– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A másik leány volt Nariskin Zsófia.
Gyöngéd, túlfinom alak, olyan szőke hajjal, mint az árvalányhaj. Jó
szerencse, hogy el van rejtve emberi szemek elől; mert az arcza
meglepően hasonlít Ghedimin herczegnőéhez, a minő az volt leánykorában.
Vonásaiban a túlérett gyermek izgékony eszessége, összekeveredve a másik
ellentéttel, a babonás félelemmel. Csak a szemei szelidebbek, mint a
szép hasonmásáé: nem olyan büszkék, lenézők; hanem mélán elábrándozók.
Aztán mi ábrándjai lehetnek egy leánynak, a ki még soha sem látta a
világot? Azt a világot, mely tele van emberrel. Szép, ragyogó tájakat
igen; sziklákat, erdőket, vízeséseket; de az emberi társaságból senkit,
mint a dajkáját, a kitől szívesen megtanulta a babonákat, tündérmeséket;
aztán meg nevelőnőit, a kiktől semmiképen sem tanulta meg a földleirást
és a szépműtant. Mindenki kényeztette és senki sem szerette.
Körülötte mindenféle játékszer és megkezdett női munka hever, a hogy
beléjük únva, egyiket a másikra dobálta: ostábla, kártya, sakkfigurák,
türelemképek, himzések, rajzolatok, kivágott chablonok. Egy széles
ottomannon ül, fehér himzett pongyolában, két lábát felszedve maga alá,
míg a királyleány egy alacsony tabouretten ül a lábainál.
A belépő hatalmas úr itt sem talál kegyelmes fogadtatásra. Bizonyosan
valami jó mulatságot szakított félbe a leányok között.
Pedig úgy látszik, hogy joga van egész bizalmasan odamenni a halavány
leányhoz s annak a fejét két keze közé fogva, egy egészséges csókot
nyomni az arczára, a minek a nyomait aztán a leány, gyermeteg negéddel
igyekszik ledörzsölni japonicája ujjával arczáról, a mivel azt nyeri,
hogy az orczája megcsókolt fele piros lesz, mint a rózsa.
– Hogy vagy, oltárképem?
– Ejh, most félbeszakítottad azt a szép mesét, a mit Bethsába elkezdett.
– Folytassa, én is hallgatom.
– Lehet is azt hallgatnod, mikor nem tudod az elejét.
– Bethsába lesz olyan jó, hogy még egyszer előlkezdi azt.
A király leány intett a fejével, hogy újra kezdi, Zsófia pedig a
szemöldökével intett a czárnak, hogy üljön oda a keveret másik
vánkosához, s a hatalmas úr megérté az intést és szót fogadott. Kezei
közé vette a leány egyik finom kis kezét, a min a kék erek úgy keresztül
látszottak s a czirógatás közben igyekezett lopva megtalálni az üterét,
hogy annak veréséből találgassa: van-e remény? Kérdezni is akart
valamit, de az a vékony szemöld azt inté: «csitt!» S a mindenható ember
elhallgatott; engedelmeskedett.
– Hát volt egyszer egy nagy, nagy király, – kezdé a királyleány a mesét,
– ott a nagy Kaspi-tó partján, a kinek volt egy szép felesége, a kiről ő
nem tudta, mikor nőül vette, hogy az tűzimádó. A tűzimádók pedig mind a
dzsinekkel vannak szövetségben. A királyné azt igérte a dzsinnek, mikor
férjhez ment, hogy ha leánya lesz, azt neki adja, mikor megnő. Mikor
aztán a királyleány szépen felnőtt, egyszer csak eljött ám a dzsin érte
s bekoczogtatott a királyhoz. A szegény király ugyan megijedt, mikor
meghallotta, hogy a szellem a leányát akarja elvinni.
– Hát nem tudott a szellemmel birni, ha király volt? szólt közbe
ingerülten a beteg leány.
