A mint Galban eltávozásáról biztos lehetett a társaság, azt mondá
Pestel:
– Ez hát, bojár urak, igen szép volt: (értem a románczot), hanem mi, úgy
hiszem, még valami egyebet is akarunk itt egymástól meghallani. Nemde
Krizsanovszky bátya?
A lengyel nemes vállat vont.
– Nekem nincs több mondani valóm. (Hanem azért előhuzta zsebéből az
elmaradhatlan tajtékpipáját a dohányzacskóval együtt s rágyujtott, a mi
annyit tesz «napkeleti dohánynyelven», hogy «beszélnék biz én, ha ki
tudnék innen bőjtölni bizonyos embereket, a kikre nézve zsindely van a
háztetőn.»)
Zeneida elértette őt s valamit sugott Rylejeff fülébe.
– Úgy! Igaz! Mondá Rylejeff. Halljuk a mi Puskinunk szabadságdalát.
Valóban a felolvasott gyönyörű románcz jogot ad téged a mi Tyrtæusunknak
nevezhetni… Soha Byron óta…
De Puskin nem engedte neki végigmondani a phrasist. A dicséret dühbe
hozta. Olyan az, mint az iskolai érdemrend: a kis deák, a kit az első
verseért megdicsértek, diadallal viszi azt haza a nyakába akasztva, de
az Istentől fölkent költőt szemébe ne magasztald. Tudja ő azt jól, hogy
meghódított: ne mondd neki! ha asszony vagy, dobj egy virágot utána, ha
férfi vagy, szoríts vele kezet; de csak ne mondd neki, hogy költeménye
szép volt, mert azzal elkergeted. S a mivel legmesszebb el lehet őt
kergetni, az, ha egy költőtárs dicséri meg; «Genus irritabile vatum!»
– Nem, urak, szólt közbe, dölyftől recsegő hangon. Ez a vers nem nektek
való; ehhez nem pézsmaszag kell, hanem kátránybűz és kapadohány. Jer
Jakuskin, menjünk vele egy korsóba. Ott «ennek» az athmosphærája.
Jakuskin talpraugrott s kezét nyujtá a költőnek.
– Jól van! Menjünk a «medvesonkához».
– Oda.
A társaság nem marasztotta őket.
A két ajtó között még lehetett hallani, mit beszélnek egymással.
– Vigyük oda magunkkal Diabolkát, mondá Jakuskin.
– Jó lesz. Keresd fel.
– Valahol elaludt az ostoba. Majd életre czibálom.
A háziasszonytól így szoktak itt búcsút venni.
Zeneida azonban utánuk indult s elhagyta a szobát.
– Most már beszélhetsz, szólt hirtelen Pestel Krizsanovszkyhoz. A nő
jelenléte gátolt talán? Van még mondani valód?
– Van, szólt a lengyel. De nem e nő jelenléte gátolt. Oh nem. A nők igen
jó titoktartók, ha összeesküvők. Leæna elharapta a nyelvét, hogy társára
ne vallhasson, mikor a kínpadra vonták. Azóta is a nyelvnélküli
nőoroszlán a titoktartás jelképe. Én sokat számítok az asszonyokra. Sőt
megvárom, míg Zeneida visszajő, hogy előtte szólhassak: csak ezt a másik
kettőt vissza ne hozná.
– Te gyanakodol bennük.
– Nem. Csak nem szeretem őket. Összeesküvésnél nem a szándékos árulók a
legveszedelmesebbek. Háromféle embertől félek inkább. A gyávától, az
önfejütől, s a phantastától. Ez az utolsó a legveszedelmesebb, mert
elámítja magát s hamisan tudósít. Hall egy részeg parasztot káromkodni,
s azt mondja, hogy forradalmi hangulat van. Egy szökött katonából
hadsereget csinál, hiszi azt, a mit képzelete alkotott, s ha teleolvasta
a fejét forradalmi munkákkal, azt hiszi magáról, hogy ő Robespierre, s a
pétervári muzsikról, hogy az a párizsi sansculotte. A conspiratióhoz nem
kell phantasia, oda memoria kell és judicium. Ezzel a két emberrel nem
szeretek együtt tanácskozni. Az egyik bolond, a másik poéta.
Pestel megrántá a lengyel kabátja lelógó ujját.
– Ne sértsd meg Rylejeffet.
– Oh Rylejeff más; ő correct verseket készít, minden hiba nélkül;
gondolatait oly helyesen méri fel jambusokkal és trochæusokkal, mint a
buzát bushellel és tsetverttel. Ő az ura a phantasiájának, nem az ő
neki.
