Csak egy oly «csatákban edzett hős», mint Galban lovag, nem vesztette
volna el a tájékozását, mikor Zeneida palotájába belépett s egyszerre
közepette találta magát annak a zűrzavarnak, a minőhöz hasonlót csak
Páris operabáljai mutatnak fel.
A vendégsereg, meghivott és betolakodó, ezrével tölti meg a fényesen
kivilágított termeket. Zeneida ma végjátékul Semiramis végjelenetét
játszotta el, s szeszélyének úgy tetszik, hogy végig játszsza még a
szinpadon túl is a hódító királynő szerepét. Maga körül akarja látni az
imádóit, a rabszolgáit, a bolondjait.
Az egész ballet jelen van; ugyanabban a jelmezben, a miben a szinpadon
tánczolt, s az énekesnők, persa és más fejedelemnőnek öltözve, s velük
együtt a főváros ifjú és vén «aranyfiatalsága».
Mikor a diadalmenetből visszatérő úrhölgy – Galban lovag karján –
megjelent a tánczteremben, a rejtett karzat rácsozata mögül a zenekar
rázendíté az üdvözlő nyitányt, mely közé a vendégsereg részéről
általános «hurrah» vegyült és a közelállók siettek a kézcsókolásra.
Hanem a mulatságnak nem lehetett olyan simán megtörténni.
Már ott várt a terem közepén, feltett kaskétával a fején, a rendőrügynök
hivatalos egyenruhájában. Az útját állta az úrnak és asszonyságnak s
feszes üdvözlet mellett kettős sziszegést hallatott, a mit aztán minden
mondat végéhez is hozzá toldott, s a mi annyit jelent, mint «szudár» és
«szudarinya» (uram és asszonyom).
– A rendőrfőnök ő excellentiája tudatja önökkel, sz. sz., hogy a nagy
bőjt a mai harangszóval megkezdődött, sz. sz. Annálfogva minden táncz,
zene tiltva van, sz. sz. Annálfogva a vendégek takarodjanak haza, sz.
sz. sz. A ház ura és asszonya pedig, sz. sz. menjenek aludni sz. sz…
Zeneida nagyot nevetett a szeme közé. Míg Galban magában szidta a
rendőrminisztert, ki ügyetlen buzgalmával még elrontja a jó tervet, a
mit ők ketten Arakcsajevvel kicsináltak.
Zeneida nem hagyta azt elrontani. Kihúzott a hajából három nyilforma
aranytűt s odanyújtá az ügynöknek.
– Menj vissza uradhoz, mutasd neki e jelvényt. Ebből meg fogja érteni,
hogy Assyria királynője szívesen látja a csatára a sarmaták fejedelmét.
Ez az ügynöknek nagyon magas stylus volt. Hanem az aranynyilakat
elvette.
– Akkor kénytelen vagyok az önök neveit feljegyezni. Hogy hiják önt,
uram?
Galban lovag azt mondá neki: «az én nevem Caracalla, s ez itt a
feleségem».
Az ügynök bediktálta magának a jegyzőkönyvébe hiven: «Caracallus úr és
Caracalla asszonyság».
Aztán az épen odalépő úrhoz fordult. Az volt Ghedimin herczeg.
– Hát az úrnak mi a neve?
– Az én nevem a «Szivárvány». Itt a névjegyem.
Tudnivaló, hogy a százrubeles bankjegyet tarka szineiért szivárványnak
híják. Ez a név annyira megtetszett az ügynöknek, hogy többet nem is
kivánt megtudni; térdig hajtotta fejét, jó mulatságot kivánt, útközben
megivott egy palaczk pezsgőt s megcsipkedte egy kis köpczös ballerinának
az orczáját s azzal visszament a rendőrfőnökhöz s referált hiven, hogy
az Ilmarinen palotában minden oly csendes és sötét, mint egy templomban
s a kapuson kivül mindenki alszik.
