A terem, melyben az «Észak szövetsége» gyüléseit tartá, kettős ajtóval
volt ellátva, a mi orosz palotákban nem szokatlan. Ott a kulcslyukon át
se hallgatózni, se leskelődni nem lehetett.
A terem közepét foglalta el egy tömör asztal, inkább szekrény, s annak a
felső lapját képezte a roulette.
Ki voltak rakva rendben a pénztekercsek, hihetőleg imperiálok (bankjegy
a rouletten nem játszik), s a croupierek hosszúnyelű pénzhárítói s
minden újan érkező helyet foglalt az asztal mellett s kitette maga elé
az erszényét. Hanem azért senki sem játszott. Ez csak alakoskodás volt.
Valahányszor egy tag érkezett, az ajtónyitásra a roulette pörgetyüje
forgásnak eredt s a tánczoló golyó figyelmeztette a társaságot, hogy
valaki jő. Meglepetéstől nem lehetett tartani.
Az összegyülteket a háziasszony mutatja be egymásnak. Szükség van erre,
mert ezuttal olyan emberek is vannak jelen, a kik egymást soha nem
látták, minden ország távol vidékén alakult titkos társaságok küldöttei.
Az «Észak szövetségének» elnöke és pecsétőre Ghedimin herczeg. Titkára
Rylejeff, fiatal költő, s az amerikai gabonatársulat ügynöke. Ott van a
három Turgenyeff testvér közül a legidősebb, Miklós, a történetíró,
Lubin ezredes, a titkos nyomda tulajdonosa; az egyik Besztuseff;
Küchelbecker, a tüzérség főtisztje. Azonkívül megjelent az «üdvegylet»
főnöke, Vaskovszki; az «egyesült szlávok» képviselője, Muravieff
Artamon; a «hős szövetség» éltető szelleme, Orloff. Ezek mind magukban
elkülönítve működő titkos társulatok, a miknek czélja közös. «A
szabadság.» (Szabadság a hó alatt.) Hanem eljárásuk, modoruk, eszközeik
külömbözők. Azért jöttek most össze, hogy a szerteszét ágazó terveket
egy közös eljárásban egyesítsék. Meghívták e tanácskozásra a távol
Feketetenger-parti «déli társulat» főnökét, Pestel ezredest, s a még
távolabb Kaukázusban együttérző «vadak» fejét, Jakuskint, és a ki
legtávolabbról jött (mert egy vértengeren kellett átgázolnia, a mi a két
nemzetet elválasztja): a lengyel «Koszinyérik» (Kaszások) szószólóját,
Krizsanovszkit. Ezek a férfiak mind egyenruhát viselnek, az egy
Rylejeffet kivéve, a ki nem más, csak polgár, s divatszerű sárga gombos
kék frakkot visel. Krizsanovszky uhlán főtiszt, Jakuskin pedig georgiai
lovas. Valamennyien simára borotvált arczok, csak a lengyel tartotta meg
nemzeti jellegét és Jakuskin, kinek torzonborz szakálla össze van növe a
szemöldökével, igazi vad kozák typus, elhanyagolt külsejével kérkedő.
S a jelenlevők valamennyiének van valami irva a homlokára!
Zeneida maga az ajtónál áll s fogadja az érkezőket, míg tele lesz velük
a szoba. Nincs nagy beszélgetés, mindenki azokkal a szellemekkel
társalkodik, a kik idehozták.
Ekkor még egyszer perdül a roulette golyója.
– Ki jöhet még? kérdi Zeneida.
A megnyiló ajtón belép Puskin.
Zeneida arcza önkénytelen ijedelmet fejez ki.
– Hát te miért jősz ide? sugja neki indulatosan.
– Nem szabad ide jönnöm?
– Nem az volt-e rád bízva, hogy őrizd Galbant, nehogy meglepjen
bennünket?
– Nálamnál jobb őre akadt. Diabolka magával vitte az egérfogóba.
– De neked azt kell megfogadnod, a mi rád van bizva.
– Majd visszamegyek hozzá, mihelyt indiscretio nélkül tehetem. Most itt
akarok lenni. Mutass be.
– Gyermek vagy? A kiváncsiság bánt? Meg akarod tudni, hogy mit teszünk
mi itt?
– Részt akarok benne venni.
– Minő szeszély! Azt hiszed, hogy valami nevezetes, főbenjáró dolgot
kezdünk el itten, s dicsőséget keressz benne, hogy te is föltedd a
fejedet az egy kártyára. No hát maradj köztünk, majd meglátod, Puskin
úr!
Azzal hátat fordított neki, mintha duzzogna rá, mialatt a többieknek
bemutatja.
Zeneida volt az egész társulatnak a rendőrsége, a kit palotájába
meghivott, az el lett fogadva «testvérnek»; a kire rábizott valamit, az
be lett sorozva «férfinak»; de arra, hogy a titkos tanácskozásban részt
vehessen, hogy a «bojárok» közé emeltessék, még egy ajánlónak kellett
lenni.
– Ki ajánlja őt még? kérdezé Ghedimin herczeg.
– Én! szólalt fel Rylejeff.
Azzal helyet mutattak Puskinnak az asztalnál.