Rylejeff az amerikai gabonatársulat ügynöke volt; s hogy nem volt inkább
költő, mint üzletember, azt tanusítá azzal, hogy e fél bókot, fél
gorombaságot igenlő mosolylyal fogadta.
Az egész társaság fölkelt az asztaltól, s apró csoportokra oszlott, a
míg Zeneida visszatér. Rylejeff és Krizsanovszky egy szögletbe vonultak.
A lengyel ugyancsak igyekezett fellegeket csinálni maga körül
dohányfüstből, mintha nem tartaná elég álarcznak vonásai rideg
mozdulatlanságát, s hogy őt ne kérdezzék, ő kérdezett.
– Szeretnék tőled egyet megtudni. Minden nagy czélnak a kiinduló pontja
valami kicsiny önérdek. A szabadság: no az a nap; de az önérdek, az a
föld. Azon vetjük meg a lábunkat. Csupa abstract fogalmakból még nem
csináltak új korszakot. Az én önérdekem nem magyarázandó. Két szó
megmondja: lengyel vagyok. Ez elég föld mind a két lábam számára.
Ilmerinen kisasszony finn nő; s hiszem, hogy az is elég önérdek. Nem
féltem, hogy a feje elszédüljön abban a fényes magasban, a hol
koszorukkal és gyémántokkal körítik. Értem a te önérdekedet. Szereted a
magad faját, látod annak rettentő hátramaradását más nagy népek mögött s
szeretnéd azok közé fölemelni. Ismerem Pestel önérdekét. Nagyravágyása
végtelen. Ő egy ujjáalkotandó ország első embere akar lenni. Széles
alap! Valódi piedestál, a min a lába nyugszik. A többiek is mind
mellőzött tehetségek, kiket a mozgalom fényes szerepekkel kecsegtet.
Azután itt van Muravieff-Apostol. Azt itt tartja egy apai hagyomány, a
mit meg nem tagadhat. Puskin szerelmes Zeneidába. Ez is sziget. Az őrült
Jakuskin boszút akar állani. Ez is megbizható indulat, lehet rá építeni.
A derék Turgenyeffet ide köti a puritán becsületesség. Ő kora
ifjuságától kezdve mindig a szabad eszmék előharczosa volt, elkezdve
demidecemvir korától: ez a vas becsületesség nem engedi magát más
formába öntetni, inkább összetörik. De egy embernek az ittlétét nem
tudom magamnak megmagyarázni. És ez Ghedimin herczeg. Egyike az ó-orosz
tizenkét dynasta család tagjainak. Birtoka oly nagy, hogy jövedelmét
orosz földön nem birja soha elkölteni. Az udvarnál a tsinn legmagasabb
rangfokozatát birja; finom, ragyogó, ünnepelt uraság, a kinek egy olyan
világfordulatban, a minőt ti terveztek, nyerni semmit, veszteni mindent
lehet. Mit keres ez ebben a társaságban? Mi érdeke van ennek, hogy az
összeesküvés tagja legyen?
– Valamennyiünk között övé a legerősebb érdek; a legkiengesztelhetlenebb
sérelem emléke. Mert ez személyes sérelem. Te ismered a czárt. Tudod
jól, hogy ő rá, mint emberre, senki nem haragudhatik. Még Jakuskin is a
czárt üldözi benne, nem az embert. Egyedül Ghedimin herczeg az, ki mint
férfi férfival áll vele szemközt. A czár nagyon ifjan házasodott.
Beteges nőt vett el. Gyermekei korán elhaltak. Neje iránt meghült, új
szenvedélyben keresett kárpótlást. Egy előkelő főuri család egyetlen,
hirhedett szépségű leánya nem tagadta azt meg tőle. A tilos viszonynak
eredménye lett: egy leánygyermek. Jól eltitkolták a dolgot. Az ifju
herczegnő elutazott Olaszországba, mint leány, s visszatért, mint leány.
Nem sokára ezután férjhez ment Ghedimin herczeghez. Olaszországban
azonban lassankint felnőtt egy fiatal hajadon. Nariskin Zsófia herczegnő
czím alatt, a kit tizennégy esztendős korában felhozattak
Szent-Pétervárra. Nem az anyja, hanem az apja. A leány a külváros egyik
magányos, kerttel övezett házában lakik, a hol gyakran meglátogatja őt
az apja: az anyja soha. Az apja bálványozza a leányt, a ki még beteges
is, az anyja gyűlöli. Az apa a czár, az anya Ghedimin herczegnő. Érted-e
már most, hogy mi hozza közénk Ghedimin herczeget?
