– Hát tudod mit, Puskin, szólt Zeneida, ha te érzed magadban a dodonai
berek szent sugallását s jobbat tudsz ennél szerezni: vonulj félre az én
kis mellékszobámba, ott találsz zongorát és iróasztalt, teremts jobbat!
Puskin meg volt fogva.
– Miért ne? Én majd hozok nektek olyan dalt, a mit nem kell a parasztnak
a pópához elvinni, hogy magyarázza meg neki, mit tesz az? Az enyém a
földön fog járni.
E szavakkal a szemébe nézett Zeneidának s a mit e szemsugarak mondtak,
abból érthető volt a gondolat: «és ha Rylejeff rímes soraiért egy csókot
adtál, majd ha azt meghallod, a mi az én szivemből gyuladt lángra, mi
pályadíjt találsz ki énnekem?»
Fölkelt és átment a mellékszobákba. Nem sokára egyes akkordok a zongorán
tanúsíták, hogy belemerült a költői alkotásba, s az olyan, hogy azt nem
lehet félbenhagyni.
Csak ezt akarta elérni Zeneida.
A mire Puskin elhagyta a szobát, Zeneida egyet pördített a rouletten. A
golyó Turgenyeff Miklós előtt állt meg. A sors által ő lett a mai
tanácskozás elnökéül kiszemelve. Elfoglalta azt a karosszéket, mely
hasonló a roulettejáték bankárjának trónjához.
Akkor Ghedimin herczeg előhúzta kebléből a finom kis aczélkulcsot, mely
egy félretolt rézgomb alatti kulcslyukba illett s átnyujtá az elnöknek,
a ki a kulcsot kétszer elfordítá a zárban.
Erre az a tömör rézlap, melyen a roulette volt felállítva, a hosszú
asztal másik oldalára csuszott át. Azon a helyen, melyet eddig eltakarva
tartott, feküdt a «zöld könyv.»
Az igazi zöld könyv.
Egyetlen, a plafondról lecsüggő argandi lámpa fénye világítá meg az
alakokat, a mik úgy tüntek fel ebben, mint egy muzeum szoborgyüjteménye,
minden vonás éles kifejezést vett fel, mozdulatlanságában rajzolva a
jellemet, indulatot. Megannyi historiai tanulmányfő, melynek hivatása,
vagy magasra kiemelkedve a népek fölé, bálványoztatni, vagy felrugatni a
hóhérlegény sarka által. A csendes magábaszállás időköze alatt
valamennyien egymás arczát látszanak tanulmányozni; többen most
találkoznak először az életben s összehasonlítgatják a szemmel látott
alakot a képzelt eszményi ábrával. A «déli»-ek, a «lengyel» sohase
látták még egymást. Jakuskint valamikor tíz év előtt ismerték többen, de
akkor az egy életvidám, sima arczu udvaroncz volt, semmi sincs rajta már
a régiből. Ez egy vad ember, a ki csak akkor mosolyog, mikor ölni
készül. Az elnöki szék karjára támaszkodva áll Zeneida, a «respublica»
szobrához hasonló kép, csakhogy a szive felé irányzott tőr helyett a
hódolatul küldött virágcsokor van a kezében. (Ez is csak tőr.) Azokon
kívül, a kiket már leírtunk, jelen voltak e históriai összejövetelnél: a
három Bestuseff testvér, Trubeczkoi herczeg, Obolenszki, Korsofszki,
Urbuseff, Repnin, Orloff, Konovniczin, Adujefszki, Szuthoff, Putsin,
Batterkoff, Rostopsin, Rosen, Steinkal, Arzihodeff, Annenkoff,
Vaskofszki és Muravieff Apostol, megannyi küldöttei az országban
szanaszét működő titkos társulatoknak.
Rylejeff, a jegyző, felnyitja a zöld könyvet. Az elnök felszólítja, hogy
adja elő az utóbbi gyülés határozatait.
Egy alkotmányterv kidolgozása volt az egész Oroszország számára. A
czíme: «Ruszkája Pravda.»
Köztársasági alkotmány volt az, melyben mindazon tartományok, a miket az
orosz egykor egy nagy birodalommá egyesített, önálló országokul támadnak
fel, saját elnökük alatt. Nagy-Oroszország, Kis-Oroszország, Finnország,
Lengyelország, Liefland, Kazán, Siberia, Krim, a Caucasus: kilencz
respublika, saját kormányzattal és hadsereggel, melyeket egy közös
directorium tart össze, annak székhelye «Moszkva». Szentpétervárra nincs
szüksége a köztársaságnak: se a «szentre», se a «Péterre», se a «várra».
A terv mottója ez volt: