartani; nem gondolva rá, hogy a mellén ragyogó érdemrend kölcsön van
kérve, s annak a gazdája jelen van a társaságban, előhagyta magát csalni
a felszínre, s ott tévelygett azok között, a kik a szép hölgyeknek
udvarolnak.
Egyszer aztán azon vette magát észre, hogy szemközt jő rá a czár.
Tiszteletadó félreállással akart előle kitérni, de a czár egyenesen
hozzája lépett s azon kezdé a beszédet, hogy:
– Ejh! Arakcsejeff, milyen szép gyémántjaid vannak!
A megszólított vakmerő alázatossággal felelt:
– Sire! Felséged kegyéből van szerencsém azokat viselni.
– Csodálatos! szólt a czár. Ezek a gyémántok tökéletesen olyanok, a
minők az én Vladimir rendcsillagomat ékesítik.
Jevgen urfi azt hivé, hogy itt csak a vakmerőség segít.
– Sire, vannak gyémántok, a mik egymáshoz meglepően hasonlítanak!
– Én pedig azt hiszem, hogy ez az én csillagom, a mit te itt viselsz.
Egy Vladimir-rend itt van a zsebemben, a minek a szalagjára a te neved
van írva.
– Sire! Kegyelem! Rebegé Jevgen s a térdei megrogytak alatta.
– Csitt! Csak nem fogsz kegyelmet kérni itt az egész udvar előtt? Eredj
haza! Az érdemrendet, a mi rajtad van, már most tartsad magadnak; mert
én nem fogom viselni, miután te hordoztad! Takarodj!
– Rossz tanács vitt bele Sire! (Az ifjú kész volt elárulni az apját.)
– Nem kérdezem, ki adta? Holnap eredj az atyádhoz, ott megtudod, mi vár
reád.
E jelenet után a czár hirtelen elhagyta a dísztermet s szobáiba vonult
vissza. Arczára visszatért az előbbi fagy. Még az üdvözléseket sem
viszonozta senkinek.
Arakcsejeff, ki távolról látta e jelenetet, utána ment a czárnak, de az
nem bocsátotta maga elé. Azt izente neki, hogy várjon.
S a mindenható kegyencz ott várt a czár elfogadótermében éjfél után két
óráig.
Akkor kijött hozzá a czár. Kezében egy csomó iratot hozott.
– Mit gondolsz Alexej Maximovics, szólt a kegyenczhez, jó gondolat volt
tőlem a Szofienszkaja postát felállítani?
– Kétségtelenül jó volt. Ez adott alkalmat a népnek, kivánatait,
panaszait közvetlenül a czárhoz juttatni levél utján.
– Az ember néha érdekes dolgokat tud meg. Ma reggel például egy
czigányleánytól kaptam egy levelet, a melyben egy gyémántokkal kirakott
Vladimir-rend is volt. A levélben le van írva körülményesen, mi módon
jutott ez az érdemrend a czigányleány kezébe. Olvasd el kérlek.
Arakcsejeffet az ájulás környékezte, a midőn e levélen végighatolt.
Ez kegyetlen nagy csapás volt a szivére. Épen a szivének arra az
érzékenyül maradt kis idegecskéjére, a hol még fáj; és ha fáj, iszonyuan
fáj. Az apai szeretetét találták el. Ő készült azoknak a szivébe
belevágni késsel, s azok találták el az ő fedetlen részét. Hogy ezt
Zeneida rendezte így, az kétségtelen. Lehetetlenné akarják tenni
Arakcsejeff megmaradását a czár mellett. Ő akarta azokat kiverni innen s
azok verik ki őtet.
De csalatkozni fognak.
Száraz, hideg hangon szólalt meg, összehajtva a vádoló levelet.
– A bűnösnek meg kell lakolni.
– Elég büntetésnek találod-e, ha Uralszkba fog küldetni?
Uralszkba! – Ez annyi volt, mint soha sem látni őt többé. A kedves,
egyetlen fiut, a szeretett gaz kópét; a kiért élt, a kinek számára
kincseket kincsekre halmozott; a kiben nevét az utókorra átörökíteni
hitte: azt eltemetni most egy kirgiz puszta sivár, kopár sziklái közé! –
De hát hogyha Puskinnak jó lett volna az, azért, mert egy versét nem
engedte megcsonkítani, ne legyen jó egy katonának, a ki éjszaka
kirabolja az utczán-járókat? Pedig mégis szeretné őt kimenteni. Hisz ez
nem volt vétek, csak legénykedés, a minő a «Ritter»-világban széltében
divott, a mit Henrik angol király koronaörökös korában maga is
gyakorolt. Csak könnyelműség, de nem vétek!)
Elhallgatta a védelmet. Átérzette, hogy ha könyörögni fog a czárnak
fiáért, meglehet, hogy az megkegyelmez neki, de ennek az lesz az ára,
hogy az ő befolyása megsemmisül. Csalatkoztak az ellenségei, ha erre
számítottak.
– Egyetlen fiam volt, – mondá szakgatott hangon, – jobban szerettem őt,
mint az egész világot; – de a czárt jobban szeretem, mint a fiamat. –
Veszszen el, ha vétett!
S aláirta a rendeletet, mely fiát száműzi Uralszkba.
S akkor megcsókolta a czár kezét.