– De hát tudja-e ő ezt a titkot?
– Hogy tudja-e? Hiszen mi mindnyájan tudjuk.
– Abból még nem következik, hogy a férj is tudja. Csak gondold meg jól.
Egy olyan állású férfi elé, mint Ghedimin herczeg, miféle emberi
teremtés léphetne azzal a szándékkal, hogy az ő herczegi hitvestársáról
egy meggyalázó fölfedezést tegyen? Az ily szóért az alárendelt személyt
megkorbácsolják, s az egyenrangut agyonlövik. A szatócsok árulkodhatnak
egymás feleségeire, de gentlemanek nem. Ki mondhatta volna ezt meg
Ghediminnek?
– Hát ki? A kedvese. Nem kedvese-e Ilmerinen Zeneida Ghedimin
herczegnek? S nincs-e ezer oka reá, hogy a herczeget hitvese
gyalázatáról felvilágosítsa?
– Ne hidd! Nem tette azt. Te nem ismered Ilmerinen kisasszonyt; én igen.
Mindenekelőtt nem hiszem azt, hogy ő szeretője Ghedimin herczegnek. Vagy
ha szereti, hát akkor igazán szereti; nem úgy, a hogy a «Ninon de
l’Enclos-k» szokták osztani a szerelmet. De én azt hiszem, hogy mást
szeret. És azt hiszem, hogy még annak a szenvedélyének is urnője tud
maradni. Ez a nő képes az egész világ megvetésével daczolni, de a saját
maga megvetését nem tudná elviselni. S a szerető előtt árulkodni annak a
feleségére, ez csak egy hetærához illő vonás! Ti nem tudjátok, kivel van
dolgotok. Ez a nő játszik veletek. Ti megannyi sakkfigurák vagytok; ki
bástya, ki futó, ki ugró. Lehet, hogy Ghedimin herczeg köztetek a sakk
király, de Zeneida nem a sakk királyné. Ő a sakkjátszó.
– S neked mégis van bizalmad hozzá közelíteni?
– Igen, mert én vagyok a másik sakkjátszó.
… A roulette golyója pördült. Valaki jő! Mindenki a helyére sietett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És Krizsanovszky nem érdemelte meg azt a gúnymosolyt, a mivel Rylejeff
csendesen válaszolt az ő «nagy szavára». Mert bizony nagy szó volt, az
igaz: «ti többiek csak sakkfigurák vagytok a táblán, mi ketten vagyunk a
sakkjátszók»; de úgy volt. A többiek csak egyes huzásokat láttak maguk
előtt; ők ketten az egész játszmát.
Azt is jól észrevette Krizsanovszky, bár úgy tett, mintha oda sem
ügyelne, mily féltő aggodalommal törekszik Zeneida Puskint a veszedelmes
sakktábláról eltávolítani. Az ilyen fej drága egy «pion»-nak. Talán egy
egész nemzetre, talán az egész világra nézve drága, hanem hogy erre a
nőre nézve drága, az bizonyos.
Elűzte őt innen – tömjénnel, mint az ördögöt, s most utána ment, hogy
vissza ne bocsássa. Tudja jól, hogy mindazoknak a feje, a kik ebben a
mostani tanácskozásban résztvesznek, el van igérve a bakónak, ha a játék
el talál veszni, s Puskin fejének nem szabad azok közt lenni.
Pedig a költőknek hóbortjaik vannak. Ha útközben Jakuskin ki találja
ejteni előtte, minő végzetes tanácskozást tartanak Zeneida
roulette-asztala körül a bojárok, a veszedelem ingere vissza fogja
Puskint ide hozni. Ha megtudja, hogy ez nem akadémiai értekezés többé,
hanem haditanács, betöri az ajtót, hogy részt vehessen benne.
Most azonban még duzzog. A míg Jakuskin odajár Diabolkát keresni
kabinetről-kabinetre, ő egy kerevetre veti le magát a pálmakertban, s
boszusan csap hátra a tenyerével, a mint egy-egy dévaj bachansnő
csiklandó ujja hozzá ér: «eredj, hagyj békét, nem kellesz»!
– Én sem kellek-e? kérdé azután tőle egy ismerős hang, a mitől egyszerre
egy más világban ébred fel.