Hanem még ezzel nem volt vége az akadályoknak. A kituszkolt rendőrügynök
után következik a protestáns lelkész káplánja és orgonistája. A káplán
kenetteljes dictióra készül, melynek valószinű tartalma az lehet, hogy
ne méltóztassék a ház úrnőjének, mint protestánsnak alkalmat adni a
megbotránkozásra az uralkodó vallás hiveinek az által, hogy a nagy bőjt
első éjszakáját ilyen Baál papjaihoz méltó bálványimádási ünnepélylyel
megszentségteleníti.
De Zeneida nem engedi neki elmondani a szónoklatot. A mint meglátja,
hogy pap, reákiált:
– Pusztuljatok innen, papok! Nekünk semmi közünk se Baálhoz, se
Zebaothhoz; mi tűzimádók vagyunk. A mióta Bakut bekebeleztük, a
tűzimádók vallása is bevett vallás; ezek itt mind azok, s én vagyok a
papnéjuk!
«Hurrah, éljenek a tűzimádók!» hangzik minden oldalról, a jámbor káplánt
két oldalt fogják s itatják lángborral: «igyál tüzet!» Kénytelen inni, s
a közben elfelejti a szónoklatát.
– No ez jó nekem; de mit mondjak otthon a superintendensnek?
– Mondd neki azt szivem, szólt Zeneida, hogy most tartom a főpróbát
ahhoz a nagy hangversenyhez, a mit a bőjt folytán adni fogok a
protestáns templom tornyának fölépítésére.
Káplán és orgonista teljesen meg vannak nyugtatva. Hazamennek referálni,
hogy a hitbuzgó patronesse a legistenesebb foglalatossággal kezdé meg a
nagy bőjt első óráit.
Ekkor aztán be lehet zárni a kapukat, több háborgatás nem jön kivülről,
s a kik már itt vannak, azok csak holnap este fognak innen
elszállingózni.
Galban lovag helyén találja a hölgy karját átengedni Ghedimin
herczegnek.
– Én vagyok Galban lovag.
– Van szerencsém önt jó hiréből ismerni. Ön varázsló a hölgyek körül.
– Nem bizonyítottam-e be azt ma is? Nézze meg, herczeg, azt a
karpereczet, a mivel e csokor át van szorítva. Nem ismer-e rá? S aztán
nézze meg ezt hozzá.
S ezzel kivette mellényzsebéből azt az ezüstsipot, a mi a herczegnő
lovagkorbácsának fogantyuját képezte. Ghedimin herczeg láthatta rajta a
saját czimerét.
– Ez a két barriere-jelző, a két Deus Terminus a ma reggeli
szarvasvadászat s a ma esti diadal között.
– S ezt a metamorphosist ön idézte elő? Ghedimin herczeg közel volt
hozzá, hogy megszorítsa a kezét Galban lovagnak azért, hogy az
meghódította a feleségét, hogy az ne bántsa a szeretőjét, ezt azonban
megakadályozta az a fiatal ember, a kit Puskinnak hallottunk nevezni, s
a ki hirtelen odatolta a fejét a herczeg és Galban közé, s szeleburdi
szivélyességgel ölelé el őt a herczeg kézszorítása elől.
– Zdravtvujtye! Galban. Én vagyok Puskin.
– Ah, Puskin! Bravo. Hallottam hiredet. A valódi franczia bonvivant
orosz kiadásban.
– Büszke vagyok e czímre! (Pedig nem volt rá büszke. Nem lehet nagyobb
sértés, mint ha egy költőnek olyan tulajdonát dicsérik, a mi nincs semmi
vonatkozásban a Parnassussal. Azonban hát Galban lovag nem volt censor,
hogy tudhatta volna, hány remekműve a költőnek fekszik halottan
meggyilkolva a veres ón által.) Büszke vagyok rá, hogy Rinaldója lehetek
a pétervári korhelyeknek s e tekintetben szerény epigonod. Ha
megengeded, azonnal megismertetlek társaságunk leggenialisabb
coriphæusaival.
