Az alkotmányterv a ragyogó fantázia szineivel volt kifestve. Minden
népet felszabadítani! S aztán minden szabad népet egyesíteni! Nem nyomni
el egyiket a másikkal, mindegyiknek meghagyni, hogy boldoguljon a maga
módja szerint, mívelje a saját nyelvét és földjét s szünjék meg egymást
gyülölni.
Ez volt a Zöld könyvben.
Legelső Ghedimin herczeg szólt hozzá.
– A terv szép, de a legnagyobb akadály, a mi a nép felszabadításának
útjában áll, az, hogy maga a nép nem tud arról semmit, hogy ő nem
szabad. Ott kell elkezdeni, hogy világosítsuk fel. Áraszszuk el az
országot a «szabad ember katechismusával», tanulmányozzuk minden vidéken
lakó népnek a specialis bajait, ismerjük meg a nyomorát, s annak
orvoslását igérve neki, nyerjük meg azt a szabadság eszméje számára. A
népnek fáj az, ha éhezik, ha botot kap, ha a fiát elviszik katonának, de
a jármot, a mi a nyakát nyomja, nem érezi.
Pestel nyugtalanul várta, hogy szólhasson.
– Kedves herczeg, a te terved jó annak, a ki ráér ötven esztendeig
várni, kártyavárakat építeni, a mik minden ajtónyilás szelétől
összedőlnek; mi nem érünk rá philosophiai elméletekkel vesződni. A kire
mi számítunk, az a katonaság és főnemesség. A mit ez a kettő határoz, a
nép megnyugszik abban. Ha egyszer a hatalom kezünkben lesz, akkor majd
ráérhetünk a nép nevelésére. A népre bizott mozgalom nálunk csak
Pugatseff-lázadást idézhet elő.
– S rossz volna tán? mordult közbe rekedt hangon Jakuskin egy
szögletből.
– Rossz, mert organizálhatatlan. A ki tervünket végre akarja hajtani,
annak a helyzet urának kell maradni. Egy szerencsés lázadó főnök nem
volna Oroszországban más, mint egy kicserélt zsarnok. Tervünknek
egyszerre, egy jelszóra kell az egész országban végrehajtatni. És a mint
az megtörtént, egyszerre önmagunknak kell feloszlatnunk minden titkos
társaságot, megszüntetnünk minden összeesküvést, s a milyen gyülölt
feladat most a rendőrkémkedés, ép olyan nemes hivatásul kell azt
tekinteni azontul és egyesülni minden jellemes embernek, minden
hazafinak és szabad embernek, hogy a szabadság rendőrbiztosa legyen.
Mind ennek egy varázsütésre kell megtörténni.
– S hová teszed e varázsütés alatt a czárt és a nagyherczegeket? kérdé
Jakuskin, hideg iróniával.
– Azokat foglyul ejtjük s egy hadihajóra téve, átküldjük az Új-Világba.
– Át – a Más-Világba! Cháron hajóján! rikácsolt kitörve a caucasusi
katona. S azzal odalépett hevesen, öklét az asztalra feszítve.
Halljátok-e, észak és dél küldöttei, erény-egyletek, üdvtársulatok
tagjai, ti mind hamis játékot játszatok, önmagatok csalására. Egy fej
feltéve a koczkára egy fületlen gomb ellenében! Arra a kérdésre, a mit
én tettem, csak egy válasz lehet: a szélbe szórni a hamvaikat! Én nem
vagyok gyermek, mint ti. Én nem azért jöttem ide kétezer werstnyiről,
hogy philosophiai elmélkedéseket hallgassak végig, hanemhogy
cselekedjem.
Rylejeff közbeszólt nyugodt komolysággal.
– Igenis, cselekedni fogod azt, a mit a többség határoz.
A vad harczosnak a fejébe tódult a vér e rendreutasításra.
