A ki emberhúst eszik, annak a neve kannibál! Hát a ki az emberi
szellemet eszi meg, a ki reggelire fiatal elmeszülötteket falatoz fel,
délre gondolatóriásokat darabol szét s estére kiszívott lélekvért iszik,
annak mi a neve?
Censor.
Egy ember, a ki itél az istenek fölött!
Szentpétervárnak különösen nevezetes censorai voltak ez idő szerint, a
kik fölött állt Magniczky: Arakcsejeff jobb keze, (ha ugyan lehetett
valamelyik kezét jobbnak nevezni).
Halhatatlanok ők, a róluk fenmaradt adomákról.
Szujukin úr kiigazította Homér Iliását. Venusból tisztességes asszonyt
csinált, Marsból jó erkölcsű katonatisztet, s a hamis isteneknek a
neveit mind kis betüre corrigálta ki, (mert nagy betüvel csak az egy
igaz Isten nevét szabad irni), hanem Mars nevét mégis csak meghagyta
nagy betüsnek, a czár iránti tiszteletből, a ki maga is a hadak istene.
Egy poétának a munkájából kitörölte e szót: «idegen ég»; mert ég csak
egy van, abban pedig a szentek laknak; tehát az nem idegen; a másikéból
pedig azt, hogy «megvetem a világot», mivel hogy a világban benne van a
czár és a nagyherczegek, a külföldi fejedelmek és a miniszterek, azt
pedig megvetni nem szabad; egy harmadik poétának pedig ebből a szerelmes
phrásisából: «imádott lény, üdvemnek alkotója» három szót kitörült,
«imádott» az földi teremtés nem lehet, mert imádni csak földfeletti
szentségeket szabad! «Üdv», ez csak a túlvilágon adatik, ott is csak
annak, a ki mint igaz keresztyén végezte életét. «Alkotó», ehhez a
czímhez pedig senkinek sincs joga, egyedül a Jehova egy Istennek, a ki a
világot hat napon alkotá. És így elég jó megszólítás lesz annak a
bizonyos kisasszonynak az, hogy «… lény…»
Ehhez kellett Puskinnak elvinni a költeményét; alázatosan bekoczogtatni
hozzá, megkérni szépen, hogy kegyeskedjék átolvasni munkáját a minél
előbb, a mit az meg is igért, kitüzvén egy pénteki szent napot az újból
megjelenhetésre.
Szerelmes légyottot nem várt az ifjú oly nyugtalanul, mint ezt a
találkozást. Ismerte az emberét s tudta, hogy nehéz küzdelme lesz vele.
Mert tudni kell azt, hogy censor volt több is, de nem lehetett válogatni
benne. Mert az egyik censor csak a hirlapok birálására volt küldetve, a
másik a vallásos könyvek, a harmadik az ábécék és kis káték, a negyedik
a kalendáriumok, az ötödik a falragaszok és szinházi hirdetmények, a
hatodik végre a költői művek ellenőrzésével foglalkozott.
Szujukin úr, a ki a költők földi gondviselését képviselte, már Pál czár
idejében ezzel a mesterséggel foglalkozott. Öreg ember volt már, egy
szál haj nem volt a fején, olyan volt, mint egy valóságos halálfő. Azzal
a külömbséggel, hogy ez a koponya még minden eszközével el volt látva a
physiognomiai torturáknak. Gunyoros fintorlataival galvanisálni tudta az
előtte álló szerencsétlen poétát, hogy az, mikor ő ránézett azokkal a
ránczba szedett apró veres szemeivel, a halál fiának érezte magát.
– Hát, édes Puskin öcsém, (minden poéta «öcsém» volt neki) elolvastam a
pensumodat. Szóról-szóra végig olvastam. Sajnállak, igen nagyon
sajnállak. Ugyan már, hogy tudtál ilyen korpa közé keveredni?
Czigányokat választani poétai értekezés tárgyául? Hát nem ismersz-e
ennél magasabb sphærákat? Hát azzal akarod-e megszégyeníteni szegény
apádat, hogy a sátoros czigányok életét foglalod versekbe?
Puskin felhozta megnyugtatásul, hogy az atyja már rég meghalt.