Azzal karját Galban lovagéba öltve, vitte őt igazi czimborakedvvel bele
a tömegbe.
Galban lovag nem bánta azt. Neki legelőször is az volt a feladata, hogy
az itt összegyült elégületlenekkel megismerkedjék, s e tekintetben egy
ilyen nyilt szivű, beszédes czimbora épen kedvére szolgált. Hanem aztán
csakhamar észrevette, hogy csalódott benne.
A legelső, a kivel megismerteté Galban lovagot Puskin, az amerikai követ
volt: mr. Black.
Mr. Blacknak csak egy lába volt, a másik gépláb volt, a mi mr. Blackot
nem akadályozta abban, hogy minden contratánczot végig járjon.
Egyébiránt minden mozdulata olyan kimért volt, mintha a két keze és a
feje is mind kerekes rugókon járna s esténkint lefekvés előtt az egész
embert szét szoknák szedni.
– Mr. Black. A legjobb czimbora a világon. Nem tud se francziául, se
németül, se görögül, se oroszul; csupán csak angolul. Azt pedig nálunk
nem beszéli senki. Annálfogva néma. Hanem azért a legfidelisebb ficzkó.
Még tavaly volt neki egy embere, a kivel beszélhetett: a titkárja. Azzal
meg úgy járt, hogy deczemberben a legcsikorgóbb hidegben elvitte magával
a Nyefszkij Sándor sírkertjébe, a nagyszerű síremlék-raktárt
megtekinteni. Ott a titkárnak különösen megtetszett egy gránit-obeliszk.
Visszatérve, a titkár sok pálinkát talált inni s megfagyott az úton. Mr.
Black szépen visszavitte őt a sírkőkereskedőhöz s megvette a számára azt
az obeliszkot, a mi olyan nagyon megtetszett neki.
A bemutatott alak sejtette, hogy őtet magasztalják s valami gépezetnek
megparancsolta, hogy az arczvonásain mosolygást idézzen elő, s azután
nagyon megrázta a lovag kezét s menten a másik karjába csimpaszkodott,
ketten együtt aztán a lefoglalt lovagot vitték magukkal, míg egy
harmadik úrba botlottak bele, a kit Puskin e szókkal ismertetett meg
Galbannal:
– Sumikoff Alexievics Sergius.
– Ah, a hirhedt mistificateur! Sokat hallottam önről beszélni.
A «mistificatio» szó külömben és az egész ötlet, embereket bolonddá
tenni, csupa mulatságból, épen azon időkben Párisban kelt divat volt,
hogyne utánozták volna tehát Szentpétervárott is.
– De nem hallottad még a legújabb kalandját, vágott eléje Puskin. A
szerecsen rabszolgáról. No azt elmondom, mert az fölséges tréfa volt.
Sumikoff befestette az arczát feketére s kiadta magát Milinkoff herczeg
rabszolgájának. Mindnyájan be voltunk avatva a tréfába, csak
Petronyefszki gróf nem. Ez volt az áldozat. Mungo zongorázott és
gitározott, s beszélt görögül és latinul s szavalt Schillerből; a mi
nagy rendkivüliség egy négernél és a mellett gyönyörűen tudta elmesélni,
hogy király korában hogy törette mozsárba a tolvaj minisztereit.
Petronyefszki egészen belebolondult a szerecsenbe; rajta esett
Milinkoffon, hogy adja el neki. Az eleinte szabódott, hogy ez neki is
kegyencze, nem válhatik meg tőle, utoljára megalkudtak hat ezer
rubelben. Mikor Petronyefszki lefizette a pénzt, Milinkoff előre
figyelmeztette, hogy jól vigyázzon erre a négerre, mert ennek az a
szokása, hogy elszökik. Dejszen majd vigyáz ő rá. Természetes, hogy
Sumikoff az első éjjel lemosta az arczáról a chinai tust s szépen
kisétált a fehér ábrázatjával a gróf palotájából. A hatezer rubelből
aztán csaptunk egy nagy lakomát, s Petronyefszki maig sem tudja, hogy ő
fizette meg annak a költségét, hanem azért egyre jár a szegény
rendőrminiszterre, hogy kerítse elő megszökött szerecsenjét.