– Hallod-e, Rylejeff, én is voltam olyan fiatal ember, mint te vagy: még
nem is nagyon régen. Én is hittem azt, hogy elég az embernek jónak
lenni, hogy az egész világot megjavítsa maga körül. Olyan szép
menyasszonyom volt, mint a milyen neked van most. Testőrtiszt voltam s
húsz éves koromban tíz ütközetben nyertem kitüntetést. S tudod mi
történt velem? Lakodalmamnak az előestéjén ellopta a menyasszonyomat
Arakcsejeffnek a fia: egy hitvány kölyök, a ki még a kardját sem tudta
felkötni s mégis nekem ezredesemmé lett téve. Én kihivtam őt
életre-halálra. S a gyáva, a helyett, hogy helyt állt volna, feladott a
czárnak s engemet elégtétel helyett száműztek a Caucázusba. Mikor egy
pokollal a szivemben megváltam e várostól, az utolsó kép, a mit láttam,
egy vízből kihuzott leány volt, a kit oda hoztak hozzám holtan: a
menyasszonyom. Megcsókoltam. Még most is érzem ajkamon e csóknak a
hidegét. És érezni fogom mindaddig, a míg az a vér el nem oltja, a mi
után kannibáli módon szomjazom. Nézd meg a Czarszkoje Zeloban azt a nagy
csataképet, az eylaui ütközetről! A czár mellett egy ifjút látsz
ágaskodó paripán, diadaltól, hűségtől ragyogó arczczal, kardját magasra
emelve. Az én voltam. Ez az erdő benőtte arczomon a ragyogást; hanem
azért a kard még most is a fej fölé van emelve.
– S remélem, hogy úgy is marad, örökké fölemelve, mint a festett képen.
– De nem marad! – kiáltá Jakuskin indulatosan, – esküszöm arra az
ördögre, a kit a szivembe küldtek állandó lakónak, hogy nem hallgatok
semmire másra, mint örök boszumra. Tele írhatjátok a zöld könyveteket
határozatokkal: az én határozatom itt van.
Azzal egyet lódítva kezén, a dolmánya ujjában elrejtett éles tőr
egyszerre odacsúszott a markába s megvillant a társaság előtt.
Erre Rylejeff elszörnyedve ugrott fel helyéről s oldalzsebéből egy
pisztolyt rántott elő s azt Jakuskin mellének szegezte.
– És én esküszöm neked, hogy lelőlek itt ezen a helyen, ha te daczolsz a
mi törvényeinkkel.
– No hát lőjj le! Ide lőjj, gyermek! ordítá Jakuskin, széttépve keblén a
besmetet, s mezitelen mellét kitárva a neki szegzett pisztoly elé.
Tanuld meg tőlem, hogyan kell meghalni!
– Engedelmeskedjél Jakuskin! Vond vissza szavadat! kiáltának többen s
odasiettek a dühöngőt csillapítani.
– Nem vonom vissza! Gyávák vagytok mind! Azt akarom, hogy lőjjön meg!
kiabált a vad ember s eltaszigálta magától hevesen a közbelépőket.
– Uraim! szólt fölemelkedve helyéről Krizsanovszky, a lengyel.
– Lőjj agyon! ordítá egyre Jakuskin, tőrét csillogtatva öklében. (Ah, ha
most nyitna be Galban!)
Ekkor Zeneida a kezében tartott virágcsokorból kiszakított egy
pézsmagubót s azzal homlokon hajítá a dühösködőt.
S a kemény férfi, kit a puskagolyó soha meg nem ijesztett, e tréfás
projectiletől oly zavarba jött, hogy kiejté kezéből a tőrt, s a
homlokához kapott.
Erre megint általános csendes nevetés terjedt el a társaságban.
Mielőtt Jakuskin elejtett kését fölvehette volna, már ott volt mellette
Zeneida s ő emelte fel a gyilkot a földről, odanyujtva azt neki s
megczirógatva azt a bozontos szakállát.
– Kedves barátom, légy udvarias. Vendégünk, Krizsanovszky, a lengyel
Koszinyiérik küldötte akar beszélni. Hallgassuk őt ki. Aztán a
borotválkozó eszközödet tedd el.
Jakuskin lecsillapodott. Ennek az egy nőnek annyiszor sikerült a
legingerültebb vitákat elsimítani, mikor már csak az volt hátra, hogy a
tanácskozók fegyverrel rohanjanak egymás torkának.
Krizsanovszky kezében tartá a fövegét s azon kezdé, hogy:
– Urak! Én titeket itt hagylak. Én e tárgyról, a miről ti beszéltek, se
vitázni nem akarok, se e fölötti határozatotokat be nem várom. Én azt a
kérdést, hogy megölessék-e az uralkodó? hallani sem akarom, nem hogy a
válasznak alávetni magamat. Senkinek ti közületek nincs oly nehéz panasz
a nyelvén, oly égő fájdalom a szivében, mint nekem. Mit tett a ti
uralkodótok a ti országotokkal, mint király? Ellenség hódításától
megszabadította, nagygyá, hatalmassá tette, országokat szerzett hozzá.