– No, de vannak még egyéb tisztességes rokonaid! Mit fognak azok
gondolni, ha ezt olvassák? Azt fogják hinni, hogy te magad is czigány
lettél. S bár legalább ideálisáltad volna a czigányokat; de épen úgy
festetted le őket, mint a milyenek valósággal. Ezzel vétettél a poésis
legelső szabályai ellen. Legalább mosdattad volna meg őket! No, hanem az
hát még nem a legnagyobbik hiba. De micsoda versek ezek? Soha se láttam
én ilyen verseket. Hiszen, ha veszem Vergilius Márót, tudom, hogy ez
hexameter; ha veszem Horátius Flaccust, tudom, hogy ez alcaicus, ez
sapphicus, ez anapestus; de mi az ördög ez a tiéd? hisz ebben semmi
cæsura! S a sorok mind össze-vissza rimelnek egymásra, mintha a kovács
pörölyén hallanék háromféle kalapácsot csattogni; itt egy hosszú sor,
ott egy rövid sor. Ezt én így nem hagyhattam, hanem a hol rövideknek
találtam a sorokat, ott én azokat kitoldottam egy-egy interjectióval;
«mert, ugyanis, pediglen, netalántán».
Puskinnak kezdett a vére a fejébe menni. No ezek szép versek lesznek!
S még hozzá fogott a koponya az öndicsőítéshez.
– Hohó, öcsécském! Én már sok poétát megóvtam a botlástól. A hol
értelmetlen szavakat találok, azokat kiigazítom érthetőkre. Dersavin
nekem köszönheti hírének jobb felét. Belőled is csinálok még valamit.
– Nem bánom, bátyám uram, csináljon belőlem, a mit akar; de a verseimhez
ne toldjon hozzá semmit. Ön azért van itt, hogy törölje ki, a mi önnek
nem tetszik.
– Csak ne pattogj, Puskin öcsém. A törlésben nem lesz hiányosság. Látod
ezt a veres plajbászt a kezemben. Historiai plajbász ez. Soha sem volt
kifaragva, csupa törlésben kopott el. Ezer hétszáz kilenczvenhat óta
(akkor te még a világon sem voltál) húzogatok én ezzel keresztül
szavakat, sorokat, egész paginákat! S a mi ezzel keresztül van húzva, az
meghalt!
– Valóságos guillotin hát.
– Ej, ej! Ilyen fiatal embernek ezt a szót «guillotin», nem is kellene a
szájára venni. Nem guillotin ez öcsém, hanem a sareptai özvegyasszonynak
az olajos korsója, mely soha ki nem fogy az áldásból. Ez a veres
plajbász óvja meg a társadalmat a fekélytől, a mételytől, a ragálytól,
az elkorcsosodástól. Ez a bölcsek kövénél becsesebb kő, s minden
marschallbotnál hatalmasabb pálcza. Ez az oszlop, mely az ország
nyugodalmát fentartja!
– No hát halljuk, mily csodákat tett az én jámbor versemen ez a
varázsbot?
– Igenis, megtette a kötelességét. Ne is várj tőlem egyebet. Azt
gondolod, hogy az ilyenek napvilágot láthatnak: «Az emberek csoportja,
szűk falak közt. Szégyenli még szeretni is!» Elhiszem bizony! Úgy
szeretni, a hogy a te drágalátos hősöd: azt már szégyenleném magam is.
Utána szaladni egy czigány leánynak s aztán se papot, se oltárt nem
látni, csak szeretgélni, meg medvét tánczoltatni véle. Micsoda buzdítás
volna ez a fiatalságnak, a ki ezt olvasná?
– De hisz ez nem az én véleményem, hanem abban van épen kifejezve a
regényhősnek az a botlása, a mi a drámai kifejlődést okozza, s a miért
meg kell neki lakolni. A büntetés nyomban következik rá.
A koponya nagyot bámult. A replika megakasztá.
– Hát ez a kalandornak a véleménye? No jó, hanem akkor asterikusba alá
kell tenni, hogy ez nem szerzőnek a véleménye, s hogy ezért alább meg
fog az illető lakolni. De most hallgasd, a mi nyomban utána jön. «Eladja
(már t. i. a városi ember) a szabadságát galádul: Bálvány előtt fejét a
porba hajtja. S koldul magának pénzt és lánczokat!» Hát szabad ilyet
papirosra leirni? Micsoda «szabadságát» adja el? És kinek adja el? Itt
nincs senkinek szabadsága s következőleg senki sem adhatja el. Hisz ez
felhívás a forradalomra! Hisz ez kikiáltása a fejetlenségnek! Ez
proclamatio! Tetézi a következő sor: «Bálvány előtt fejét a porba
hajtja!» Kit értettél bálvány alatt? Vajjon a czárt-e, avagy a falra
festett szent képeket? Hiszen te ikonomachiára akarod lázítani a népet.
Ez több a blasphemiánál! Az ilyenért más időben kivágták az embernek a
nyelvét! Hát még tovább? «Koldul magának pénzt és lánczokat!»
