Másnap az Izsák-templomban a czári énekkar nyitá meg a nagybőjti ünnepek
szertartását. Hirhedett énekkar volt ez, fentartva nagy költségen,
összeválogatva az egész birodalom széphangu férfiaiból és gyermekeiből.
A kortársak magasztalása minden valaha emberi hang által produkált zenén
fölül emeli e zsolozsmákat. A czár, hajlott kora felé, semmi zenét sem
tűrt már, egyedül a hárfát és a mysticus egyházi éneket. Ezért volt
Ilmarinen Zeneida, a sonáták éneklője kiváló kegyencze. Szinházba nem
járt, ha éneket akart hallani, a téli palota, vagy az eremitage termeibe
hívta meg a kedvencz művészeket, s a nagybőjt minden napján elment a
templomba a gyermekek énekét meghallgatni.
Ilyenkor aztán az úri rend is divatnak tartá a templomban megjelenni, s
a nagyobb ájtatosság kedveért a hölgyek ez alkalomra nem használtak
carmint, csak fehérítőt.
Ott lehetett látni az első sorokban, a főoltárhoz legközelebb állva,
Ghedimin herczeget és a Muravieffeket, Orloffokat, Trubeczkóikat;
mindazokat, kik neveiket a «zöld könyvbe» sajátkezűleg felirták; s a
testőrtisztek, kik a mult éjjel a fölött szavaztak, hogy meghaljon-e a
czár, vagy csak száműzessék? ott meredtek a sorfal mentében, kivont
kardjaikat csípőikhez szorítva, s a templom bejáratánál ott térdepelt és
verte mellét társai csoportjában a nagy Marat-testvér is; még le sem
vitte a szentelt víz az ujjairól azt a tintát, a mivel a «kés» dalát
megirta.
Mind meghajták mélyen a fejüket az uralkodópár előtt, mikor az végig
haladt előttük s talán senki sem volt, a ki észrevegye, hogy a férj és a
feleség, a kiké ez az ország, csak egy-egy ujját nyujtja a másiknak
menetközben, s az egész áhitat alatt soha sem néznek egymásra, s a
szentelt víz nyújtásánál nem szólnak egymáshoz.
Ilmarinen Zeneida is ott volt az áhitat szertartásán, s mikor kijött a
templomból, egy ott ácsorgó tiszt üdvözlé. Puskin volt az.
– Madame. Ön sírt. Arcza csupa nedves. Hát lakik a templomban valaki?
– Nem lakik, felelt neki Zeneida. Hanem ez az ének az idegekre hat.
Állatok vagyunk. A kutya is szokott sirni, ha énekszót hall.
– Látta ön, hogy a czárné mily áhitattal csókolta a feszületet, az
istenember lábát? Nem tudja, mit kérhetett tőle?
– Nem láttam. Nem tudom.
A templomi szertartás késő este végződött, templom után minden ember
hazatakarodott. Az utczák elcsendesültek. A nagybőjt első napján az
estebédet minden ember odahaza költi el, a kinek családja van. S
minthogy a pétervári szegényebb néposztálynál minden hét férfira jut egy
asszony, azok összebeszélnek s társaságban keresnek fel egy ismerős
maguk fajta némbert, a ki megfőzze számukra a bőjtbevezető
cziberelevest. Ennek kell minden asztalon párologni ma. Cseréptálban,
vagy chinai porczellánban. Még a czár asztalán is ez az első étekfogás s
azt a franczia szakácsnak meghamisítatlanul kell kotyvasztani, korpából
posajtva, derczekásával feleresztve.
Az első bőjtnapi cziberelevest minden családapa otthon költi el. Még a
téli palotában is úgy volt hajdan a szokás. Hajdan! Egyszer valamikor.
Csak kettő számára volt megterítve az asztal. Ilyenkor nem hívtak
vendéget. A csupa olajjal és nádmézzel készült ételek változatos nemei
csak az ő számukra voltak feltálalva szakács furfang szerint. Egyszer
aztán jött olyan nap, a mikor hiába várta a nő a férjét az első bőjtnapi
estebédhez: nem jött el. Pedig sokáig várt reá. Az étel elhült. Valami
hideg tárgy tolakodott oda közéjük. Most még csak az ételek hültek el,
majd később a szivek is. És azért a feleség mégis minden évben nagybőjt
első estéjén megterítteté kettőjük számára az asztalt, és felhordatta az
ételeket és várt, várt, hogy a másik társ megjöjjön, várt, míg meghült
minden étel, s nem nyúlt hozzájuk, ő rá várva.
Az órák egyre teltek, a nő várt egyesegyedül, minden neszre figyelve,
nem hangzik-e az ismerős léptek dobaja a kis szőnyegajtó előtt, mely
lakosztályaik tornáczait összeköti, a melynek megnyilása annyiszor
töltötte el szivét földi üdvösséggel. Rég berozsdásodott annak még a
zára is.
