A világosságügyi tanácsos javában magyarázá Arakcsejeff előtt a rettentő
merényletet, melyet Puskin, censori vörös irón elleni tettlegessége
által elkövetett, a midőn az ajtót hevesen felszakítá egy szeleburdi
látogató, a kinek, úgy látszik, különös kiváltsága volt a hatalmas
államférfihoz bejelentés nélkül betörni, bárki volt is a szobájában.
A belépő a harminczas évek elején járó férfi volt, testőrezredesi
egyenruhában. Arczvonásai szabályosak, kellemesek, csak szemeinek
nyugtalansága árul el némi kedélyizgalmat, a mik soha sem néznek annak a
szemébe, a kivel beszél.
Ez Jevgen úrfi, Arakcsejeffnek a fia. A rajkó!
– No! kiált fel az apa. Most megint valami nagy szerencsétlenség
történt.
– Au contraire. Nagyon csalatkozol, öreg.
– Mert rendesen azzal szoktál hozzám beköszönteni. Van valami sürgetős
előadni valód?
– Oh semmi olyas dolog, a mit Szujukin úr előtt el ne mondhatnék.
– Talán megint pillanatnyi pénzzavar…?
– Au contraire. Szólt az úrfi, hanyagul vetve magát a pamlagra s
dicsekedve nyult a zsebébe, kihúzva onnan egy marék aranyat. Láthatod,
hogy nem azért jöttem hozzád.
– Ah, te most sok pénzhez jutottál. Szabad a kútforrása után
kérdezősködnöm?
– Miért nem? Szujukin úr előtt is megmondhatom. Valamelyik éjjel nyertem
a rouge et noiron.
– Ah, te éjszaka, mikor az inspectio rád van bizva, még arra is ráérsz,
hogy a fáróbankot meglátogasd.
– Csak úgy «en passant» tértem be. Csak egy pár imperialt risquiroztam,
hétszer egymásután paróliztam, bolond szerencsém volt, mindig beütött a
vörös. Aztán rögtön megretiráltam.
– S ezzel jösz engem megörvendeztetni?
– Oh nem. Sőt egy igen kedves hírt hozok neked, a mit te még nem tudsz.
Képzeld, a világhírű hárfaművész Chambertin Párisból fővárosunkba
érkezett, s itt hangversenyeket fog adni.
– Soha sem tudtam, hogy te olyan nagy barátja légy a hárfaművészetnek.
– Oh, dehogy nem. Én rajongok érte.
– Én pedig ki nem állhatom! Szólt közbe Szujukin úr, az apának adva
igazat.
Jevgen nem hagyta magát megzavarni.
– Ő felsége a czár, ma estére a hárfaművész tiszteletére a téli
palotában concert spirituellet rendeztet.
– Oh, én is nagyon szeretem a hárfaművészetet, sietett Szujukin úr
kiigazítani elébbi téves véleményét.
– A meghívók már szét vannak küldve. Igen fényes társaság lesz. A te
meghívódat is láttam már odakinn a komornyiknál. Én már megkaptam a
magamét.
– No az hát igen fényes hangverseny lesz.
– Tudod, hogy «grand tennue»-ben kell megjelenni? Az urak mind a «grand
cordon»-nal és a teljes érdemrendekkel.
– No az nagy megtiszteltetés arra a muzsikusra nézve.
– Azonkívül Zeneida is fog énekelni Cimarosától.
– Ez minden mondani valód?
– Igazán semmi egyéb dolgom nincs veled, szólt az ifju úr talpra
emelkedve, s nagyot ásítva s a közben az óráját nézve. Most megyek, mert
még át kell öltöznöm. Apropos! Elmégy te is az udvari concertbe?
– Hogy ne mennék, ha a czár meghívót küldött.
– Azt gondoltam, hogy a köszvényed nagyon kínoz.
– Tanuld meg, hogy mikor a czár hív, akkor nincsen köszvényem.