Mit tett a ti népetekkel, mint ember? Adott neki jólétet, tudományt;
iskolát épített minden falunak. Ki a ti uralkodótok? Egy szép lélek,
szép testben. Europa legszebb férfia, Napoleon mondásakép. S a szive is
olyan jó, a milyennek az arcza mutatja. S a mi legfőbb, minden
hibájában, minden erényében igazi orosz. Csak az a bűne előttetek, hogy
czár. S azt mondjátok, ez elég bűn arra, hogy meghaljon érte. És mi az
én uralkodóm, a czár testvére, Konstantin? Egy monstrum, a kinek az
arczában a természet a rettenetest a nevetségessel csodamódra
összepárosítva remekelt. S a rút vonások mindegyikének van egy megfelelő
rút indulat a lelkében. A milyennek látszik, olyan: kegyetlen és
nevetséges. Egész szerencsétlen nemzetemben nincs egy érző szív, a mit
meg ne bántott volna; nincs drágaság, nincs ereklye, nincs koldusfillér,
a mit el ne vett volna tőle. Hanem azért lengyel nem fogja uralkodóját
orozva megölni soha. A mi kezünk a kardhoz szokott, az orgyilok nem
illik bele. Bocsássatok el engem innen, hadd megyek haza. Én abban a
hitben jöttem ide, hogy elszánt hősöket fogok itt találni, kik, ha eljön
a kellő idő, hadirendben állva, megizenik a harczot elnyomójuknak, a
hogy mi tesszük, s kiállnak a síkra és megverekszenek vele, a hogy mi
teszszük, s nyilt, becsületes csatában döntik el, kié legyen az igazság?
Ezt kerestem itt. Utamban, midőn Varsótól a Nyemenig haladtam, előttem
vitték elődömet, a dicső Lukasinszky Valeriant, kit árulás juttatott a
hatalom kezébe. Rokonom volt, barátom és vezérem: háromszorosan drágám.
A testi és lelki kínzás minden nemét megpróbálták rajta, hogy
kivallassák vele az összeesküvés tervét és a benne résztvevőket. Egy
szót nem tudtak belőle kivenni. Maga Konstantin vette ki a bakó kezéből
a korbácsot és tanította azt mestersége fokozására. Mikor aztán már
össze volt törve, nem ember többé, csak egy száz sebből vérző
csonttömeg, akkor az alkirály egy ágyúlafétára kötöztette ezt a még
lélegző emberi roncsot, úgy hurczoltatta őt fogságra csikorgó télben. Én
nyomról-nyomra kisértem őt. Egy-egy vércsepp hullott el utána a hóba. E
fagyott jégrózsákat én felszedtem a nyomában és eltettem egy
ereklyetartóba. Az ég megkönyörült a szenvedőn: útközben meghalt. A
Nyemen jegén lyukat vágtak s abba belédobták: elvitte a víz. Tudom, hogy
én következem utána s velem is az fog történni. De azért sem a boszu,
sem a félelem rá nem visz arra, hogy uralkodómat lesből, orozva,
hátulról, vagy mikor alszik, vagy mikor térdepel és imádkozik, megöljem!
Soha sem volt az orgyilokkal az Isten. A tőr, mely Cæsart ledöfte, kaput
nyitott a Caliguláknak és Heliogabalusoknak. Tell Vilmos önszemébe
mondta Gesslernek: «ezzel a nyillal foglak megölni, védd magad, a hogy
tudod!» Én is azt teszem. Mikor eljön az idő, megizenem a hadat
ellenségemnek s ha Isten összehoz vele a harczmezőn, egyikünk meg fogja
ölni a másikat. Hanem addig, a míg elég erősnek nem érzem magam a nyilt
csatára, semmi nyomorgatás, kegyetlenkedés és semmi phantasticus
rajongás rá nem bir arra, hogy egy idétlenszülött kitöréssel még
szorosabbra húzzam a kötelet, a mit szét akarok tépni. A ti tervetek
idétlen, éretlen, alaptalan. Ront, nem épít. Megismertem, s nem kötöm
hozzá a mienket. Bocsássatok haza.
