– Valld meg igazán, te biztattad fel Rylejeffet, hogy engem insultáljon?
– Mivel? barátom.
– Engem ne nevezzen senki Byronnak! Én Puskin vagyok, vagy senki sem.
Mondják azt, hogy költészetem orrtekerő muszka pálinka; de ne azt, hogy
másodfőzete egy angol lángész theamaradékának. Lehetek kicsiny domb, de
nem lehetek miniature Csimboraszszo. S ezt te sugtad Ryjeleffnek.
– Igaz, én sugtam neki.
– Azért, hogy elkergess innen?
– Azért, hogy elkergesselek.
– Nem vagyok méltó a bojárok társaságában résztvehetni?
– Mi közöm nekem a bojárokhoz, meg az egész Szojusz blagodensztojgához?
Én szállást adok nekik s azzal vége.
– Tehát nem vagyok méltó, hogy szemeid lángjában elégjek?
– Megfagysz abban.
– Olyan hideg vagy?
– Mint az északfény.
– Nincs szived?
– Az anatomia szerint van; de annak a működése más, mint a mit a költők
ráfognak. Az, a miről te beszélsz, Gall szerint, az agyacs 27-dik számú
koponyarészében lakik, s az nálam nincs kifejlődve.
– Ne ölj meg kraneologiáddal! Te tudod, hogy mi a szerelem?
– Tudom. Egy zsarnok, meg egy rabszolga szövetsége.
– Légy te a zsarnok, én leszek a rabszolga.
– Ezzel a szóval csaltak már meg annyi asszonyt, a hány fövényszem van a
tengerparton.
– Én esküszöm neked az Istenre, hogy életem, lelkem a tied.
– Melyik Istenre? te! Venusra? a ki maga is csapodár; Allahra? a ki a
nőnek nem adott lelket s négyfelé osztotta a férfi szivét; Brahmára? a
ki máglyára viszi az özvegyet; Jehovára? a ki a házasságot szerezte,
mielőtt papot teremtett volna. Vagy talán a nagy Cosmosra?
– Nincs rettenetesebb egy nőnél, a ki philosophál!
– Azért teszem.
– Megölsz vele minden poézist.
– Tehát beszélj prózában.
– Jól van. Én nem kérek tőled: én adok. Neked adom lelkemet, kezemet,
nevemet.
– Ah! A nevedet? Ez nagy szó. Egy olyan leánynak, mint én, adnak
brilliantokat, szép lovakat, kéjlakokat; hanem a ki a nevével
megkinálná: az ritka madár! Pedig ez ám a fő ékszer. A míg ilyen nevem
nincsen, addig nem vagyok becsületes nő. Ha ma férjhez megyek a
háznagyomhoz, holnap már becsületes asszony vagyok. Szegény jó Bogumil,
nem is sejti, hogy az ő téli keztyüjébe az ő veres tenyerén kívül az én
becsületem is bele van dugva. Tehát te nekem a nevedet akarod adni? Azt
a nevet, a mi még eddig nincs máshová felirva, mint kocsmák ajtajára s
prolongált váltók alá. Te bohó! Hiszen akkor sem engem hinának «Puskinné
asszonynak», hanem téged «Ilmerinen urnak». De hogyha egyszer ezt a te
nevedet a korcsmáros krétája helyett a hír lángbetüi fogják leirni,
akkor oda fogod-e azt kötni egy másikhoz, a minek minden betüjén foltot
hagyott…
– A rágalom! szólt közbe indulatosan Puskin.
– Az osztó igazság. Nem mondhatnak rólam olyan rosszat, a mit én magam
még kiegészíteni ne tudnék. Önző, érzéketlen vagyok. Nem hiszek se
Istenben, se becsületben. Fogalomzavar mind a kettő, a mi egymásnak
ellentmond, a szerint, a mint az ethnographiai plágák változnak. A mi
jól esik, az a jó. Az erény csak hóbort. A jó emberek csak arra valók,
hogy az okosak játékot üzzenek velük.
– Ne beszélj így! kiálta Puskin; ez úgy esik nekem, mintha az arczodat
iromba szinekkel mázolnád keresztül-kasul.
(Hiszen arra való is volt.)
Zeneida felhuzta gömbölyű válláról lecsuszott öltönyét.
– Te nem szeretsz olyannak látni, a milyen vagyok. Sajnálom, de nem
ámíthatlak. Látod, milyen pompa vesz körül? Tudod, hogy ez mind honnan
ered? Azt kivánod, hogy ezt mind elhagyjam? Miért?
– Egy másik világért, a melynek pompája előtt porrá lesz mindaz, a mit
magad körül látsz. Az én világom, a mibe vezetnélek, ragyogóbb
palotákkal van tele, mint a tied. Az a paradicsom!
– Teremts magadnak más Évát! Ha szeretnélek, az én féltékenységemmel
ölnélek meg; ha nem szeretnélek, a magadéval. Egyik nap az egyikkel, a
másik nap a másikkal, mert szenvedélyeim féktelenek, mert nem ismerek se
törvényt, se esküt, se szégyent. Eredj, menekülj tőlem. Most még csak
megfagysz; ne várd míg megégsz. Engem csak az bir, a ki nem szeret.