– Pedig kár az egészségedet koczkáztatnod, egy rongyos muzsikus miatt.
Colossaliter fogsz unatkozni; nincs ostobább hangszer a hárfánál.
– Az elébb azt mondtad, hogy rajongsz érte.
– Igaz, ha nő játszsza; de ha férfi motollál rajta, pas si bête! az
olyan, mint a koldus-zene. Én igen szépen kimentenélek a czár előtt, ha
itthon maradnál.
– De mi ütött hozzád, hogy te most egyszerre olyan gyöngédérzelmű fiu
lettél, a ki az apja egészsége fölött így aggódik? A climactericus éved
jött talán meg? a mikor az ember természete megváltozik.
Jevgen elnevette magát.
– Nem biz az, papa; fiacskád most is csak olyan apagyilkos, mint valaha.
Hanem azért szeretném, ha itthon maradnál, hogy akkor ideadhatnád nekem
ma estére kölcsön a gyémántos Vladimir-rendedet. Én a magamét nem
találom sehol.
– Mért nem kerested a zálogházban?
– Oh, bizony Isten, nincs a zálogházban! Hisz ha ott volna, hát ki
tudnám váltani, itt a sok pénz a zsebemben! Hát hisz akkor nem jönnék te
hozzád. Úgy eltévedt, hogy nem tudom, hol lehet.
– Gondolkozzál csak rajta, majd kitalálod.
– Jól van no; hát kitalálom. Hisz azon sincs semmi restelni való.
Gavallérokon szokott megtörténni. Hát a fáróbank után egy ördöngős kis
leánynyal volt valami kimagyarázni valóm.
– Még arra is ráértél az inspectio alatt?
– Hát mi bajod vele? Mikor aztán megint szélnek eresztettem a leányt,
akkor vettem észre, hogy a gyémántos Vladimir-rendem eltünt vele.
– No az már bolond állapot! Szólt Arakcsejeff boszusan felugorva
helyéről. Ez kész szerencsétlenség! Tudtam, hogy valami szerencsétlenség
hajtott ide. Elveszteni az érdemrendet! Egy utczai némbertől elhagyni
lopatni! Ismered azt a leányt?
– Igen. Egy utczai tánczosnő az, Diabolka, a czigány leány.
– No úgye, hogy czigányleány? kiáltá közbe Szujukin úr. Ihol van ni! Ez
is Puskin versének a következménye! Oh az én éles belátásom!
– Nem kerestetted rögtön a rendőrséggel? kérdé az apa.
– Lehet is azt rögtön megtalálni! vagy megfordítva: lehet is a mi
rendőrségünkkel valamit rögtön megtaláltatni! Hiszen nem vész el, majd
előkerül, vagy a czigányleány, vagy a Vladimir-rend valahonnan az
Apraxin dvorból! De ez nekem mind késő; nekem ma van szükségem a
Vladimir-rendre; mert a nélkül az udvari hangversenyen meg nem
jelenhetek.
– Én tőlem pedig, úrfi, az én rendjelemet csak az ellenség veheti el, a
mikor megöl.
– Akkor nem tudom, hogy hogyan segítek magamon? Megpróbáltam a heverő
érdemrendek közül egyet kikérni a rend kincstárnokától; de azokhoz nem
lehet férni, mert a szekrény egyik kulcsa a czárnál van. Ez főbelőni
való dolog!
– Hát adok neked egy tanácsot. De ha rajta vesztesz, eltagadom, hogy én
tőlem jött. Jól vagy a czár komornyikjával?
– Oh igen, jó barátok vagyunk. Számtalanszor találkozunk együtt az
asztal alatt.