Szabad volt nevetni rajta. Galban azt is megtette. Magában pedig azt
gondolta, vajjon ez az én ujdonsült barátom csakugyan azt hiszi-e, hogy
ezekkel az ismeretes anecdotákkal engemet el lehet fogni, hogy ne lássam
azt, a miért idejöttem?
Pedig bizony meglátta.
Nagy gyakorlata volt ebben. Leirás után ráismerni az emberekre, a
legzajosabb embertömeg közepett is meglátni azt, a kit keres.
Megpillantotta a sokaság közt először azt az alakot, a kit mint
Krizsanovszkyt irtak le előtte; aztán nem sokára azt a másikat, a kinek
neve Pestel.
Úgy tett, mintha nagyon hallgatná, miket követett el a hires
mistificateur, de félszemmel mindig azt leste, hogy találkozik-e a két
alak egymással? Odamennek-e Ghedimin herczeghez és Zeneidához? Egyiket
sem tették. Ha véletlenül összetalálkoztak, elmentek egymás mellett,
szembe sem nézve s Zeneidát kerülni látszottak. Még több kipéczézett
alakot is látott felmerülni a tánczoló, ujongó tömeg közül, a kik
azonban nem látszottak egymásról tudomást venni.
Puskin most egy indítványt tett.
– Négyen vagyunk, csinálhatnánk egy l’hombre partiet.
Galban lovag azon is keresztüllátott. Jó is volna most őt leültetni egy
magányos asztalka mellé s nézetni a festett papirra egész éjjel.
– Köszönöm. Én csak hazard játékot szoktam játszani.
– Az pedig nálunk szigorúan tiltva van.
– Mint a bál bőjtben, szólt Galban nevetve.
Most azonban egy új felvonás vonta magára a társaság figyelmét. «A
czigányok jönnek!»
Oroszországban is a népdalok minstrelje a czigány, mint Magyarhonban. De
az a különös, hogy a míg Magyarországban a czigány művészete a zene,
Oroszországban nem az, ott a czigány énekel. Mint énekkar jár a banda
városról városra s elmaradhatlan mulattatója a nagyúri társaságoknak.
A keleties festői öltözetű csoport a terem közepén áll fel, s míg
huszonnégy férfi és nő kört alakít, a puszták és erdők dalait énekelve,
egy leány magányosan tánczolja hozzá azt a sajátszerű tánczot, a miben a
dal szövege tükröződik vissza.
– Nézd, nézd ezt a mi fekete igazgyöngyünket! szólt Puskin, odavonszolva
barátai segélyével Galban lovagot a czigányok körébe. Bravo Diabolka!
Érdemeld ki a nevedet! Nézd azt az alakot! Valóságos ördög! Minden
mozdulatja csáb. Hogy villognak a szemei! Az egész pokol ott ég bennük,
hogy az ember irigyli a benne elkárhozottakat. Mikor ilyen mélán
körültekint, nagy hosszú szempilláit félig lesütve, azt hinnéd, egy
bűnbánó szent, a kinek a vétkeire mégis édesen esik visszagondolni. S
hogy tör ki belőle egyszerre a dæmoni tűz! Táncza az őrjöngés ideálja.
Nem betanult táncz, az érzékek mámora sugallja ennek vonaglásait.
Vakmerő, de mindig klasszikus, mint egy mænade. Hogy szítja a tüzet a
szemeivel, hogy csattognak össze a fehér fogsorai! Egész lénye egy láng.