Meggyalázása ez az egész hivatalnok seregnek a Tsinn tizenhárom
rangfokozatán keresztül! Lánczokat! Ez az igazi jacobinus jelszó. A
lánczok nem tetszenek nektek? Azok nélkül pedig nem volnátok emberek,
hanem farkasok. De nem szükség azokért koldulni: megkapjátok ingyen
kegyelemből! Erre van ti nektek szükségetek! Erre! Hiába versifikáltok
ellene! Hiszen, ha én ilyen három sort kitörletlen hagynék a versedben,
hát megérdemelném, hogy mint a pákosz lúdnak, az orromon keresztül
szúrják ezt a veres plajbászt.
S e kegyetlen sententia után neki akasztotta Puskin költeményének a
veszedelmes irtó eszközt, hogy végig szántson vele rajta.
– De én pedig nem engedem azt a három sort kitöröltetni a
költeményemből! kiálta Puskin indulatosan, inkább visszaveszem az
egészet.
– De én nem adom! szólt a koponya, rátéve baltenyerét a kéziratra. A mi
előttem áll, az már itélet alá van bocsátva, az már vissza nem vonható
többé. Annak a maga megérdemlett castigatióját ki kell állani.
– Én pedig protestálok minden betünek a kitörlése ellen. A mű az enyim.
Az nekem olyan jogos tulajdonom, mint önnek a veres irónja.
Elutasíthatja a munkámat, de be ne mocskolja a krétával!
– Bemocskolni az én krétámmal! kiálta fel elszörnyedve a koponya. E
vakmerőségnek nincs superlativusa!
– De Istenugyse van! kiált fel Puskin. S bebizonyítá állítását azzal,
hogy kikapta a censor kezéből a szentséges szent veres plajbászt s úgy
vágta a földhöz, hogy a nagybecsű ereklye atómokra törve repült szét a
padlón; mely gyilkosság után valószinüleg maga is megrettenve szörnyű
tettétől, nyomban elfutott, s ott hagyta a rettenetes embert.
A koponyának csak leesett az álla rémületében és haragjában e zendülési
merényletre. Az örökkévaló és mindenható vörös plajbászt összetörni! Ily
eset nem fordult elő a civilisált Európában! Mi szent, mi sérthetetlen
marad még ekkor a társadalomban? Ki érezheti magát biztosnak többé, ha
még ezt a tárgyat is a földhöz ütheti valaki?
Szujukin úr nem kiáltott az inasa után, hanem saját maga letérdelt a
földre s saját markával söpörgette össze a másik markába a szétzúzott
ereklyét, s úgy sírt mellette, hogy az álla vaczogott bele; «hűséges
plajbászom… dicsőségem… egész életem fáradsága… minden oda!…»
Megpróbálta egyes nagyobb darabokat egymáshoz illeszteni, ha nem
ragadnának-e még egyszer össze? Mind hasztalan!
Ez példás büntetést kíván! A vérig sértett férfiu beletakarta a corpus
delictit egy ív papirba s azt hozzákötözve spárgával a Puskin
költeményéhez, sietett rögtön saját személyében az Arakcsejeff palotába,
útközben kifundálva a beszédet, melylyel patrónusának elő fogja adni a
rettentő vakmerényletet.
Arakcsejeff épen azon időben diszítteté föl palotája belsejét azokkal a
historiai nevezetességű freskókkal, a mikben a hirhedt Doyen örökíté meg
Sándor czár viselt dolgait.
A mester épen azon a nagy körképen dolgozott, mely a domszerű elfogadási
terem kupoláját foglalja el, s a hol a czár hadvezérei közepett,
mythologicus és allegoricus alakok kiséretében van feltüntetve.
Az elkeseredett censornak ezen a termen kellett keresztül menni.
Meglátta a mestert, a mint az az állvány tetején lovagolva rakta fel a
színeket a kirajzolt alakokra. Mérgének egy részét ezen kellett
kitöltenie.
– Ön az odafenn Doyen, a mester, vagy az inasa, a ki ott mázol?
A festő erre a furcsa alternativára azzal felelt, hogy:
– Mit akar kend odalenn?
– Én nem vagyok semmi «kend», hanem Szujukin Szergievics Vazul, ő
felségének világosság-ügyi tanácsosa. (Ez volt a czímük a censoroknak.)
– Ejnye de jó, hogy idejött az úr, úgyis nagyon kevés világosság van
itt, ettől az örökkétartó átkozott ködtől ebben a városban.