– Azt tudod, hogy mikor a czár nem valami katonai parádén jelenik meg,
hanem polgári czímű ünnepélyt tart, olyankor kegyeskedik a polgári
osztály iránti uralkodói kegyelmét az által kifejezni, hogy egyszerű
fekete frakkban jön elő, s valamennyi rendjeleit elhagyva, egyes-egyedül
azt az aranyérmet viseli a gomblyukában, a mit a rigai «emberbaráti»
társaságtól kapott, a miért egy szegény parasztot kiszabadított a
folyamárból. A ragyogó társaság közepett ilyenkor arról ismerni meg a
czárt, hogy rajta semmi sem ragyog. Tehát az ő saját Vladimir-rendje ez
estén a komornyiknál fog pihenni. Vesztegesd meg ezt a barátodat,
kölcsönözze oda a czár rendcsillagát neked erre az estére.
– No, látod, ez jó gondolat. Mégis látom, hogy szeretsz.
– Hiszen, ha fiam nem volnál, régen az akasztófán lógnál már kedvesem.
– No no, papa. Minek az akasztófa szóval tréfálni? Még magad is
odajuthatsz; daczára annak, hogy az én apám vagy.
– Hanem egy dolgot figyelmedbe ajánlok. A hangversenyen, a mennyire
lehet, igyekezzél a czártól távol tartani magadat, nehogy ráismerjen a
saját csillagára.
– Ah, már hogy ismerné ki negyven közül ezt az egyet?
– Csak annyit mondok neked, hogy a czár nagyon szakértő a drágakövek
dolgában. Igyekezzél homályban maradni előtte.
– Szófogadó fiad leszek, papa. Ma meg vagyok veled elégedve. Mégis jó,
mikor az embernek ilyen okos apja van. Megengedem, hogy megcsókolj,
Adieu! Jó napot Szujukin úr. Folytassa kérem, a hol félbeszakítottam.
A koponya nyámmogott valamit a fogai között, a mint az úrfi elszelelt;
az alkalmasint valami megrágott vélemény volt: censori vélemény. Ezen is
sok törölni valója volna ám a vörös plajbásznak!
Az apa még sokáig nézett az eltávozó után félig nyitva maradt ajtóra.
Aztán odafordult Szujukinkoz.
– De úgy-e bár, gyönyörű szép fiu! Genialis egy kölyök! Csak az az egy
baja, hogy nagyon jól tudja, milyen nagyon szeretem.
– Semmi sem kellene neki, mint egy kis vörös plajbász. De térjünk is át
íme az én vörös plajbászom történetére.
– Meg lesz önnek adva az elégtétel, Szergievics Vazul! Bízza rám az
egész ügyet. A czár kezébe fogom juttatni a bűn tanujeleit, s biztosítom
önt felőle, hogy a vétkes keservesen fog lakolni. Ha nem volt neki elég
egykori kihágásaiért az a bűnhödés, hogy birtoka lefoglaltatott, s ő
maga Odessába száműzetett, ha a kegyelmi tényt, miszerint újra
visszaérkezett a fővárosba, ilyen kihágásokkal hálálja meg, majd
találunk számára orvosságot. Csak bízza ön rám ez ügyet. Holnap Puskin
úrfi szánkázni fog Archangelszk felé.
– Irkuczk még messzebb volna! szólt a censor, ki még Arakcsejeff szavát
sem engedte kiigazítatlanul hagyni.
– De Archangelszk rosszabb! Higyje el ön, hogy Archangelszk a
legfélelmesebb garnison minden katonatisztre nézve, a kit büntetésből a
távolba relegálnak. Tíz év múlva ő rá sem fognak ismerni az asszonyok;
visszaváltozik tarka pillangóból bozontos hernyóvá, mint Jakuskin.
A koponya ráhagyta hát, hogy legyen úgy: «typis admittitur».
S azzal visszament az elfogadó-terembe a franczia piktort boszantani. A
biztatás után úgy megnőttek a szarvai, azt hitte, eléri velük azt a
művészt ott a magasban.
– Megtiltom önnek, hogy ő felsége a czár lábai elé odafesse a halált!
Ennek ominosus jelentése volna azon a képen.
A piktor pedig csak azért is az ő arczképét rajzolta oda halálnak.