Egyszer aztán megszólal az órazenemű. Egy zenélő gép, melyet Arakcsejeff
készíttetett Párisban; a dal, melyet elzenél, a nemzeti hymnus; napjában
csak egyszer zenéli azt el: éjfél után egy órakor, abban az órában, a
melyben Pál czárt a főnemesei és tábornokai hálószobájában
meggyilkolták.
A meggyilkolt fia, ki apja holttestén keresztül lépett a trónra, sok
éven át ott hallgatta, a nagy évfordulók napjain, arczra borulva, és az
imazsámolyt nedvesítve könyeivel, ezt a búskomor hymnuszt, s volt egy
lény, a kinek elmondhatta lelke kínzó szorongattatásait. Ah, ott a szív
minden dobbanása zengette ezt a gyászdalt. Ez szorgalmasabb óramű volt,
mint a másik. Ez rákezdte dalát a diadalmámor közepett, valamint a
szerencsétlenségnek óráiban, szemére hányva, hogy apja holtteste volt a
zsámoly, melyen a trónra lépett, s fenyegetve, hogy az ő holtteste lesz
épen úgy a zsámolya utódjának. Ez volt életének kínzó réme: örök lelki
torturája. Senkinek sem gyónhatta meg azt, csak a feleségének. Senki sem
vigasztalhatta meg őt e nehéz küzdelmeiben önterhe alatt leroskadó
lelkének, csak a feleség. Most már ennek vége van. Azok az átkozott szép
kék szemek, a mikben egy új eget keresett, megadták neki az eget: azt a
hideg eget, a mi a földet és a holdat örökre elválasztja egymástól. A
minden oroszok czárjának senkije sincs többé. A hatalmasok
legerősebbikének nincs annyi megnyugvó helye, a hol nyugodtan el tudjon
aludni. A pusztában ott feledett vándor nem áll olyan egyedül a
világban, mint ő.
Mikor még a zene után sem jő meg a férj, a nő előveszi az elefántcsontra
festett arczképet s azt helyezi oda az asztalra a férj helyére, maga
elé. A délczeg ifju daliát, mosolygó ajkaival, derült homlokával, a
milyen volt – vőlegény korában. S aztán addig-addig néz rá, míg a köny
kicsordul szeméből. Semmije sem maradt meg belőle, csak ez a kép.
Az élő ember rég nem mosolyog már senkire. A ki őt még mosolyra tudná
birni, az ugyan hires ember lenne egyszerre.
Két befogott szán áll a téli palota oszloptornácza alatt, az egyikbe hat
ló fogva, a másikba három. Mindkettő üveges hintót hord, lefüggönyözött
ablakokkal. A kocsisok és csatlósok a hat lovasnál a czár egyenruháját
viselik, a másiknál Miklós nagyherczegét.
Hanem mikor a beszállásra kerül a sor, akkor a czári szánkóba a
nagyherczeg ül be s a czár meg a nagyherczegébe.
Mikor aztán a két szán kicsörtet a kapun, az egyik jobbra, a másik balra
fordul. A hat lovas nyomába rögtön utána rugaszkodik a rejtekben tartott
testőrlovasok pikétje s kíséri azt a távolból, s megáll, a hol az
nyugvót tart. A három lovast hagyják tovasiklani magában. A
nagyherczegről tudja mindenki, hogy az most egyenesen haza megy
családjához: van egy kis csendes házikója; hanem a czárról nem tudni,
hogy merre fogja bekóborolni a hosszú tengeréjszakát? Pedig most nagyon
kell őrizkedni!
Arakcsejeffnek dühös összekapása volt ma délelőtt a rendőrfőnökkel és
Miloradovicscsal a városkormányzóval. Háromféle rendőrség is működött: a
katonai, polgári, meg a titkos; de ezek, a helyett, hogy egymás kezére
dolgoztak volna, mindig azon voltak, hogy egymás intézkedéseit
meghiusítsák. Arakcsejeff azért volt dühös Chulkinra, hogy Galban
lovagot az éjjel kirabolták, s nemcsak a pénzét vették el, hanem még a
jegyzeteit is, a mik között sok államtitok volt. Chulkin aztán
kiderítette, hogy a rablók az őrjáratra kirendelt katonák maguk voltak.
Akkor aztán Miloradovics ellen fordult Arakcsejeff egész haragja.
Követelte, hogy a főtiszt, a kire a mult éjjel a főfelügyelet volt
bízva, a legszigorúbban feleletre vonassék. Akkor aztán megmondta neki a
kormányzó, hogy az épen Arakcsejeff Jevgen volt, az ő egyetlen magzatja.