– Elejétől végig mind hazugság, a mit beszélsz. Te el akarsz engem
távolítani magadtól, hogy ne vegyek részt az összeesküvésben! Te nem
tartasz engem méltónak arra, hogy együtt veszszek el dicső barátaimmal.
Ereszsz vissza közéjük!
– Micsoda összeesküvésről beszélsz te? szólt ámulást tettetve Zeneida.
Azok ott benn most arról tanácskoznak, hogy mikép lehetne amerikai
mintára a «mértékletességi egyesületeket» behozni Oroszországba, a
pálinkaivás meggátlására. Államfelforgatási tervekről nincs az én
házamban szó. Hiszed talán, hogy ha a czár «kamara-énekesnője», az udvar
kegyencze, megtudná azt, hogy magas pártfogója ellen összeesküvést
forralnak, nem sietne magának az utat kiegyengetni egy grófi koronához?
– Az utat… kirakva jó barátjai koponyáival?
– No igen.
– Nem! Te azt nem tennéd!
– Ki tudja? Nekem nincs lelkem, s nem hiszem, hogy másnak van. A
túlvilágban nem hiszek, lehetetlennek tartom, azért ezt a világot úgy
használom fel, hogy nekem jól essék benne laknom.
– S ha egyszer úgy találna fordulni, hogy rosszul esnék benne laknod?
– Akkor visszaadnám a földnek azt, a mi a földé. A phœnix meséje
mélyértelmű. Mikor érzi, hogy a tolla megkopott, elhamvasztja magát.
Valamennyi állat közt az embernek van joga meghatározni, hogy meddig
éljen.
Puskin a rejtélyes arcz vonásaiból igyekezett kilesni: mi igaz ebből?
Ekkor nagy zajjal közeledett valaki feléjük, nevetve és szitkozódva, a
sűrű jázmin-bozót mögül. Zeneida felugrott Puskin mellől, s kezét annak
vállára téve, meleg, érző hangon sugá fülébe:
– Kerülj engem s keresd fel azt a szeretődet, a ki hozzád méltó s téged
igazán szeret: a múzsádat. Ahhoz légy hű.
Azzal elsuhant, mint egy tünemény.
A jázmin-bokrok közül pedig előtört Jakuskin. A nyakába ültetve hozta
Diabolkát, mint az állatkerti struccz a lovagló gyermeket, s a hogy a
szakállát tépászó kezek engedék, kiabált szakgatott szavakkal:
– Ihol van… az átkozott… alig tudtam lelket verni bele… két findzsa
fekete kávét töltöttem a szájába, míg életre tért… még most se tudja,
hol van?… jaj, hogy tépi a szakálam… a hidegen majd eszére tér…
szakrrra!… no hát menjünk a «medvesonkába».
Puskin daczosan ugrott talpra s tenyerével jó egy pár csattanóst húzva a
czigányleány plastikai formáira, nevetve mondá:
– Itt van az én múzsám! Jövel hát lefelé fordított Olymp! pálinkás
lebuj! ott értenek meg minket.
S hárman danolva törtek keresztül a tánczterem galopp infernáleján.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Zeneida volt az, a kinek jöttét jelezte a roulette golyó az összeesküvés
termében. Egy kéz intése tudatta, hogy amazok eltávoztak.
Krizsanovszky kiverte a pipáját s eltette a zsebébe.
– No most már magunk vagyunk. Folytathatjuk.
Pestel kért szót.
– Hogy Krizsanovszky bátya aggodalmait eloszlassam, legelőször is ki
kell mondanom, hogy Jakuskint mi mindnyájan bolondnak tartjuk, s az ő
cæsaricida hóbortját senki közülünk el nem fogadja; mindenki
megakadályozza. A mi tervünk ez: A tavaszszal nagy
hadseregösszpontosítás lesz a minszki kormányzóságban, a 9-dik
hadosztály gyül össze a Beresina mellett Bobruiszk vára körül. A czár és
a nagyherczegek maguk fogják vezetni a hadgyakorlatokat. Éjszaka a várba
térnek vissza. A várőrséget a Saratoff gyalogezred képezi, a melynek az
ezredese Sveikovszki bojár, tagja a blagadensztojgának. A Saratoff-ezred
valamennyi tisztje a mi hivünk. Éjszaka közkatonaruhába öltözött tisztek
fognak Muravieff-Apostol és Besztuseff Rumin káplár vezetése alatt
őrjáratkép megjelenni a czári pavillon előtt, hogy az őröket felváltsák.
Azok egyszerre elfogják a czárt, a nagyherczegeket és a főparancsnokot
Diebitset. Akkor kikiáltják az alkotmányt, behelyezik az ideiglenes
kormányt, s az egész hadtesttel megindulnak Moszkva felé, magukhoz
szedve az útközben fekvő hadcsoportokat. A siker hirére Moszkva
meghódol, s onnan azután el lehet bánni Szent-Pétervárral. A Kronstadt
előtt horgonyzó hajóhadak tisztjei és legénysége egészen tervünkbe
vannak avatva: egy hadihajó az egész császári családot átszállítja
Észak-Amerikába. Az egész forradalom megtörténik egy csepp vér kiontása
nélkül. Mit szólsz hozzá, Krizsanovszki bátya?