– Tanulja meg ön, monsieur, hogy ez nem «átkozott köd». A szentpétervári
köd tisztább, mint más városok köde. A mi egünk ellen nem szabad semmi
kifogást tenni. De nini: micsoda asszonyság az odafenn azon a képen, a
kinek egész térden fölül mezitelen a lába, a czár mellett?
– Ez Fáma, a Hír istenasszonya.
– De hát micsoda indecentia az, hogy valaki a czár közelében mezitláb
legyen, térden fölülig?
– Ez onnan van, mert a görög római mythos idejében még nem volt
feltalálva a harisnya.
– De ez Oroszországban történik! s itt soha sem jártak az udvarképes
asszonyok mezitláb! Én megtiltom önnek, hogy ilyen pongyola asszonyokkal
hozza a czár személyét érintkezésbe!
– Jól van. Bocskort fogok neki festeni.
– És a ruháját ereszsze lejebb!
– De majd prém jön még rá.
– De csak jó szélesen, hogy a térdét eltakarja. Hát az ott kicsoda a
czár mellett, azzal a papirtekercscsel?
– Ez Kutusoff tábornok.
– Hát miért rövidebb annak az egyik karja, mint a másik?
– Hiszen nem rövidebb az, csak úgy van az állása. Ezt úgy híják olaszul,
hogy «scorzo.»
– Scorzo ide, scorzo oda, mink nem vagyunk olaszok. Nálunk, a kinek az
egyik karja kurtább, mint a másik, azt úgy híják, hogy «kacska.»
– De csak nem festhetem az embereket két kinyujtott karral, mint a
feszületet!
– Nem látom át, hogy mi szégyenleni való volna benne?
A festő felhagyott a feleseléssel s hozzá fogott a czár arczának az újra
átfestéséhez.
– Micsoda feketeséget mázol ön a czár arczára oda?
– Ez terra di Siena. Ez adja meg az árnyékot.
– De a czár arczán nem szabad árnyéknak lenni; annak csupa fényből,
ragyogásból, tündöklésből kell állani! Aztán nézze csak, a czár arczának
az egyik fele szélesebb, mint a másik.
– Az ám. Mert háromnegyedrész profilba van véve.
– De hát minek veszi ön a czár arczát háromnegyedrészben?
– Azért, mert külömben nem nézhetne a hozzá szóló Kutusoffra.
– Hát fordítsa ön a Kutusoff fejét úgy, hogy a czár szemközt is
ránézhessen. A czárnak egész arczának kell lenni!
A festő már közel volt hozzá, hogy onnan az emelvényről pamacsostól,
palétástól leugorjék a parancsolgató világosságügyi tanácsos fejére.
Fogta magát elővette a nagy ecsetet s elkezdte a felhőket festeni a
háttérben.
Ezzel már meg épen provokálta maga ellen a censura szigorát.
– Hohó! Megálljon ön! Mit csinál ön? Mi lesz az ottan?
– Hát felhő.
– Semmi esetre meg nem engedem önnek, hogy a czár háta mögé felhőket
fessen! Ezt mindenki allegoriai czélzásnak fogja venni, mintha borus
felhők fenyegetőznének a politika egén.
– De erre szükség van, hogy az egész csoportozat kiemelkedjék.
– A czár maga magától kiemelkedik! okvetlen hajnalodó eget kell önnek
oda festeni.
– Az lehetetlen. Hisz az alakok szemközt vannak világítva. Onnan süt a
nap.
– Hát hol van az a nap? Hová fogja ön festeni a napot? Hadd látom,
miféle színekkel fogja ön festeni a napot? Mert mi nálunk a nap sokkal
fényesebb, mint más országban.
A festő azt kezdte nézegetni, hogy melyik festékes bögrét vágja már a
nagyon tisztelt világosságügyi tanácsos úr fejéhez? hanem aztán jobb
ötlete támadt.
– Maradjon még néhány perczig világosságügyi tanácsos úr, ide jön a czár
lábai alá egy alak, a «legyőzött halál». Az ön feje nagyon jó modell
lesz nekem; hadd kapom le hirtelen.
A világosságügyi tanácsosnak megint megállt az esze; nem tudta egyszerre
elhatározni, hogy vajjon megtiszteltetés lesz-e az rá nézve, vagy
gorombaság, ha a czárral egy képen, mint «legyőzött halál»
megörökíttetik a physiognomiája? az állati ösztön azonban mégis azt
súgta neki, hogy ha ennek a francziának szolgálatot tesz azzal, ha neki
modellt áll, hát akkor nem kell azt megtenni neki. Inkább otthagyta s
ment a patronusa belső szobájába.