– Jajh, kedveském, a szellem olyan hatalmas, hogy azzal egy király sem
bir.
– Egy császár sem?
– Az sem. Azt nem lehet megfogni, az pedig mindenkit megfoghat. Azt nem
lehet bezárni, kizárni, mert az mindenüvé behatol! annak nincs súlya,
mégis agyonnyom; nincs kardja, mégis megöl.
– De jó, hogy a szellemek csak a Kaspi-tó partján laknak!
– Hát mikor a király ezt meghallotta, elkezdett a szellemnek könyörögni,
hogy ne vigye el a kedves leányát, csak még egy esztendeig hagyja ottan
nála. – «No jól van, – mondá a szellem, – itt hagyom hát még egy
esztendeig a leányodat, ha nekem igéred a hüvelyk ujjadat cserébe.» – A
király nem sajnálta a hüvelyk-ujját odaigérni s azzal elment a szellem
dolgára. Egy év mulva megint megjelent a királynál s követelte a
leányát, vagy a hüvelykét cserébe. A király nagyon szerette a leányát;
de a hüvelyk-ujjától sem akart megválni, mert akkor nem tudta volna
többé a tegzét felajzani, s megint csak könyörgött a dzsinnek, hogy
engedjen még egy kegyelemesztendőt a leányának. «No jól van, engedek; –
mondá a szellem – hanem egy esztendő mulva nekem adod vagy a leányodat,
vagy az egész jobb kezedet.» A király megint ráállt az alkura. Egy év
mulva ismét megjelent a szellem előtte. A király megint csak nem akart
megválni a leányától, de még a jobb kezétől sem. Ekkor aztán már a
szellem még egy esztendei haladékért az egész karját követelte a
királynak.
– De hát sohasem döglenek meg a szellemek? – kiálta közbe Zsófia.
– Nem, szerelmeském. A szellemek örökké élnek. – A király a karját is
odaigérte neki, csakhogy a leányát el ne vigye, vagy a kezét le ne
vágja. És aztán évről-évre mindig visszajött a szellem, mindig többet
követelt a királytól váltságdíjul a leányért. Utoljára már a szívét, már
a fejét is odaigártette magának. Mikor aztán egészen az övé volt már a
királynak a teste, akkor azt mondta neki: itt az utolsó esztendő; most
már vagy a leányodat viszem el, vagy igérd ide nekem még az árnyékodat
is. Ekkor aztán azt mondta neki a király: «nem, nem adok semmit többet,
vidd el, a mi már a tied, de sem a leányomat, sem az árnyékomat neked
nem adom». – Erre nagy mennydörgés közt eltávozott a szellem, s
rákövetkező nap, mikor a király szép csendes, napfényes idővel hajóra
szállt, hogy a Kaspi tón átevezzen, hirtelen zivatar támadt s hajóstul
együtt belefojtá a tóba. Soha sem találták meg a testét. – Hanem a
leánya megmaradt, és azután, a míg csak élt, minden este, mikor a nap
leáldozott, látott maga felé jönni egy árnyékot, egy emberi árnyat
koronás fővel, mely feléje tartott, s a mint az árnyék elsuhant
mellette, mindig úgy tetszett neki, mintha egy csók érné az arczát, s a
félorczája kipirult utána».
A czár elmélázott. Ez a király, a kinek csak az árnyéka jár-kel már a
földön, olyan nagyon hasonlít ő hozzá. És Zsófia is arra gondolt, hogy
az a királyleány, a kit megcsókolni eljár esténkint egy koronás árnyék,
mintha ő maga volna.
Bethsába pedig gyermeteg enyelgéssel veté utána.
– Ilyen meséket hallani minálunk, oh tudok én ilyet százat.
– Ez nagyon búskomor mese, édeském, mondá a czár.