– Azt, hogy tervetek nagyon bonyolult; sok benne a phantasia s egyetlen
egy körülménynek a kimaradása elég az egész számítást dugába dönteni.
Azonban nem tartom lehetetlennek a sikerültét. Ilyesmi nem példátlan
Oroszországban. Már most én is elmondom azt, a mit magammal hoztam, s a
mi terveteket kiegészíti. Ugy-e bár a sikert nagyon kétségessé tenné az,
ha a czár eltávolítása után még fenmaradna egy czarevics, a ki a
trónöröklés teljes jogával, egy egész hadsereg élén jöhetne be
Oroszországba, a republikánus kormány erejét kipróbálni a nép és
hadsereg dynasticus hűségén.
– Valóban, ez a hajótörésünk sziklája.
– E felől tehát legyetek nyugodtan. Én bizonyosan mondhatom nektek s a
fejemet teszem rá, hogy a Czarevics rövid időn le fog mondani
trónörökösi jogáról. Le fog mondani oly módon, hogy soha semmi esetben
azt a jogát vissza nem kaphatja. Nem még akkor se, ha maga megbánná,
hogy lemondott s vissza akarná azt venni. Még akkor sem, ha
egyes-egyedül maradna a Romanov-családból, s az egész nemzet, a senatus
és a bojárok erővel követelnék tőle, hogy foglalja el a trónt; nem
ülhetne rá többé az orosz császári székre.
– Hát ez nem költői phantasia? kiálta fel Rylejeff.
– Nem. Ez positiv tudat. Ez lélektani kényszerüség. Ez logicai
egymásután.
– Veszszek el, ha ez nem külömb a Sphinx talányainál! dörmögé Pestel.
– A mit tudtam, megmondtam. Hogy hiszitek-e? Az a ti dolgotok.
Azzal fölkelt a lengyel nemes a zöld asztal mellől, s pipáját a fogai
közé dugva, jelezé, hogy nincs több elmondani valója, s egyedüli gondja
az, hogy a pipája jól szeleljen.
Hanem Zeneida odalépett hozzá s a fülébe súgott.
– Ennek a talánynak a megoldó jelszava nem «Johanna?»
A mozdulatlan arcz e névre izgalmas vonaglást árult el.
– Ha kitalálta ön, ne mondja másnak… dörmögé a bajusza alól.
– Én?
– Igaz! szólt a lengyel, mosolyra lágyult arczczal. Hisz ön a
«nyelvnélküli oroszlán».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Még abban az időben az utczai lámpákkal való fényűzést az új orosz
czárvárosnak nagyon kevés utczája ismerte, s a hol lámpa volt, azt
fegyveres silbak őrizte, hogy el ne lopják; hanem a helyett a nagy
paloták előtti téreken, mikor a látogató vendégek szánkói összegyültek,
nagy tüzeket raktak s az imsikek azoknál melengették tagjaikat a hosszú
csikorgó éjszakán át.
Jakuskin nagy nehezen előkereste a nagy szánkaszekérvárból a magáét, s
abba beleültek mind a hárman; Diabolkát középre vették s betakarták
bundáikkal. Ennek soha sem volt saját bundája.
Az imsik nagyon beszédes volt a pálinkától: elmondta, hogy épen csak
most jutott hozzá az a nagy úr is, ki a «nyolczas fogatot» hajtotta,
hogy a szánkójával odább mehessen; azt parancsolta az imsiknek, hogy az
Arakcsejeff udvarba hajtson.
Ezt sem ártott megtudni.
Jakuskin megmondta az imsiknek, hogy hová hajtson: a «medvesonkához».
(Hirhedett spelunka!)
– Ne féljetek gyerekecskéim, biztatá őket a szánkász, elviszlek én
benneteket holmi mellékutczákon olyan szépen, hogy senki sem rabol ki
benneteket.
– De ne a mellékutczákat válogasd, mondá Jakuskin, hanem egyenesen hajts
végig a prospekten, meg a Fontankaparton, a hol őrjáratok czirkálnak.
Aztán ne félts te minket, van nálunk pisztoly.
– Jaj, az nem jó lesz gyermekecskéim! A zsivány, meglehet, hogy nem
rabol ki benneteket, ha meglátja a pisztolyt, de az őrjárat nem fél a
pisztolytól, s az bizonyosan kirabol.
A mit az imsik mondott, az pedig nem volt tréfa. A jó Khulkin
rendőrfőnöksége alatt nem csak a kaszárnyából szökdöstek ki a katonák
éjszakánkint félkézkalmárkodni, hanem maguk az őrjáratok is résztvettek
a házfeltörésekben, s a rendőrbiztosok voltak a legmegbizhatóbb –
orgazdák. Éjszakánkint előkelő úr csak lovas kiséret mellett mert
hazatérni s a paloták ajtait vasrudakkal torlaszolták el.
A két férfi útközben szidta Diabolkát, a miért kiszalasztá a kezéből
Galban lovagot s aztán elmondták neki, hogy szabadultak meg tőle sok
ezer rubel árán.