Akkor aztán Arakcsejeff még dühösebb lett, de nem volt kire? Tökéletesen
hitte, hogy maga az úrfi rabolta ki Galban lovagot: képes volt rá, a
hogy ő ismerte a kedves ifjut.
Akkor aztán felhagyott a további inquisitióval; hanem azt az intézkedést
tette, hogy a testőrhuszárságot, (mely egyenesen az ő parancsnoksága
alatt állott) rendelé ki, hogy őrjárataival a czárt távolból mindenüvé
kísérje. A gyalogságban és a rendőrségben nem lehetett már bízni.
Arakcsejeffnek különös ösztöne volt, mindenféle jelenségekből kiérezni a
czár elleni összeesküvést, ha bizonyságot nem tudott is szerezni, s ő
volt az egyedüli soha el nem alvó szem, mely a czárra vigyázott. Egész
nemzete gyűlöletét összeszedte a saját fejére, azért, hogy annak az egy
embernek a fejét megoltalmazza, a kiben saját énje felolvadt.
Hanem az üldözött ember ki tudta játszani mind az üldözőit, mind a
védelmezőit: a míg azok alattomban, leskelődve kísérték, kerülgették az
ő hat lovas szánját kaszárnyáról-kaszárnyára, (a nagyherczeg
körvizsgálatot tartott azokban, hogy a felügyelő tisztek nem vetették-e
le a kravátliaikat?) azalatt a háromlovas szán végig vágtatott a
Moika-csatorna partján, addig a nagy, kertekkel beültetett térségig, a
hol a hadmérnökség palotája áll; ott egy hosszú, vas rácscsal
koszorúzott fal előtt megállt: a czár kiszállt belőle, a zsebében hozott
kulcscsal felnyitá az ajtót s egyes-egyedül, senkitől sem kísérve, lámpa
nélkül, végig haladt azon az úton, melyet két oldalt nyirott
fenyőfa-bokrok jelöltek; a friss havon nem volt semmi lábnyom. Ezen az
úton más nem jár rajta kívül. Egy ódon egyemeletes ház bontakozik ki a
nyárfák közül, a mik tele vannak varjufészkekkel. Annak egy kis alacsony
tölgyfaajtója van, a mihez falépcsők vezetnek föl. A magányos férfi
annak a kulcsát is magával hozta; felnyitja, belép rajta, itt már sötét
van, elő kell venni zsebéből a tolvajlámpát, hogy megtalálja a lépcsőt,
mely az emeletre fölvezet, s aztán egy hosszú folyosón lábhegyen végig
halad. Egy kutya sincs, mely megugassa. Egészen meglepi a beszélgetőket,
a mint benyitja rájuk az ajtót. Ketten vannak: egy öreg ember, meg egy
öreg asszony.
Az öreg asszony felsikolt, a mint meglátja a belépőt, az öreg ember
pedig a lábaihoz veti magát.
– Micsoda ember ez itt? Helenka!
– Hát ez az én öregem. Az én uram. Emeld föl a pofádat no Ihnátko, hadd
lássa a czár, hogy te vagy.
– Nekem soha se mondtad, hogy férjed van.
– Hát ugyan minek beszélne valaki a köszvényéről, vagy egy csunya
állatról? a kit jobb szeret, ha elfelejthetett.
– Hát most mit keres itt nálad?
A vén asszony még a kezével is eltakarta félig a száját, úgy suttogott.
– Hát a királyleányt kísérte ide, no!
Erre a kérdező szigorú arczán kezdett felolvadni a jég.
– Ah, Bethsába van itten?
– Igen. Ma szabad lesz neki itt maradni reggelig. Ostáblát játszanak
odabenn. Azt kísérte ide az Ihnátko – a palotából.
– Hogy van Zsófi? A kérdező hangja reszketett.
– Hát elég jól! Az éjjel aludt csendesen, reggel megitta a csokoládéját.
Ma nem volt olyan haragos, mint máskor, a mióta az orvos megmondta, hogy
a mérgelődés árt neki.
– Megtartja az orvos rendeletét?
– Nagyon is szigoruan. Ha egy perczet elkésem a gyógyszerrel, már
csenget.
– Az orvos nem mondott valamit az étrendről?
– De bizony mondott. Azt beszélte, hogy a hosszú bőjt alatt a
herczegasszonynak nem szabad szigoruan tartani magát, hanem mindennap
kell valami húsfélét enni, meg tojást; mert ez ád erőt. De hát majd
kiverte vele a herczegasszony. Mit gondol? A lelkét akarja-e kárhozatra
vinni a teste miatt! Nekem rettentő szigorú parancsolatokat osztott s
azt igérte, hogy megver, ha rászedem.