Most mindjárt meggyullad saját maga körül forogva. Azt hinnéd, már
kimerült, elfáradt, tántorog, mikor így a két karját a feje mögé emeli,
s a fejét lankadtan e bársonytámlára hajtja, szempillái reszketve
tapadnak alá, ajka élvetegen marad félig nyitva; most mindjárt
összeroskad. Ne higyj neki! Így tesz a tigris mikor meglapul s azt nézi,
hogy kapja el egy szökéssel kiszemelt áldozatát. A tigris harap!
A szilaj czigányleány a szoborszerű lankatag állásból egyszerre
odaszökött Galban lovaghoz s átölelve a nyakát, megcsókolta annak az
ajkait.
– Istenemre, ez a komédia jól van csinálva, mondá magában Galban lovag.
Most meg lekötöznek egy ördögien szép leánynak a karjaival. Az én
összeesküvőim értik a mesterségüket.
– Bravo Diabolka! tapsolt Puskin, s egy percz mulva mind a három uracs
elpárolgott Galban lovag mellől, nem kellett már őt őrizni. A kit
egyszer a Diabolka pókfonala körülkerített, az meg van fogva, meg van
fojtva.
Galban lovag ezt is értette jól. De sokkal nagyobb világfi volt s sokkal
jobb izléssel birt, hogysem a kinálkozó poharat elutasítsa magától: «ma
az én ördögöm fogsz lenni!» suttogá a leány fülébe, ki villanyosságtól
vonagló sima bársony karjaival átfonta karját. S aztán úgy tett, mint a
ki hódításával még kérkedni is akar, s a karjára vett czigányleányt
körülhordta a tánczteremben, a buffetben és a hűs pálmakertben, cavalier
servantjául szegődve; és a közben figyelve a kiszemelt alakokra.
Kezdte észrevenni, hogy azok, a kiket ő les, viszont ő rá lesnek. S azok
nem fognak a zajos mulatságok termeiből addig eltávozni, a míg őt itt
látják. Készen volt a stratagemájával.
Mikor másodszor körüljárta a termet, Diabolkával a karján, megigérte a
leánynak, hogy feleségül veszi, s eljegyzésül ujjára húzta a gyűrűjét.
Azt elfelejtette tőle megkérdezni a leány, hogy hát hogyan hínak téged?
hanem a gyűrűbe foglalt kőnek a nevét ismerte, azt úgy hijják, hogy
«gyémánt».
– Aztán, ha te nekem férjem fogsz lenni, akkor majd úgy-e te is eljösz
velem a sátorba üstöt foltozni, lopott birkából lakmározni?
– Nem úgy lesz; ha te nekem feleségem fogsz lenni, akkor te jösz el én
velem palotában lakni, mindennap ötször felöltözni, ezüst tányérról
enni, mintha mindennap lakodalom volna.
– No majd én kivetem neked a kártyán, hogy melyikünknek a jövendölése
teljesedik? Jer, bujjunk el valahová, a hol senki sem lát.
Diabolka, úgy látszott, hogy nagyon járatos ebben az erdőben; tudta,
melyik rugót kell megnyomni egy-egy a fallal egyenlő táblázatu ajtón,
hogy az felnyiljék, azon belül aztán egy kis bizalmas rejtek kinálkozik,
egy boldog pár számára elég. Az ajtó rögtön becsukódik; a lármás
teremben senki sem veszi észre, hogy két ember hiányzik. A kis menedék
közepén van egy kerek asztalka, azt ha elfordítják, elsülyed a padlat
alá s pillanatok mulva megint fölemelkedik, megrakva inyencz lakomával,
a miből még a jeges veder sem hiányzik, pezsgős palaczkjaival.
Galban lovag mosolygott. Ez volna hát a csapda? S nagyobb biztosság
kedvéért még magát a macskát is odazárták. Szegények! Azt hiszik, hogy a
kigyót is meg lehet fogni egérfogóval. Azonban hát hadd teljék az idő.