– De én az ilyeneket szeretem, szólt a herczegleány. A miknek szomorú
vége van. Ki nem állhatom az olyan meséket, a mik azon végződnek, hogy
«most is élnek, ha meg nem haltak». Olvasni is csak olyant szeretnék, a
minek valami szomorú vége van. Az orvos pedig megtiltotta az olvasást,
hogy árt. A kis Betszi pedig olyan szép meséket tud mondani.
– Hátha a vacsorádat hozatnád fel? Nem vagy éhes?
– Ejh! ki gondolna mindig az evésre? Ugy is egész nap egyebet sem
csinálunk, mint mindig eszünk.
A leány egy csomó megkezdett süteményes és aszalt-gyümölcsös dobozra
mutatott, a mikből mindegyikből hiányzott egy-két darab.
– De neked valami táplálóval kellene élned: az adná meg az egészségedet.
– Hát ki mondja neked, hogy én beteg vagyok? Add ide a kézi tükrömet.
Hát nem vagyok én elég piros?
– Az vagy, az. Ma nagyon is jó szinben vagy.
– Phi, Phi! a leány kétszer is a háta mögé köpött. Nem szabad valakinek
a szemébe mondani, hogy jó szinben van; mert az szerencsétlenséget hoz.
No hát terítsünk fel a vacsorához.
A hatalmas nagy ember oly hirtelen kész volt inasi szolgálatokat
teljesíteni annál a halovány beesett szemű leánynál, a kiben egész
világa összpontosult. S oly ügyetlen volt a szolgálattevésben. Nem
tanulta ő ezt soha. Eleget is korholta érte az a leány.
– Ej, ej, hogy nem áll a kezedben a tányér! Hát úgy kell a kanalat a kés
villa közé rakni? A sót szépen öntsd ki az asztalra. Nem szabad azt
tartóstul együtt feltenni, mert ha véletlenül feldül, az
szerencsétlenséget hoz. A kenyeret ne úgy mesd meg, hogy a kés hegyét
beleszúrd, azért megharagszik az Isten. Csinálj keresztet rá a késsel.
Oh milyen ügyetlen az ilyen nagy ember!
Azalatt behozta a Helenka a czibere-levest.
A leány belekóstolt s aztán megállt a kezében a kanál.
– Ebben valami idegen is van! Ti ebbe húst loptatok bele! Nem eszem
belőle. Meg akartok csalni. Meg akarjátok velem etetni a húslevet.
A czár maga is belekóstolt az ételbe s bizonyítá, hogy azon semmi húslé
nem érzik. De már a beteg leány fel volt ingerelve attól a gondolattól,
hogy őt meg akarják csalni, és érintetlenül küldött vissza minden ételt.
Azután elővette az aszalt-gyümölcsös dobozt s azzal akart jól lakni. A
czár könyörgött neki, hogy ne tömje meg vele magát, mert az megterheli a
gyomrot; ekkor aztán sírva fakadt, hogy őt meg akarják ölni éhen. Míg
végre a czár előhozatta a thea-főzőt s maga főzőtt neki theát, és abba
aztán piskótát aprított, azzal kinálta meg. – Oh milyen nagy volt az
öröme, mikor a beteg leány azt mondta rá, hogy «nagyon jó» s elköltött
egy egész kétszersültet, a másikat is megmártotta s egyet harapva
belőle, odanyújtotta a czárnak, hogy kóstolja meg, milyen jó? Aztán oda
hagyta magát vonni az ölébe s a vállára borulva, elálmosodott. És aztán
kérte, hogy fektesse le az ágyába és bontsa ki a haját. Aztán a jobb
keze ujjait a czár ujjai közé fonva, elimádkozta a maga esti imáját; s
az Amen szó mellett odalehellette a czár ajkaira tiszta szűz lelkét… Ez
volt az egyetlen egy lény a világon, a kit még a magáénak nevezett!
Negyven millió alattvaló között egyes egyedül az övé.
