– Jól bezárd az ajtót és senkit se ereszsz be. A ki nem akarja elhinni,
hogy nem vagyok idehaza, annak mondd, hogy meghaltam.
– Hátha pénzt hoz valaki?
– Ilyen valakire nem süt a nap.
– És ha szerelmes levelet hoz valaki?
– Mondd, hogy dugja be az ajtó alatt, de be ne ereszd; mert hátha
álczázott hitelező?
… Fölösleges megjegyezni, hogy ezt a párbeszédet egy fiatal katonatiszt
tartotta a szolgájával. Annyit azonban hozzá kell tennünk, hogy ez a
katonatiszt Puskin volt.
Tele fejjel s üres zsebbel jött haza korán reggel s egész öltözetestül
odavetette magát a medve-bőrrel borított nyugágyra, s olyanformán érezte
magát, mintha minden hajszálát külön-külön ördög huzogatná
harapófogóval. A mint elaludt, rögtön Marat junior szent Scarabeusaival
álmodott, a mint elefántokká megnőve jöttek feléje, hogy megcsókolják.
Egyszer aztán pogány nagy lárma verte fel álmából. Az utczán verekedtek.
Egy embert püföltek kegyetlenül az ablaka alatt; az meg jajgatott és
segítségért kiabált; de senki sem jött a jajveszékelésre. Ez magánügy,
mi köze hozzá a rendőrségnek?
Nem állhatta a keserves jajgatást; felkelt, odament az ablakhoz, a
czifra jégvirágos táblára rálehellt, míg egy kerek szabad nyilást
támasztott rajta, a min keresztül kinézhetett az utczára.
Három ember dulakodott az ablaka alatt, kettő püfölt és fojtogatott egy
harmadikat, a ki kétségbeesetten védelmezte magát, az egész arcza csupa
vér volt már. Megtámadóinak egyike belemarkolt a szakállába, (hosszú,
két ágra eresztett szakálla volt) s egyszer csak a kezében maradt neki
az egész csomag szakáll.
De már ezt nem nézhette tovább Puskin. Az egész vére felháborodott e
kegyetlenség láttára; lekapta a falról a kutyakorbácsát s rohant ki az
utczára. Hiába kiabált az inasa, hogy: «ki ne nyisd az ajtót!» nem
hallgatott rá; kiugrott a verekedők közé, a két megtámadónak nagyokat
húzott a fejére, arra azok nyakukba vették a lábaikat s elillantak,
Puskin pedig fölemelte a földről a szegény vérben, fagyban hagyott
áldozatot, a ki nem birt a lábán állni s csak nyögött; úgy vitte be a
karjai között a szobájába. Ott mindjárt mosdótálat hozatott neki, friss
vízzel, hogy mossa le az arczáról a vért; a mit a szegény meg is
fogadott s olyan jól megmosta az ábrázatját, hogy nemcsak a veres festék
ment le róla, a mitől a mosdóvíz csupa berzseny lett, hanem még a
megmaradt szakáll is, a mi csak úgy volt oda ragasztva. Mikor aztán
megtörülközött, akkor oda fordult Puskinhoz alázatos mosolygással s a
tulupja ujjából egy összehajtott iratott húzott ki s azt eléje tartá:
– Az Isten áldjon meg, hogy egyszer még is beszélhetek veled, nem
fizetnéd ki ezt a csekélységet?
Puskin csak akkor ismert rá, hogy ez a leggonoszabb hitelezője, az
átkozott uzsorás Zsabakoff.
– Hát téged az ördög hozott ide?
– Nem, uram, te hoztál ide magad.
Az inas közbeszólt:
– Mondtam, uram, hogy ne nyisd ki az ajtót!
– De mikor a szakállát kitépték.
– Úgy volt az odaragasztva, vallá meg Zsabakoff mosolyogva.
– Hát az a két ember, a ki döngetett?
– A két sógorom volt. Úgy beszéltem velük össze. Tudtam, hogy nemes
lelkű vagy. Nem hagysz az utczán összetépetni. Olyan nehéz különben
hozzád bejutni.
Puskin átlátta, hogy a tréfa jó volt; nem szabad érte megharagudni.
– Hát már most mit akarsz?
– Alázatosan könyörögni hozzád, hogy fizetnéd ki ezt a gyönge kis ezer
rubelecskét. Tudod, hogy milyen régen tartozol vele.
– Az ám. Azóta kétszer lefizettem azt uzsorában.