A mint a tágas prospektből a szán a Fontanka-körútra bekanyarodott,
egyszerre eléje ugrik öt fegyveres ficzkó, kettő megkapja a lovak
zabláit, egy a kocsis fejének irányozza a fegyverét, a többi kettő a
szánban ülő urak ellen fordul. Mind pisztolylyal és kardokkal vannak
fegyverezve, arczaikon álarcz; a hosszú birkabéléses kabát álltól sarkig
fedi termetüket, hanem a nagy tökmagalakú medvebőr süveg elárulja, hogy
katonák, még pedig granátosok.
Egy közülök francziául szólal meg (ez tehát bizonyosan tiszt).
«La bourse, ou la vie, messieurs.»
Hanem erre Diabolka előpattan a két úr közül s a Puskin mellének
szegzett pisztoly elé veti magát, két karjával átölelve a megtámadót s
elkezd neki ördöngös csábbal hizelkedni.
– Ej, ej, bátyácskám, kedveském, hát te minket akarsz kirabolni? hát nem
ismersz bennünket? Nézd csak, nézd. Ez itt a derék Jakuskin, félzsoldra
tett kapitány. Emez meg itt Puskin, a kinek nincs annyi kopek a
zsebében, mint a mennyi hitelező van a hátán. Én magam meg vagyok a
Diabolka, a kinek senki sem fizet mással, mint csókkal, s én sem fizetek
mással, mint csókkal. Abból, ha kell, nesze, van elég. Czupp! A két
orczádra, a két szemedre, az ajkaidra. Nesze. Végy belőle, a mennyi
rádfér. Ha pedig okos ember akarsz lenni s sok pénzre van szükséged,
épen most baktat haza egy gazdag úr az Arakcsajeff dvorba, a ki most
nyert a roulette-bankban tizenháromezer rubelt; a Fontanka jegén még
eléje kerülhettek neki. Piros bundája van, fehér medveprémmel.
Ez varázs-szó volt! A négy rabló egyszerre ott hagyta a szánt és a
vezért s elkezdett futni a Fontanka felé, mintha űzték volna; mire aztán
a tiszt úr is, látva, hogy egyedül maradt, igyekezett Diabolka karjai
közül kimenekülni, nehogy elfogják; de a leány nem eresztette egyhamar.
– Megállj még! Nesze még ez a csók az orrod hegyére!
Aztán az is vágtatott az előre futott társak után.
Diabolka kaczagott féktelenül.
– Ah hah! Milyen jól esik egy jótett emléke! Most ezek szegények
bizonyosan kirabolják Galban lovagot.
– Hanem már mégis azt az utolsó csókot elengedhetted volna annak a
ficzkónak! dörmögött Jakuskin. Az orra hegyére! Úgy sem kellett az neki
az álarczon keresztül.
– De kellett nekem, szólt Diabolka, hamisan kunczogva. A csókolódás
alatt kikeresgettem a kedveskének, mi van a szíve fölött? s ezt találtam
ott ni!
Egy csillogó gyémántokkal kirakott rendcsillagot mutatott a markában.
– Hó! Mi a mennykő! hisz ez egy elsőrendű Wladimir! kiálta fel Jakuskin.
– A mi Rinaldónk előkelő főtiszt.
– Gyémántos Wladimir-rend! Imsik te! Megállj. Csiholj ki! A rendjelek
szalagjára belül aranybetűkkel szokott nyomtatva lenni a birtokos neve.
Az imsik tüzet csiholt egy nagy darab bükkfataplóba s míg azt Diabolka
tele pofával fujta, e fénynél mind a két férfi egyszerre olvasá a
szalagra nyomott nevet.
«Arakcsejeff Jevgen!»
– Ah, a mi derék Arakcsejeffünknek a fia ilyen mesterséget is gyakorol?
kiálta fel Jakuskin.
– Mindenki tudja, hogy «mauvais sujet».
– No ez drága fogás volt tőled Diabolka. Ezért holnap, ha visszakinálod,
mind azt a pénzt megkaphatod Jevgen úrfitól, a mit az ma éjjel az utczán
rabolt.
– S holnapután megint csak nem lesz pénzem, szólt a leány nevetve.
Puskin azt mondá neki:
– Te, ha akarod, ezért az érdemrendért elvetetheted magadat Jevgennel s
grófné fogsz lenni.
– Egy hét mulva megint csak visszaszökném a czigányokhoz.
– Hát talán fel akarod adni? Azt akarod, hogy felakaszszák?