Jó éjszakát! A «világ ura» még annyi pepecselni valót talált a beteg
leány körül, megmelegíteni a lábához való vánkost a kandallónál;
elkészíteni éji asztalára a czukros narancsvizet. A szentelt barkát is
odadugta a vánkosa alá, hogy a rossz álmok szellemeit elűzze tőle. Ő! a
philosoph! Szentelt barkát! Egy topolyfa cziczkás ágát, a mit a pap
szentelt vízzel behintett. – Egy beteg gyermek ágyánál megszünik a
philosophia.
– Eredj már haza, suttogá a leány. Bethsába itt fog ma nálam hálni. Jó
éjszakát. Ma jó álmom lesz.
– Tedd a fejemre a kezedet, kérlek, hogy én is jól alugyam. Jó éjszakát!
És nem nevezték egymást semmiféle édes névvel. Pedig jól tudták mind a
ketten, hogy a széles kietlen világban nincs senkijök egymáson kívül.
Éjfél után volt már az idő, mikor a czár visszatért szánkájához. Nagyon
korán van még hazatérni.
– Hajts a Nyefszki prospekten végig, parancsolá kocsisának.
A kocsis tudja már, mit jelent ez a parancs?
A Nyefszki prospekten van egy kétemeletes ház, melynek földszintjén egy
czégtábla vonul végig e névvel «Severin». Ott megállítja a kocsis a
lovakat.
Az első emelet ablakai ki vannak világítva. A csöngetésre lámpásos
cselédek jönnek elő s felvezetik az érkező világ urát a házigazdához.
Az egy egyszerű papirkereskedő és nyomdász, a ki fiaival, menyeivel,
leányaival és vejeivel együtt lakik, s közös üzletet visz. Nagy
ünnepnapokon be szokott látogatni hozzájuk a czár, s elgyönyörködik óra
hosszant az egyszerű családi örömökben. – Neki ilyen nincsen. – A kis
gyermekek verseket mondanak fel a nagyapónak s az térdein lovagoltatja
őket s csinál belőlük papiros süveggel, meg fakarddal generalisokat. –
Ilyen tábornokai a czárnak nincsenek. – Öten-hatan karikába állnak s
kört tánczolva, énekelnek, ki fél, ki negyedrész hangon az «ásimási
koldusok»-ról. – Ilyen énekkara a czárnak nincsen. – Vacsora végén olyan
tiszta marad utánuk az asztal, hogy meg nem lehet mondani, mi volt a
tálakban? Ilyen lakomát a czár nem tud adni. Aztán mikor elszedték az
asztalt, közkivánatra előhozzák a kedélyes «Harang és kalapács» játékot,
s játszanak nagy pénzben: dióban. Ki mit nyert, a játék közben megeszi.
Ilyen okos pénze a czárnak nincsen.
Ott elüldögél közöttük, míg a gyermekek elálmosodnak s az anyjaik
egyenkint elviszik őket aludni, sorba csókolgatva velük elébb az ott
maradókat, a vendéget is, a czárt. A «téli palotában» ilyen nincsen. S a
nagy vendég aztán elbeszélget az öregekkel a régi jó időkről; elmondatja
magának a hétköznapi ember minden búját, baját, a mi olyan jól esik
annak, ha kedvére elpanaszolhat, s a közben a theás szamovár kifogy és
megtelik újra. Észre se veszi, hogy valami jól esett neki. A thea-e?
vagy a sütemény? vagy az őszinte szó? a hamisítatlan kedély? – Ilyen
theát a czár otthon nem kap.
Odakünn a hosszú hólepte utczákon pedig vágtatnak a lovas testőrök s a
sunnyogó összeesküvők félfejüket kidugva a kapumélyedésből, leskelődnek
a vágtató hatlovas szán után, késeiken, pisztolyaikon tartva kezeiket.
Az üldözött vad nem tud róluk semmit. Senki sem mondja meg, merre járt
az éjjel szerteszélylyel a városban s ki volt az, a ki olyan nagyon
űzte.