Időt kell engedni az ellenségnek, hogy hadrendbe álljon. Most azt
hiszik, hogy ő már meg van fogva. A ki Diabolkának adta magát, az
egészen azé lett. Azt hiszik, hogy ő már félre van téve az útból. Most
nem félve az ő kémszemétől, az összetartozó emberek egybekerülnek a nagy
találkozóra. De hol tartják azt a találkozót? Melyik rejtekében annak a
titokteljes épületnek? Ez a gondolat járt a fejében.
Csirrrrr! hangzott az asztalhoz csapott pohár, száz darabra törve.
– Mikor én vagyok melletted, akkor ne gondolj másra! Ha az én szemembe
nézhetsz, ne nézz a világba! Félsz tőlem talán? Józan akarsz maradni?
Galban bebizonyította, hogy nem fél tőle s nem akar józan maradni.
Felkapta az egész palaczkot s úgy ivott belőle. Egyéb oka is lehetett rá
egyenesen a palaczkból inni. A pezsgőbe nem lehet keverni álomitalt,
mert azt, ha felbontják, kifut; a pohárba pedig könnyen lehet altatót
elrejteni, a mit észre nem vesz az ember.
Hogy Galban lovag mint jött arra a gyanúra, hogy őt itt még holmi
narcoticummal is ártalmatlanná tehetik, annak igen egyszerűen az a
nyitja, hogy ilyen álomport ő maga is hozott a zsebében, abból az
elővigyázati czélból, hogy ha netalán alkalmatlan kullancsra akadna, azt
lerázhassa magáról.
Két dologra nem lehet egyszerre hallgatni: a szívdobogásra és az
óraketyegésre. A ki a gyönyörrel játszik, az hamis játékossal játszik, a
ki nem igazán számítja az időt. Ezt tudta Galban lovag tapasztalásból.
Neki meg kellett szabadulni a fekete szépségtől jó idején, s a
czigányleányt nem mámorosítá el a bor. Összetört már minden poharat, s
csak a leütött nyaku palaczkból húzták a bort, felváltva. Egy ilyen
palaczkkal kellett őt tehetetlenné tenni. Nagyon könnyű dolog volt az.
Mikor a jégbehűtött palaczk fejét leütik, akkor a bornak négy ötöde meg
van fagyva. A közé öntött altató csak a higan maradt borral vegyül el. A
ki először iszik belőle, az megiszsza az álomitalt; a ki utánna
következik, annak már a jégből felolvadt bor jut részül s nem árt meg
neki.
Diabolka vad kedve egyszerre csak alálohadt, karja lecsúszott lovagja
nyakáról. Ásítozni kezdett; a feje hátrahanyatlott. Egy perczre
felriadt, mintha eszére térne s világosság derülne agyában, hogy most
neki nem szabad elaludni, mert abból nagy veszedelem lesz! A vizes
kancsót kereste. Hanem a szer nagyon erős volt. Kettőt lépett, aztán
elkezdett tántorogni. A kezeit még a homlokán tartá, de már aludt.
«Kössétek a medvéket lánczra!» hebegé. Már a pusztában álmodta magát.
Aztán végig terült a padlaton. Galban lovag fölemelte a leányt a
földről, lefekteté a kerevetre, megcsókolta az ajkát és ott hagyta.
A rejtekajtó felnyilt s ő ismét a pálmakertben találta magát. Egy hat öl
magas amphitheatrum az, tele az Indiákról s a Senegal mellől elhozott
ritka növényekkel, a miket hamis meleggel, utánzott napfénynyel
bolondítanak itt, hogy a kilenczhónapos tél országában zöldüljenek és
növekedjenek.
Egy óriás fügecactus mögé lopózva, kikémlelt Galban lovag a
mellékterembe.