Pestel megfogta a lengyel kezét és visszatartá.
– Nem lehet innen eltávoznod. Még semmiről sem vagy értesülve. A mit
felolvasni hallottál, az csak halavány akadémiai értekezés. A mit ez a
dühöngő beszélt, az csak egy monomán szenvedély szava. Én sem fogadom el
paizsomra irandó devisenek: «szórjátok a hamvaikat a szelekbe!» nem
azért, mintha a szívem megrezzenne tőle, hanem azért, mert tudom, hogy
ilyen szó úgy szétszórná valamennyi társaságunkat, mint egy kosár
pelyhet. Maga a nép ellenünk fordulna. Hisz a misében benne van az ima a
czárért és a nagyherczegekért s csak egyszer felejtené azt ki a pópa
onnan, agyonvernék, mint eretneket. Mikor a katonáktól azt kérdezem:
«akarjátok-e a respublikát?» azt felelik rá: «ha a czár parancsolja,
igen.» Csinján kell kezdenünk a dologhoz, nem ijeszthetünk meg senkit.
Csak az első lépés nehéz, a többi ezután magától jön. Tehát térjünk
vissza oda, a hol Jakuskin félbeszakított s te, Krizsanovszky, foglald
el újra helyedet. A czár és a nagyherczegek eltávolításáról van szó.
Csak eltávolításukról. Menjenek Amerikába. Ott is szép birtoka van még
Oroszországnak: uralkodhatnak benne. De ehhez ti nektek lengyeleknek is
segédkezet kell nyujtanotok. Mert mit használ nekünk, ha mi hajóra
rakjuk a három testvért, míg a negyedik testvér, Konstantin, a ki az
orosz alaptörvények szerint Sándor után legközelebb következik a trónra,
ott marad szabadon Varsóban.
– Töltsünk tiszta bort a pohárba, Pestel, viszonzá Krizsanovszky. Mi
lengyelek, a mióta a világon vagyunk, mindig arra voltunk jók, hogy a
mások javáért vérezzünk. Mondjátok meg nekem, mi történik mi velünk, ha
sikerül az uralkodó családtól megszabadulni?
– Csináltok köztársaságot Lengyelországból.
– De ez a lengyel köztársaság még mindig tagja lesz a nagy orosz
birodalomnak, ép úgy, mint Liefland, vagy Veres-Oroszország s fölöttünk
is marad valaki: egy fő, a ki mind a kilencz köztársaságnak ura, a kiről
nem tudom, hogy mi neve lesz és minő hatalma? Mert esküszöm neked, hogy
nem kivánom a szabadságot azért, hogy a nemzetem elveszszen benne.
A nagy elhallgatás tanúsítá, hogy a lengyel fején találta a szeget.
Itt a bökkenő!
Turgenyeff Miklós, az elnök szólalt meg ekkor.
– Légy megnyugodva, Krizsanovszky, a köztársaság feje, ki a kilencz
tartomány fölött állni fog, nem lesz autocrata, nem lesz más czím alá
bujt zsarnok.
– Hát mi?
– Az, a minek lennie kell. «Un president sans phrases.»
(A társalgás francziául folyt.)
(Ez a négy szó Turgenyeff Miklósnak majdan összes birtokába s csaknem a
fejébe került!)
Abban a pillanatban, a mint ezt kimondotta, egyszerre visszacsapódott
helyére a roulette a réztáblával együtt, s eltakarta a zöld könyvet s
felnyilt az ajtó… S belépett Galban lovag.
Fortélyos gépezete volt a kettőnek. Mikor a zöld könyv fel volt tárva,
olyankor, ha valaki a külső ajtót felnyitotta, a roulette egyszerre
visszacsúszott a helyére. A belépő Galban lovag nem hallott meg egyebet,
mint a négy utolsó szót Turgenyeff Miklóstól s nem látott maga előtt
mást, mint egy játszó társaságot. A bankadó még egyszer ismétli: «Je
suis un president sans phrases: messieurs, faites vos jeux!» Egy játszó,
a lengyel, boszusan kel föl helyéből: «merci monsieur, c’en etait
assez!» egy másik, Jakuskin, izzadt homlokát törli, arczából kikelve, s
az asztalra csap: «j’ai tout perdu!» Mint a valóságos roulette-tábla
mellett. A többiek hideg vérrel tolják be a számokra pénzcsomagaikat s
úgy tesznek, mintha észre sem vennék az ujon érkezettet.