– Azt a bolondot nem teszem. Mert engem meg mellé akasztanak. Csak
bizzátok ti én rám; én tudom, hogy mit teszek azzal, a mit fogtam?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Jakuskin németül mondá Puskinnak, a mit Diabolka nem értett: «Ez az
ember volt egész életemnek megrontója, s most itt volt a pisztolyom
szája előtt. De most már nem az ő számára van az a golyó megöntve;
«látod: még csak dühbe sem hozott, mikor a nevét megláttam. Mikor a
medvére lesünk, nem bántjuk a rókát. Vidravas a nyakának! Hadd legyen a
bőre a Diabolkáé.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nagy jártasság kellett hozzá, hogy a külváros háztömkelege között
ráakadjon valaki a «medvesonkára»; kivált miután az sem volt külömböző a
szomszédjaitól (mint építészeti remekmű). Földszint tégla, azon egy
emelet fából, azon rengeteg kiülő tető, czifrára faragott szarufákkal. A
mit másutt pinczeablaknak neveznek, az itt a kémény; a kandalló a
földalatti épületben van, s minthogy ez a legelső dérleeséstől a
legutolsó fagyig éjjel-nappal mindig füstöl, annálfogva azon se
leskelődni, se betörni hivatlan vendégnek nem lehet. A hivogatott
vendégnek sem olyan könnyű a bejárás. Mikor már rátalált a szegletházra,
mely a többiek közül kikönyököl a görbe utczába, arról a roppant
medvesonkáról, mely fából faragva, ott lóg egy hosszú rudon alá a
házhiuból; akkor talál maga előtt egy alacsony tölgyfaajtót. Azon nem
lehet bemenni. Mert annak az a fortélya van, hogy kívül is rekesze van,
meg belül is. A felső tolózár arra való, hogy a ki kívül van, be ne
mehessen a belül levő engedelme nélkül, a külső meg arra szolgál, hogy a
ki belül van, ki ne jöhessen a kinn levő beleegyezése nélkül.
Korcsmárosi genie találmánya. A belső zár megóvja a vendégeket a
rendőrség meglepetésétől, a külső meg a kocsmárost a vendég uraknak
fizetés nélkül elszelelésétől. Kiegészíti a stratagemát az a furfangos
mód, a mivel a vendégek bejutnak a korsóba, s a korcsmáros meg kijut,
hogy az ajtót kívülről kinyissa, mikor reggel van, s a kivigadottakat ki
kell rakni a hóra. E czélra szolgál egy másik ajtó, mely az első fölött
van, az emeleten. Ennek van egy hosszú, keskeny ablaka, a melyiknek az
egyik szegletében pörög a «fortoska», a pléh szélkelep, a miből a
kitóduló gőz örökmozdonyt csinál. Mikor a felső ajtón zörgetnek, akkor a
korcsmáros kiles az ablakon, s ha igazi vendég jön, egy csigára tekert
kötéllel leereszt egy hágcsót, a mi az eszterhéj alá van felvontatva, s
azon az érkezett vendég felmászhatik a felső ajtón át az emeletbe.
Ott egy igen tisztességes szobát talál maga előtt, körülrakva tarka és
aranyos szent képekkel, a mik közül különösen kiválik egy embernagyságú
szent György lovag a sárkánynyal, diófa rámában.
A szobát szép czifra viaszgyertyák világítják be, mik elé kék és piros
vízzel tölt üveg gömbök vannak felállítva, mögöttük a Megváltó képe,
arany háttérrel. A korcsmáros családja ott térdel a fali oltár előtt, s
az ajtót kinyitott gazda siet visszatérdelni az elhagyott helyére s
folytatja a félbehagyott imádságot. A szent szöveg közben aztán,
marginalis jegyzetek képében, felelget Jakuskin hozzá intézett
kérdéseire.
– No Dimitri, hát van-e friss medvetalpkocsonya?
– Oh Istenkém! hogy volna nagybőjt éjszakáján? Nem főzünk itt húst hét
hétig. Irgalmazz nekünk.
– Hát mit adsz ma lakomára?
– Olajos babot, meg káviárt, hét hétig nincs más a házamnál. Kegyelmezz
szegény bűnös fejünknek.
– De ha egy imperial üti a markodat, csak találsz még egy kis
medvesonkamaradékot a számunkra?
– Ne vigy uram a kisértetbe! Dehogy találok; megverne érte az Isten, s
megkorbácsoltatna a rendőrfőnök. Tiltják azt minden szentek.
– Kivéve szent Györgyöt, kiált közbe nevetve Diabolka, s azzal neki
vetve a sarkát a nagy képnek, félretolja azt a helyéről, s azzal
feltárul egy nyilás, mely a kép háta mögötti üregbe levezet.
A vendégek hahotája között folytatja nagy hadarva az imádságot Dimitri,
de az egyik kezét markával felfelé hátratartja, hogy az igért imperialt
belehullassák; s aztán, a mint azok eltüntek a ház belsejében,
helyretolja a szent képet s olyan énekléshez kezd háznépestől együtt,
hogy az kihallik az utczára.
A rejtett lépcsőn Puskin ment legelől, a ki jól ismerte már itt a
járást; a földszinti helyiségben volt valami világosság, a mit egy
elkoppantatlan faggyugyertya okozott s a mi elég volt arra, hogy az
ujonérkezők az útjokban álló hordók, csobolyók és deszkaládák között el
ne bukdossanak. A csipős sajt, hering, füstölt hus és pálinkaszag
dicsekedett vele, hogy ez valami éléstár. Egy csapraütött hordó előtt
guggolt valami asszonyféle, orros cserépkorsóba eresztve a csorgó levet.
A mint az érkezőket meglátta, otthagyá a korsót, eléjük tipegett
vigyorogva. Jól illett neki a vigyorgás; kiélt, ránczos arczán az
látszott meg, hogy sötétben szokta magát kifesteni és tükör nélkül; a
fogai közül hiányzott egynehány, az ilyet úgy hiják műnyelven, hogy
«flinta». Zsíros tenyereivel végig czirógatta a vendégeket s végképen
elrekedt fahangon mondá Puskinnak: «van ám friss medvetalp a számotokra
eltéve!»