– Hiszen ha az én saját pénzem volna! De én is mástól kértem kölcsön,
hogy neked adhassam. A vérszipoly, minden megujításnál feljebb rugtatta
a kamatot. Én is kénytelen voltam azt tenni. Most már nem akar többet
hallani a megujításról. Lehúzza rólam a kaftányomat, ha elő nem teremtem
az ezer rubelét. Télvíz idején egy ingben maradok. Hét apró gyerekem (ha
látnád őket, olyanok, mint egy kis angyal!) mind kenyér nélkül marad!
Kihúzzák alóluk az utolsó vánkost a te tartozásod miatt. Nekem már
semmim sincs, mindent pénzzé tettem, hogy a gaz vérszipolyt kielégítsem.
Még a feleségem rokolyája is az Apraxindvorba vándorolt már. Oh, én
szegény ember, hová legyek? Az uzsorás sirt, mint egy házeresz.
– De én nem segíthetek rajtad, mondá Puskin boszusan. Nem tudnám hol
vegyem? hiszen nem vagyok én bankócsináló.
– De hát mikor fizetsz ki?
– Hát próféta sem vagyok.
– De hát akkor mit csináljak, én szegény árva?
Az uzsorás el kezdett reszketni.
– Pörölj be.
– Jaj, ne tréfálj, kegyelmes uram. Hiszen akkor még engem csuknak be,
hogy minek adtam katonatisztnek kölcsön pénzt? Légy irgalommal hozzám.
Kilenczen fogunk éretted imádkozni minden nap, ha kifizetsz.
– De hát honnan vegyem, ha nincs?
– Gondolkozzál rajta egy kicsit. Vannak neked gazdag nagynénéid,
valamelyiket örökölhetnéd. Olyan szép gazdag herczegasszonyok vannak a
városban, a kik ha megtudnák, hogy egy derék gavallér pillanatnyi
zavarban szenved, mindjárt segélyére jönnének, titokban. Én tudnék neked
egy igen jó parthiet ajánlani: szép, derék, jó erkölcsű leány. Félmillió
rubelt adnak vele. Utána járok, ha parancsolod! Aztán van neked szép
birtokod Pskovban. Akad még elég becsületes bankár a városban, a ki nem
tudja, hogy a birtokod le van foglalva a korona által s adna rá kölcsön.
Egy olyan gazdag bankár meg sem érezné azt.
Aztán te visszafizetnéd azt egyszer neki, majd mikor a birtokodat
visszakapod, majd mikor egyszer valami nagy hőstettet követsz el a
csatatéren, a miért a czár megjutalmaz.
Puskin egyik indítványra nagyobbat nevetett, mint a másikra.
Zsabakoffot ez a magaviselet egészen elkeseríté.
– De uram, ne vedd tréfára ezt a dolgot. Itt életről és halálról van
szó. Ha én nekem most innen pénz nélkül kell haza mennem, kenyérért
kiáltó apró angyalkáim közé, hát én akkor fogok egy borotvát, s mind a
hétnek elvágom vele a torkát, aztán az anyjukét, meg a magamét. El
vagyok mindenre szánva. S ha te engemet kinevetsz, hát csinálok én neked
itt mindjárt olyan komédiát, hogy nem fogsz nevetni rajta. A
kétségbeesés mindenre képes. Ha elbirod a lelkeden viselni, hogy egy hét
gyermekes családapa itt a szemed előtt akaszsza fel magát, oda ni, arra
az ablakvasra…
– Ugyan tedd meg! szólt Puskin nevetve, de csak minél előbb; mert én
álmos vagyok, lefekszem.
Azzal hanyatvetette magát a tábori ágyra.
– No azt meg fogod látni! Addig nem alszol el.
Az uzsorás széket vitt az ablakhoz, arra felállt, s hosszú
nyakravalójából hurkot csinált, azt odakötötte az ablakvashoz, a hurokba
beledugta a fejét, kirugta maga alul a széket s Puskin egyszer csak azt
látta, hogy a hitelezője a levegőben kalimpáz kezével, lábával s a
szemei már kiülnek a fejéből.
Ez már még sem tréfa; sietett az öngyilkost handzsárjával levágni a
kötélről. Akkor vette észre, hogy annak az ingén belül jó vastag
talpbőrből volt egy nyakló formája, a mi nem engedte a hurkot a torkára
szorulni.
Ekkor aztán megharagudott s azt igérte, hogy megveri.