Csak a házi asszony siet őt elfogadni.
– Bizonyos voltam felőle, hogy ön rá fog találni a mi barlangunkra. Egy
helyet tartottam fenn az ön számára.
– Nagyon lekötelez vele istennőm! ma különös szerencsémnek kell lenni a
játékban, miután a szerelemben ellenkező chanceaim voltak.
– Hogyan? Tán megszökött öntől a szép gitanissa?
– Au contraire; elaludt. Ilyen échec még nem történt velem soha.
Zeneida hangosan kaczagott, s nem lehetett észrevenni a kaczagás álarcza
alatt a felháborodást, a mit e perczben érzett. Kitalálta, hogy
Diabolkának álomitalt adtak.
– No hát akkor legyünk moitié. Játsszék ön velem közös nyerésre,
vesztésre.
Galban lovag elfogadta az ajánlatot s leült a mutatott helyre. Zeneida
odadőlt a zsöllyeszéke karjára.
Ez tehát csakugyan játszó társaság s ez csakugyan roulette-asztal.
Itt nincs a zöld könyv.
(Egy ujjnyi rézlap választotta el tőle; fölötte könyökölt.)
Itt csak rendőrségi tilalomtörést követnek el; és az szabad. Az
elnyomott vágynak valahol ki kell törni: inkább az erkölcsi téren törjön
ki, mint a politikain.
Azon sincs mit csodálkozni, hogy Turgenyeff Miklós maga tartja a
roulette-bankot. Lehet valaki bel esprit, nagy iró, philosoph és
philantrop, s a mellett szenvedélyes szerencsejátékos. Maga Napoleon is
az volt,
A mint leghevesebben folyik a játék, egyszer csak belép a játékterembe a
mellékszobából Puskin, nekihevült arczczal, s nem tekintve szét elébb a
társaságon, diadaltól átmelegült hangon mondja:
– Készen a dal!
Valamennyi arcz megrettenve tekint egyszerre felé.
Ez most elárul mindent!
Jó szerencse volt, hogy szemei, ha senkit nem láttak is meg, de Zeneidát
keresték. A hölgy, ki Galban lovag székkarján ült, odamutatott a
szemeivel a lovagra.
Ekkor vette észre azt Puskin.
– Nos, hát halljuk azt a szép dalt, mondá Galban lovag, az előtte
halomrahányt aranyakat csörgetve csendesen.
Puskin egy perczre elsápadt. Rábámult. S azután csendesen a dolmánya
keblébe nyult. Mindenki rettegve nézett reá. Mit fog elővenni? Az általa
szerzett szabadságdalt-e? S azt el fogja szavalni, vagy énekelni Galban
hallatára? vagy pedig azt rántja elő, a mit mindegyik összeesküvő ott
hord a keblében, ha tánczol, ha poharazik, az éles stilétet s a másik
perczben már le lesz szúrva az árulkodó?
Egy papircsomagot vont elő, s aztán mosolygott hozzá.
– Itt van, a mit igértem. A románcz. «A szép czigányleányról.» Akarjátok
meghallani? (Szabadságdal helyett egy románczot.)
Hogy ne? Egy kínos jelenetnek megszüntetésére legjobb volt ez.
Felolvasni valamit: akármit, hogy az alatt mindenki magához térhessen
felindulásából.
Ámde ez nem volt «akármi».
A mint hozzá kezdett Puskin, egyszerre meghódított minden figyelmet. Új,
megkapó, elragadó volt minden e költeményben; tele eredeti eszmékkel,
magasban járó gondolatokkal; tűz, vad szenvedély kifejezése, merész
eszmejárás és igéző leirások, és a mellett mily természetes egyszerűség.
Mikor a vén czigány vajda leánya gyilkosát elűzi.
«Kevély ember, hagyj minket el!
Vadak vagyunk mi. Nem köt el
Törvény: – nem ölünk, büntetünk,
Vér, könyhullás nem kell nekünk,
De a gyilkos nem jő velünk.
Vad sors számára nem születve
Szabadság csak magadnak kell,
Szavad bennünket rémületbe
Ejt. A mi népünk ősi kedve
Szelíd, jó: hagyd tanyánkat el.
Maradj. – Béke legyen szivedbe!»
Még senki sem ismerte e költeményét Puskinnak.