– Itt vannak-e a többi urak? kérdé Puskin.
– Régesrégen, hörgécselé a némber; de nagyon részegek lehetnek már, mert
az elébb egy palaczk tintát hozattak a patikából.
– Az ördögbe? Mit csinálhatnak a tintával?
– Bizonyosan iszogatják; mert csizmát kenni, tudom, hogy nem jó. Megyek,
bejelentelek.
– Ah, itt nagyszerüen megy! mondá Jakuskin. A mióta utoljára voltam
itten, azóta bejelentik a vendégeket.
– Az okát kitalálhatod.
A némber valahol egy lyukat talált a falon, a min keresztül valahová le
kellett kiáltania; de tompa hangja mellett az olyan nehéz feladat volt
neki, hogy ismételve hozzá kellett fognia, míg a válasz visszaérkezett.
Az alatt az új vendégek várakozhattak.
Egyszer aztán Diabolka nagyot sikoltott.
– Egy patkány futott fel a csizmám szárán!
– Segítsek megfogni? mondá Jakuskin.
– Szemtelen! Mintha magam nem tudnék egy patkányt megfojtani.
A leány egy percz mulva nyakánál fogva húzta elő ruhája ránczai közül az
ujjai vas szorítása alatt megmeredt apró fenevadat, s nevetve üté vele
arczul Jakuskint, ki mindenképen szeretett volna neki e vadászatnál
segítségére lenni.
Ez volt a második trophæum. Az első volt a Wladimir rendcsillag. Annak
volt egy kapcsa, a mivel azt a zsinórra fel szokták akasztani. Diabolka
ezt a kapcsot beleakasztotta a patkány előfogába s aztán mind a két
diadaljelt odatűzte a süvege lelógó csákójára, egymás mellé a patkányt,
meg a gyémántos csillagot. A szentpétervári úrnőknél divat volt
egyidőben zsebórákat lánczostól, colliéreket medaillonostól a kontyaikra
akasztva viselni. Követte az elmult divatot.
A flinta jelenté a társaságnak, hogy szabad a bemenet. Azzal egy
csapó-ajtót felhúzott előttük, a mi a lebuj bejáratát elzárta. «Bujjatok
be!»
Egyetlen pinczebolt volt az egész, oszlopos ivekkel több rekesztékre
osztva. A középső falba volt építve a kandalló, nagy előre rugó
ernyővel, a mire a vendégsereg téli gunyái voltak felhányva száradni; a
mindennemű bűz, gőz, emberi pára, dohányfüst sűrű ködén át a kandalló
tőzegtüze, mint az ágyúból kilövő láng, világított elő, láthatóvá téve
annyi emberi alakot, a mennyi e pokoli aureoleba belefér. A vendégek
vacsora után voltak már, a hogy az asztalon elszórt konczok,
kocsonyamaradványok, hagyma, káposztaizékek, kenyérhéjak, sajtdarabok
tanusíták; s a felfordított kancsó bizonyítá, hogy most még az ivás is
szünetel. – Hát mi történik akkor?
Egy nagy két itczés palaczk most az úr az asztalon, a mibe egy lúdtoll
van beleütve. Az a tinta. Mit keres itt a tinta?
A belépőket harsány üdvözlés fogadja. Puskin és Diabolka régi habituék
itten, hanem Jakuskint újra kell megismertetni a társasággal, mert a
«medvesonka» társasága tíz év óta nagyot változott, a mikor ő
legutoljára itt járt. Puskin bemutatja egymásnak a vendéget és a pőrére
vetkőzött uraságokat, a kiknek rangjukhoz illő czímeik is vannak. Mind
szemenszedett tanulmányfők.
Dobujoff úr, a mi Rosciusunk: hirhedett hős-szinész; kár, hogy most
elcsapta magától a társaságot és privatizál. Csetverin úr, a mi
Rafaelünk, a ki megveti a nagyok kegyeit, s csak népszerű boltczímereken
örökíti meg művészetét. Csicserkoff úr, a tudós akadémiának
legnevezetesebb tagja, a ki harminczezer könyvet ismer – a táblájáról s
naponkint kisöpri az egész tudós társaságot. Arbusoff úr, nevezetes
mechanikus, ki az önmagától lövő puskát feltalálta. Szeravszki úr, a mi
Hyppocratesünk és Galenusunk, a ki a nehéz nyavalyát gyökeresen
kigyógyítja. Megannyi félreismert, elnyomott, üldözött lángész! Ime itt
látod Barbatuseff admirált, a mi Vasco de Gamánkat, a ki számtalan új
szigeteket fedezett volna fel, ha az irigy admiralitás egy gályát adott
volna neki. Ez pedig a mi küldiplomatiánk, monsieur Germain.
Monsieur Germain abban külömbözött a társaság többi tagjaitól, hogy ő
nem volt egy ingre vetkőzve, mint azok, a minek talán az is lehetett az
oka, hogy nála az ingről hiányzottak az ujjak, elég levén a gallér és az
ingelő, a mi látható. Egyébiránt az ő arcza sehogy sem engedett
színfokozat tekintetében a többiekének. A jobb keze ujjai pedig
másodiziglen tintásak voltak, a mi azt sejteté, hogy azt a tintába
dugott kalamust ő kezeli ezúttal s megerősíti e gyanut az előtte heverő
gyűrött papirív is, a min már látszik nehány irott sor, és azokkal
együtt járó elcseppentett «hizók».