Ott egy szilaj orgia képét látta, a minőt nem szeret leirásban
megörökíteni sem az emlékezet, sem a képzelem. Nem is érdekelte őt az. A
mit megakart látni, az volt, hogy vajjon azok az alakok, a kiket ő
kipéczézett, részt vesznek-e ez eleusi mysteriumban? Egyet sem talált
ott. Valóban álarczosbál ez; a bál maga az álarcz, s a kik azt viselik,
azok nincsenek a bálban.
Hol vannak hát?
Valamennyien mind eltüntek, még Puskin is, a korhelyek nagymestere.
Elindult őket felkeresni.
Nehéz és koczkáztatott merénylet volt.
Először is egy teljesen ismeretlen palotában neki indulni,
tájékozatlanul, a kutatásnak; kitérni a netalán szemközt jövők elől, s a
csodálkozó szemet megcsalni tettetett mámorral, a hogy a részeg ember
szokott benyitogatni minden ajtón, megháborított pásztorórák hősei által
kidobatni iminnen-amonnan. És azután ha rátalál a helyre, a hova a
különvált társaság félrevonult, ott lehet, hogy őr lesz felállítva, a ki
az elrejtőzötteket a gyanus közeledőkről értesíteni áll ott. Azt
hirtelen orozva kell megrohannia, mellére szegezve a pisztolyt. Mert
akkor már bizonyos, hogy a hol hirnök áll az ajtó előtt, ott
összeesküvés van az ajtó mögött. És akkor berohanni az ajtón. Ha ez az
ajtó zárva lesz, akkor a gyanu alapos, akkor erre a palotára ki van
mondva az itélet, s ha kell, szétszedik azt kőrül-kőre. Ha pedig nyitva
van az ajtó, akkor belépni a társaság közé ezzel a szóval: «a czár
nevében! önök az én foglyaim!» Lehet, hogy akkor rögtön leszúrják; de
sokkal valószinűbb, hogy nem. A fölfedezett összeesküvés demoralizált.
Mikor azt fogják hallani: «ha én reggelig vissza nem térek
Arakcsejeffhez, mind azok, kik e palotában vannak, a hatalom kezébe
jutnak!» meg lesznek dermedve, s önként tartják kezeiket a bilincs elé.
S elvégre is, ez hivatás. Egyik ember meghal így, a másik amúgy. A
katona tudja, hogy lőnek rá, mégis előre megy; a tengerész tudja, hogy a
viznek nincsen gerendája, mégis rászáll. Az egyik ember fittyet hány a
bárdnak, a másik a tőrnek. S mind a kettő heroismus.
És aztán, ha a félrevonultakat nem a «zöld könyv», hanem a zöld asztal
körül találja csoportosulva, a tiltott rouletten vesztegetve a pénzüket?
eh bien! akkor ő is közéjük fog ülni s ezt nem fogja elárulni
Arakcsejeffnek. Ez nem gentlemannak való feladat.
Volt a kutatáshoz valami Ariadne-fonala. Hasonlatos a meséhez, a hol az
elhullatott kavicsok vezetik haza az erdőből az eltévedt gyermekeket.
Zeneida Semiramis jelmezében jött haza. Dúsgazdag rőt haja át volt fonva
igaz gyöngysorokkal. Mikor Galban lovag a diadallal hazahozott művésznő
fejéről lesegíté emelni a bashlikot, egy gyöngyfüzért szándékosan
kettészakított észrevétlenül. A fonálról lepergő gyöngyöket egy ideig
fentartja a sűrű hajzat, de mégis lehetetlen, hogy járás közben egy-egy
le ne hulljon.
Egyet már megtalált a pálmakertben. Tehát itt keresztül kellett mennie.
A második gyöngyszemet megtalálta egy korridoron. A harmadik már
elárulta neki a lakosztály küszöbét is, a melyen át eltünt a hölgy. S a
hol ő van, ott kell lenni a többinek is.