Mikor vége volt, Zeneida odafutott hozzá s megszorítá mindkét kezét.
Hát csókot nem adott neki, mint az elébb Rylejeffnek?
Nem. Hanem annál többet. Könyei nedvesíték arczát. A csók olcsó; a köny
drága.
Az összeesküvők egész csoportja, feledve a zöld könyvet és
alkotmánytervet, sietett forrón üdvözölni a költőt, ki egyszerre, mint
üstökös csillag, mikor a szél elveri a felhőt az égről, ott áll teljes
ragyogásában, nem hirdetve előre megérkeztét.
Galban lovag átlátta, hogy ezek nem összeesküvők; ez egy finom társaság,
mely szeret mulatni, játszani és szellemi élvektől megittasodni, a mi,
az igaz, hogy mind tiltva van Oroszországban, s azért el kell rejtőzni
vele.
– Par exemple, az ilyen költeményt más országban kinyomtatnák s
szerzőjének nevét a félvilág emlegetné.
– Bolond beszéd, szólt Puskin, kit ingerelt a hizelkedés. Nem tudod,
hogy nálunk az ostobaság egy istenség, annak oltára van, az oltárnak
papja van, és annak a papnak a neve «censor».
A censor!
Általános kaczaj követte e találó mondást.
A censor ott is a stereotyp marionette-bábok közé tartozott.
Galban lovag kapott az alkalmon az agent provocateuri talentumát is
érvényesíteni.
– Hja, messieurs et madame, a censor nálunk nélkülözhetetlen rossz.
Hiszen tudni fogjátok, hogy II. Katalin czárnő egyszer a tudósai
unszolására azt mondta, hogy jól van, hát legyen teljes tökéletes
sajtószabadság Oroszországban, három napra! Majd meglássuk a kóstolóból,
hogy mit fog ez a fa teremni? Azt gondolja az ember, hogy a három nap
alatt siettek a földből kibúvni a szabadságdalok, s rejtve tartott
remekművek, az eltiltott philosophi értekezések. Az bizony, az ocsmány
pasquillok és trágár historiák. A nyomdák csak úgy okádták a személyek
és családok ellen szórt undok rágalmak özönét, s az erkölcsrontó
kriptogram iratokat, úgy, hogy már a sajtószabadság második napján
futott mindenki a czárnőhöz rimánkodni, hogy engedje el a harmadik napot
s állítsa vissza a censurát.
Senki sem tartá tanácsosnak felvenni az odadobott keztyűt, csak Puskin
nem állhatott ellen ösztönének. Költőnek lehetetlen azt eltűrni, hogy a
sajtószabadságot gunyolják előtte.
– Tudod, Galban, ha én valakinek, a ki még a bort nem ismeri, azt
mondanám, hogy kóstolja meg azt, a mi szüret után három napig a hordó
akonáján kiforr, hát az megesküdnék rá, hogy nincs a világon utálatosabb
moslék a bornál.
– Messieurs, je suis un president sans phrase. Le dernier jeu,» hangzott
a banktartó szava; ketté vágva a kényes társalgást.
Ideje is volt berekeszteni a játékot; mert ha Galban lovag reggeli öt
óráig el nem hagyja ezt a palotát, a rendőrség be fogja törni annak a
kapuit, s elfog mindenkit.
A roulette utoljára pördült körül, Galban lovag hatezer négyszáz rubel
nyereségben maradt. Azt azután udvariasan megosztotta Zeneidával. Azután
a szokásos ceremoniáliás búcsúvételek kicserélése után igazán megvált a
társaságtól.
A hátramaradottak egymásra néztek.
Azt mindenki tudta, hogy ez a roulette csak alakoskodás. Mind a bank,
mind a játszók Zeneida pénzét szórják előre-hátra, végül senki se nyert,
se vesztett. Azért mindenki furcsán mosolygott azon, hogy Galban lovag
elnyert egy csomót Zeneida pénzéből s még gavalléros képet csinált
hozzá, mikor azt megfelezte vele. Hanem Zeneida arcza ragyogott a
diadaltól. Fölemelte a kezében tartott virágcsokrot, gyémántos
fogantyujával s a kielégített harag hangján suttogá:
– Je le payais! (Kifizettem őt.)
Galban lovag megkapta a gyémántok árát, a nélkül, hogy észrevette volna,
hogy utána hajították azt.