A bemutatott úr elébb megnyalja a tintás ujját s a kabátja szárnyához
törülgeti, csak azután nyujtja kezét szorításra Jakuskinnak, önérzettel
mondva:
– Ez csak fölvett nevem. Igazi nevem Marat. Valóságos testvéröcscse
vagyok a dicső Maratnak, annak az isteni nagy Maratnak, a kinek hamvai
számára építették a Phantheont. Tudja ön…
– Tudom, szól Jakuskin, s mondhatom, hogy nagyon örülök rajta, hogy ön a
testvére, s nem én vagyok az.
– Ön egészen közénk illő ficzkó! magasztalá Marat úr Jakuskint. Legyünk
frère et cochon.
– De minek «frère» az egyik? Legyünk mind a ketten «cochon». – S
összecsókolóztak.
– De hát mit csinálnak önök itt, urak? Mire való ez a csúf folyadék az
asztalon?
(Jellemző, hogy a míg a pézsmaillatú összeesküvők tegezték egymást,
addig a kátrányillatuaknál meg kellett tartani az «urak» megszólítást.)
A kérdezett alacsony emberke, a cacadu frizurájával, büszkén ütött az
asztalon heverő papirra.
– Most készítjük a mi «marseillais»-ünket.
– Hallod, Puskin? Itt is versenytársra akadtál, enyelgett Jakuskin.
– Úgy látszik, hogy ez a mai nap az olympi versenyek ünnepe, szólt
Puskin nevetve. Hát hogy készül itt a vers? Magam is szeretném egyszer
látni.
– Nagyon rendén, szólt Marat vérszerinti rokona, a tollat füle mellé
dugva. Én kimondom a jeligét, s ez egyúttal a refraine. A többi urak
hozzáadják a maguk eszméit, én pedig azokat költői formába öntöm.
– Tehát mindent társulati uton! Még verset is.
– Igen bizony! A mottó és a refraine ez: «Kést neki!» Két szó, a mely
mindent kifejez. Ehhez csatlakozhatik a többi. Im a kezdet:
«A ki kardot, pallost hord,
Kinek vállán aranybojt,
Az mind a mi ellenségünk,
A ki minket letiport.
Kést neki!»
– Ki tudja tovább?
– Én! Én! kiáltozák a hosszú asztal körül s összevissza siettek az
eszméiket kölcsönadni.
– Én azt mondom, hogy a szinészeket mind le kell nyakazni, mondá
Dobujoff úr, kik húszezer rubelért declamálnak, énekelnek, pedig egy sem
tud külömben szavalni, mint én.
– Ők maguk a királyokat játszák, nekünk meg az inas szerepeket osztják.
Zsarnokok! Minek az egész komédia? Nem elég mulatság a népnek a
paprikajancsi, meg a medvetánczoltató?
– Nincs alávalóbb osztály a piktoroknál, bizonyított közbe Csetvertin
úr. Ők egyetértenek a papokkal, azért, hogy szent képeket festhessenek
nekik s a czár talpát nyalják, a miért az a csataképeiket megfizeti s
még megörökíti a nép gyalázatát. Az lesz a derék ember, a ki a «fehér
termet» felgyujtja, a négyszáz tábornok arczképével! Minden piktornak el
kellene vágni a kezét, a ki többet tud, mint boltczímert festeni.
– És azokét is, a kik könyveket irnak! kiáltá Csicserkoff úr, a kik
czifrább nyelven irnak, mint a milyenen mi beszélünk.
A többi is mind sürgette a maga véleményének elfogadtatását, a kuruzsló
az orvosokat akarta kiirtani, a bukott kalmárnak a börzekirályok
trónfelforgatása volt a programmja, az elcsapott tengerész a hajóhadat
kivánta felgyujtatni; valamennyi vélemény mind oda ment ki, hogy a ki
csak egy fejjel kimagaslik a sokaság közül, az mind ellensége a népnek
és kiirtásra méltó.
Marat testvére összegezte a véleményeket és rímekbe szedte.
«Énekes, ki nem rekedt,
Piktor, ki fest szenteket,
Tudós, ki ir könyveket,
Ki gyógyít betegeket,
Az mind a mi ellenségünk:
Kést neki!
Kit kocsi hord, vagy lóhát,
A ki visel új ruhát,
A ki épít palotát,
Az mind a mi ellenségünk:
Kést neki!
A kinek feje kivál,
Ki nagyobb társainál,
Költő, müvész, vagy király,
Az mind a mi ellenségünk:
Kést neki!»
Ez már tetszett! Az asztalt ütötték ököllel, úgy tapsoltak hozzá.
– De énekelve volna ez szép! kiálta Marat junior. Ki teszi énekre? Ah,
hisz itt van a mi «észistennőnk», fel az asztalra, Diabolka!
S egy percz alatt feldobták az asztalra a czigányleányt, a ki
félrecsapva a süvegét a lefityegő csodálatos czafranghybridummal,
rögtönözve dalolt a kétségbeesett vershez megfelelő vad melodiát, s a
két sarkával dobolt az asztalon, s a két kezével füttyöket hányt hozzá.