Kifejezésteljes fő volt. Borzas kondor haja, arczcsontjai, orra
emlékeztettek még az afrikai vérre, mely ereibe vegyült. (Egyik dédőse
Hannibal leányát vette feleségül, eredete a carthagói fénykorig megy
fel.) Szemei sötétek voltak és bennülők. És mégis, daczára a nem egyező
vonásoknak, az első rátekintésre mindenkit Byronra emlékeztetett ez
arcz. A kifejezés volt közös.
Puskin szerelmes volt Zeneidába, azaz, hogy rajongott érte. Zeneida
pedig komolyan szerette Puskint. És épen azért nem akarta, hogy az
szeresse őt.
Egy szó megmagyarázza az ellenmondó talányt. Zeneida tudta azt jól, hogy
mindazok, a kik a sorsukat az övéhez kötik, egy sötét végzetnek mennek
eléje, melynek ködéből a vérpad körvonalai tünnek elő. Neki mennie
kellett a végzet elé. Finnországot ugyanazon hatalom tartá bilincseiben,
melyet e titkos társulatok akarnak összetörni; s Zeneida még emlékezett
anyja könyeire, meg arra az egyszerű fekete koporsóra, a miben éjszaka,
sötétben, lopva hoztak haza egy embert, a kinek feje le volt vágva, s a
kit nem volt szabad megsiratni senkinek. Csak felnőtt korában tudta meg,
hogy az volt az ő apja.
Annyira szerette Puskint, hogy nem akarta őt magával vinni arra a
veszélyes útra, a honnan az emberek hónuk alá fogott fejükkel térnek
vissza. Boldog, napfényes sorsot szánt neki. Ő már rég felismerte a
nyugtalan korhely fiúban azt a lángészt, mely nem azért adatott, hogy
egy asszony hálószobáját bevilágítsa; mely nem Oroszországé, hanem az
egész világé. Minek volna a költőket elpazarolni? Ki rakná a gyémántjait
a puskába, lövöldözni, mikor oda az ólom is jó, még jobb.
– Uraim! szólt Zeneida a társasághoz, legelőbb is Rylejeff testvérünket
kell felkérnem, sziveskedjék felolvasni azt a szabadságdalt, a mit a nép
közt el akarunk terjeszteni. A néphangulat előkészítése az első.
Helyeselték. Rylejeff, a költő, egy szép szőke, karcsu ifju, felállt és
olvasta a szabadságdalt, melyet készített.
Szép, correct költemény volt az, emelkedett hangon tartott s a technika
minden szabályának megfelelő; a rhetorikai climax folyton magasabbra
szállt és ragadott magával s az egészből nem hiányzott a búskomor,
elbúsító alaphang, mely a nép kedélyével annyira összetalál.
A költemény felolvastával mindenki sietett az ifjú Tirtæust üdvözölni s
Zeneida a keblére borult és megcsókolta az arczát.
Puskin izetlenkedve fordította félre az arczát. Hiszen hogy egy nő
megcsókol egy férfit, ez az orosz társaságban bevett szokás; lám
Ghedimin herczeg meg se látja azt, pedig neki is van valami köze
Zeneidához; de még sem tetszett az neki. Irigyelte azt tőle. A csókot
magában is irigyelte, de még inkább, mint pályadíjt egy költeményért,
mely megjárja – faute de mieux.
– Remek költemény! mondá Ghedimin herczeg maga is. Ezt ki fogjuk
nyomatni Lubin nyomdájában egy millió példányban s szétosztjuk a nép
közt.
– Feledi ön, herczeg, szólt közbe Zeneida, hogy a mi jó népünk nem tud
olvasni. Én czélszerűbbnek találnám dalra tétetni a verset; énekelve
hamarább behat a népbe, mint nyomtatva, s akkor aztán terjed mezőről
mezőre tovább, a kaszások, az aratók, a fuvarosok elhordják faluról
falura, s a mit énekelnek, az örökké megmarad. A finn népdalokban
megmaradt a nemzet története, emléke, szabadsága, azt nem lehet
elkobozni. A marseillaise maga egy hadsereg volt Francziaországban.
– De kire lehetne bízni e költemény dalra tételét? kérdezé a herczeg.
– Itt van Puskin úr, szólt Zeneida, ő igen szép melódiákat tud
komponálni.
Ez tarantula-csipés volt Puskinnak.
Hogy ő, mint zeneszerző, csináljon melódiát Rylejeff szabadságdalára.
Már hiszen a subordinatiót lehet nagy tökélyre vinni. Az megeshetik,
hogy az államtanácsos, mikor mint nemzetőr és közkatona kirukkol,
engedelmeskedjék saját irodaszolgája káplári parancsának; az is
megtörténhetik, hogy egy herczeg, ha beállt szabadkőmüvesnek,
meghajoljon egy csizmadia előtt, ha az a páholy generálisa; hanem hogy
egy költő egy másik versíró poemájára dallamot készítsen, a midőn azt
érzi, hogy ő Caesár, amaz pedig csak Pompejus: ez a lehetetlenségek közé
tartozik.
Puskin arcza lángba borult.
– Úgy tudom, mondá, hogy a marseillaisenek a verse és dallama egyszerre
született. Rouget de L’Isle egyszerre teremté annak hangját és szavait.
Nem is lehet az máskép. A hangulatot csak a költő maga tudja eltalálni,
maga tud rá lelkesülni. Ryjeleff költeménye szép, remek, de nem gyujt,
nem melegít. Oda tűz kell!