– Nem bánom. Verj agyon; de fizess ki. Szivesen feláldoznám az életemet,
csak az ezer rubelemet add meg. Ne mondd, hogy nincs. Tudom én, hogy
van. Nem kifizetted-e a mult héten Nyemozsint, a gaz uzsorást? az aztán
a piócza! Kétszázat vesz százért. Mégis kifizetted: pedig irást sem
adtál neki.
– Épen azért fizettem ki, mert irás nélkül adta. Az becsületbeli adósság
volt.
Zsabakoff erre a szóra összetépte az adóslevelet, s a kandallóba
hajította.
– No hát már most nekem sincs irásom. Már most az is becsületbeli
adósság! szólt az uzsorás, két kezét az övébe dugva.
Ez már Puskint is kihozta a sodrából.
– Üssön a sarkadba a mennykő! nesze, vedd el az egész tárczámat,
fordítsd ki s ha talász benne valamit, legyen a tiéd.
Az uzsorás pedig talált benne valamit. Egy verset. A románczot a czigány
leányról.
Elkezdett tánczolni örömében, leguggolt, meg kirugott, mint egy jókedvű
kozák.
– Ohohó! Istenkém! Micsoda fogás ez! A czigány leány! Az Isten áldjon
meg érte! Szaladok vele!
– Hová szaladsz vele?
– A typografushoz! A Severinhoz! Most beszélte, hogy tegnap óta búcsut
járnak a boltjába az előkelő urak, mind azt kérdik, mikor lesz kapható
Puskin Czigány leánya, a mit Ilmerinen kisasszonynál felolvasott? Azt
mondta, hogy nagy pénzt adna érte. Benne van az ezer rubelem! Ha lehet,
még többet is kisajtolok belőle s a fölösleget megosztom becsülettel.
Csókolom a kezedet! Bocsáss meg, ha alkalmatlan voltam! Parancsolj
velem, ha ismét szükséged lesz valamire, örülni fogok, ha szolgálatodra
lehetek.
A beszéd felét már az ajtóból mondta a siető uzsorás, csak a fejét
hagyva még odabenn. Puskin szentül azt hitte, hogy megbolondult a
jámbor. Boszusan feküdt le megint, ráparancsolt az inasára, hogy ezt a
csunya férget be ne bocsássa többet az ajtón.
Aztán aludt délig.
Mikor felébredt, beszólította az inasát.
– Megint visszajött ám az a csunya féreg; mondá az inas.
– De nem eresztetted be.
– Nem ám. Hanem az ajtó alatt bedugta ezt a csomagot. A tűzbe dobjam?
– Dehogy dobod! Hadd lássam, mi van benne?
A felbontott csomagban találta Puskin a «czigány leány» másolatát, két
darab száz rubeles bankjegyet, meg Severin nyomdász levelét, a miben azt
tudatja vele, hogy a románczát megveszi ezer kétszáz rubelért, a miből
kétszázat idezárva küld, ezret pedig annak fog átadni, a kit Puskin az
utalványával érte küld. A másolatot pedig azért küldi a szerzőnek
vissza, hogy azt vigye el ahhoz a hatósági közeghez, a kitől engedélyt
kell kapni a mű kinyomatására.
Furcsa biz ez. Először, hogy az ember pénzt kapjon olyan bolondságért, a
mit csak úgy a maga mulatságára kigondolt! Tiszta absurdum! A kártyásnak
erősebb jogczíme van ahhoz a pénzhez, a mit a makaón nyert, mint annak
az embernek, a ki azt mondja, ti százan, ezren és még többen fizessetek
nekem azért, hogy elolvashassatok valamit, a mit én irtam! Irói
honorarium! Valami hybridum a nevetséges és a szégyenletes között.
Vajjon lopás-e ez vagy csalás? vagy csak bűndíj?
Ilyenformát gondolhatott Puskin, mikor ezt a levelet olvasta. Aztán most
még a censorhoz elmenni. Ő neki, a katonatisztnek, megalázni magát egy
penészszagú čsinovnikhoz, s elismerni róla, hogy az neki ez esetben ura
és birája. Holott minden egyéb vétségeért a katonai törvényszék itél
fölötte. Mégis csúnya mesterség ez a poézis, hogy a délczeg
katonatisztet ilyenképen czivillé aljasítja le.
Puskin elszánta magát, hogy meghozza Apollónak ezt az áldozatot.