Utána ordította az egész lebuj a vad devernyát.
– Ez már aztán meg fogja tenni! Úgy-e bár? szólt ragyogó kérkedéssel a
Marat-örökös, Puskin vállára ütve barátságosan; s azzal megtömve
pipáját, azt félagyarára vágta s úgy könyökölt az asztalra elégülten.
– No, Puskin, most vedd elő az eszedet! sugá Jakuskin. Hadd lássuk,
melyik nyeri el a pálmát?
Puskin elő is vette azt a zsebéből; azután fidibuszt csavart belőle s
azt meggyujtva a kandallónál, oda tartá a Marat-utód pipája fölé.
Ezúttal Marsyas nyuzta meg Apollót.
A vad poéta diadalmas arczfintorgással szívta a pipáját, a mire egy
olympi hős tartá saját égő költeményét; minden szippantásnál nagyot
lobbant az, s e lobbanásnál Puskin észrevette, hogy a vállán mászik
valami bogár. Egy rovar, a minek nevét nem szokták leirni. Lepeczkelte
azt magáról.
Újabb Marat észrevette ezt a megvető mozdulatot.
– Ej, ej! Ifju úr! Minek az a nagy megvetés? Minek az a finnyáskodás? A
mit milliók és milliók viselnek a testükön, mit fél ön attól? A kivel
testvéreink együtt hálnak, nappal együtt járnak, mit undorodik ön attól?
A ki azt megveti, az aristocrata. Ez az egyenlőség symboluma. Miként a
régi egyptomiaknál volt egy szent bogár, a scarabeus, ez a mi szent
cserebülyünk! A ki az emberi társaságot nivellirozza. Nosza még egy
strófát a vershez urak:
«A ki a szent cserebülyt,
Rovarok közt népszerüt,
Egy igazi népbarátot
Utál, testén el nem tür,
Kést neki!»
Dühös taps hangzott fel rá s utána énekelte mindenki, még Puskin is.
– Igazán mondom, ez találta el a módját, mondá kaczagva Jakuskinnak.
Most azonban megnyilt a pinczeajtó s egy hosszú kéz, mely lenyúlt a
magasból, elkezdett egy kolomppal harangozni.
Arra a kolomp szóra egyszerre vége lett az egész rebelliónak.
Ez azt jelenti, hogy megvirradt, a «korsó» csaplárosa kötelezve van az
ajtaját kinyitni, s a vendégek jól teszik, ha hazamennek; külömben ott
lepi őket a rendőrség.
A zaj elnémult egyszerre s minden ember igyekezett felvenni a sutra
feltett bekecsét. A felnyitott ajtón át betört a hideg lég s a
spelunkában megszorult pára elkezdett hó és zuzmara alakjában a vendégek
hajára, szakállára tapadni.
– No de most még egy búcsukortyot egymással! dörmögé a sarju Marat. E
dicső este emlékére! Jó barátok! Testvérek! Urak! Nem! Nem közönséges
itallal! Annak az emlékére, hogy ma készítettük el a mi
marseillaiseünket, megiszszuk közakarattal azt a tintát, a mi e dicső
harczidal irásából fenmaradt.
– Megiszszuk! ordíták rá mindnyájan.
– De már ezt nem csináljuk utánuk! dörmögé Puskin, s lerántva Diabolkát
az asztalról, igyekezett a pinczegádort elérni s kimenekülni az
alvilágból.
A földszintre jutva, a míg Jakuskin az utcza végén hagyott szánkó
keresésére elindult, Puskin megkereste a bundáját s beletakargatta
Diabolkát. Marat úr ott lepte az ajtóban. Jött utána a tintás üveggel.
Még volt benne valami.
– Ej, ej, Puskin testvér! Hát ön elszelelne közülünk a búcsukorty
nélkül! No bizony, tán utálja azt az italt, a miből mi valamennyien
ittunk? Hát illik-e ez? Addig ki nem eresztem önt innen az ajtón, a míg
nem iszik belőle. Éljen az egyenlőség! Nem vagyunk-e mindnyájan
egyenlők? Mindenben egyenlők?
– Nem, szólt Puskin. Nem vagyunk egyenlők.
– Par exemple?
– Hát – par exemple – én erősebb vagyok, mint ön, s annálfogva én vagyok
az, a ki megfogja önnek a nyakát s ön az, a ki innen kirepül.
Már akkor Marat úr ott is hevert az utcza közepén, lilaszinűre festve a
havat az összetört tintás üveggel.
– Látja ön, hogy még sincs tökéletes egyenlőség a földön!
– De lesz, hörgé feltápászkodva Marat, s kihúzta csizmaszárából a kést.
Ez az, a mi kiegyenlíti a külömbséget a hős és a pipogya között.
Diabolka megfogta Puskin kezét, s magával ragadta futva, nehogy még
lekéseljék.
– Nos, hát eljösz-e holnap megint a «medvesonkába»? kérdé Puskin a
visszatérő Jakuskint.
– El bizony. És mindennap eljövök. Ezek aztán az igazi emberek!
Puskin nagyot nevetett.
– Az ám, a míg a kolompszót meg nem hallják!