– Ugy-e? pedig az orvos határozottan azt mondta, hogy árt az
egészségének a szigorú bőjt?
– Azt ám. Azt mondta, hogy vérre volna szüksége, mert kevés a vére. Azt
pedig nem ád az olajos bab, meg a czibereleves.
– Mit főztél ma neki vacsorára?
– Hát a mit erre a napra szokás: cziberelevest.
– Tedd meg azt, jó Helenka, a kedvemért, itt hoztam egy dobozt magammal,
abban van valami, a mi jó a betegnek: Angliából kaptam egy hires
orvostól. Tégy ebből minden nap a cziberelevesbe egy kanállal.
– Hogyne tenném meg, a mit te parancsolsz, uram? de mondd meg igazán:
nem készült ez valami állatnak a husából? Mert ha azt megtudja a lelkem,
hogy én a nagybőjt alatt valami húsfélét kevertem az ételébe, olyan
kétségbeesett sírást és veszekedést fog elkövetni, hogy még jobban
belebetegszik.
– Ne félj semmit, jó Helenka. Mindenféle pálmák gyökereiből van ez
sűrítve, a miknek az ize pótolja a húsét.
– De azután az én lelkem ne legyen rajta.
– Nem. Ne félj. Én a magam lelkére veszem azt.
Pedig bizony, ha lélekkárhozat a quadragesima alatt bebocsátani a szájon
azt, a mi élő állat alkatrésze volt valaha, akkor nagy terhet vállalt
lelkére a czár; mert az valóságos húskivonat volt, a mit magával hozott:
új találmánya az angol gyógyászatnak. Hanem hát a czár philosoph volt –
és apa.
– Eredj, jelents be nála, nehogy megijedjen, ha véletlenül meglát.
* * *
Egy hímzett ernyővel eltakart lámpa előtt ült két fiatal leány.
Az egyikkel már találkoztunk egyszer, ama nevezetes szarvasvadászatnál.
Most már tudjuk róla, hogy «királyleány».
* * *
Mikor Ihnátko megint egyedül maradt Helenkával, a hogy a czár belépett a
herczegnő szobájába, kifúrta magát az oldalán ez a kérdés:
– Te! miféle királyleány ez a mienk?
– Oh te tökfilkó, hát még most sem tudod, pedig nyolcz esztendeje lakik
a házatokban. Hát ez a grúzi királynak a leánya. Az apja valamikor
hatalmas király volt valahol ott, a hol a mazsolaszőlő, meg az olajbogyó
terem, hanem a törökök megölték. A királyné aztán a kis leányával együtt
idemenekült mihozzánk, s a koronáját is elhozta magával. Gyönyörű szép
asszony volt. Láttam egyszer, az újesztendőnapi nagy parádénál, nemzeti
öltözetében. Nem csoda, ha az történt vele, a mi. Lazareff tábornokra
volt bízva, hogy kisérje őt a házából idáig. A tábornok szerelmes
természetű ember volt. Egyszer nagyon a fejébe talált menni a kacheti
bor: elfelejtkezett róla, hogy királyné áll előtte s úgy akart vele
bánni, a hogy a többiekkel szokott. Csakhogy a grúzi szép pillangóknak
fullánkjai is vannak, mint a méheknek. A királyné a kindzsáljával úgy
szúrta keresztül a szivét a vakmerő szerelmesnek, hogy az halva rogyott
össze. Nem csináltak ám lármát a dologból, szépen elcsitították; hanem a
királynét félretették egy kolostorba, a hol királyi tisztességgel vették
körül, de a honnan nem szabad kimennie: csak épen újesztendő napján
hozzák fel a másik két királynéval együtt: az imereti és mingrélival,
hogy a trón lépcsőin a czár mellett ők is helyet foglaljanak. A hat éves
kis leányát pedig elvették tőle. No természetesen, nehogy ilyen
erkölcsöket oltson abba is az anyja, hisz akkor nem maradna élő férfi
Szent-Pétervárott. Aztán odaadták Ghedimin herczegnőnek. Annak úgy sem
adott az Isten gyermeket.
– Hát kicsoda? böffentett közbe Ihnátko.
– Ejnye, te ostoba! Ilyet mondani, hogy hát kicsoda? Hát senki sem! Ha
nincs neki? Ne hunyorgass, mert pofon teremtelek! Hát így került a
királyleány a ti házatokhoz, s most az úgy van ott, mintha a család
tagja volna. A saját anyjára nem is emlékezik már, hanem a herczegnőt
tartja édesének.
– Csak azt szeretném tudni, hogy a herczegasszony miért küldözi őt ide a
beteg herczegkisasszony látogatására?
– Azon pedig soh se törd a fejedet, mert az nem a te tökkobakodnak való.