Ghedimin herczeg egyszerű, czímer nélküli szánban, nem egyenruházott
kocsissal indult ki titkos lakhelyéről. Kocsisának azt az utasítást
adta, hogy hajtson a szinház felé.
Nagyobbszerű szinháza az új fővárosnak még akkor csak az operaház volt.
Abban aztán játszottak egy este drámát, vigjátékot, operát egymás után;
az előadás eltartott rendesen éjfélig.
Az oroszokat azon időben meglepte a szinmüvészet iránti lelkesedés. Az
az egy szinház kevés volt nekik, annál fogva azt találták ki, hogy a
gazdag herczegek saját palotáikban építtessenek szinházakat, s azokban
játszatták saját meghivott vendégseregük előtt saját szintársulataikkal
Shakespearet, Molieret. Magában a két czári lakban, a téli palotában s
az Eremitageban is volt magánszinpad, a min csak udvari szinészek
debütáltak. Sőt egy nevezetes előkelő főúr még a falusi jószágára is
magával hordta a szintársulatát, s minthogy faluhelyen a mi
legnehezebben megszerezhető egy jó szinielőadáshoz, az a t. cz.
publikum: annálfogva még egy viaszbáb gyüjteményt is szerzett hozzá:
tábornokokat, tanácsosokat és elegáns úrhölgyeket, szalmával kitömve,
kik a zártszékeket végig üljék, hogy tökéletes legyen az illuzió.
Tudnivaló, hogy az ilyen színművészek a főúr jobbágyaiból cseperedtek
fel, annálfogva egészen valószinű az az adoma, hogy mikor egyszer
Othello javában fojtogatná Desdemonát, a főúr nagyot prüszszentett a
páholyában, mire a gyilkos mór rögtön abbahagyá a sötét gonosztettet, s
előrelépve a lámpáig, «kedves egészségére» kivánta a kegyúrnak a
megrázkódást, s csak azután tért vissza Shakespeare kegyetlen ötletét
végrehajtani.
Ebből képzelhetni, mily fokú lelkesedésnek kellett ott kifejleni egy oly
rendkívüli művészi tünemény iránt, a minő Ilmarinen Zeneida volt. Saját
országuk szülötte. (Igaz, hogy maga Finnország is abban az évben
született Oroszország számára, a melyben Zeneida.) Zeneida nagyobb
hatalom volt, mint egy miniszter. Hiszen már II. Katalin czárnő idejében
lehetett bátorsága egy primadonnának azt mondani a czárnő szemébe, ki
azt hányta fel neki, hogy már is annyi fizetése van, mint az első
tábornagynak, hogy «no hát énekeltessen magának felséged a
tábornagyjaival»
Nem is attól félt legjobban Ghedimin herczeg, hogy Zeneidát valami
méltatlan meggyalázás éri, a mi egy sértett vetélytársnőtől kitelik,
hanem inkább attól, hogy ez a nő (a milyennek ő ismeri) képes lesz, a
mint az első füttyhangot meghallja, kiugrani a proscenium-lámpák elé s
rágyújtani a marseillaisere s a mely perczben elkezdenek a nagy
operaházban szalmakoszorúkat hajítani, a másodikban már emberfejekkel
fognak hajigálózni. Egy ilyen szikra kell csak hozzá s fellobban az
egész tűzakna.
Erős szívdobogása volt, a mint az operaház felé közelített. A bömbölő
száz harang nem engedett semmi zajt hallani. Mikor aztán a harangok
elnémultak, akkor egyszerre felhangzott a hosszú utcza, melybe szánkója
befordult. Az egész széles sugárút egy zsivajgó néptömeggel volt
belepve, mely feléje hömpölygött. Mi ez? Forradalom, vagy diadalmenet?
Száz meg száz fáklya világít a fejek fölött.
Sebesen dobogott a szíve. Nem volt forradalmi jellem. Nem az az ember, a
kit a gyönyör megittasít, mikor a nép oroszlánordítását hallja. Lelkében
rettegett attól. De nemes ember volt, a ki szive-lelke ellenére el tud
veszni azokkal együtt, kiknek hűséget esküdött; a ki el tud menni a
bitófáig, pedig irtózik tőle, azon nagy eszmékért, a miket imád. Sok
emberből lett már hős oly módon, hogy hiányzott a bátorsága elfutni a
csata elől. Iván herczeg ott maradt s bevárta a tömeget.
Egyszer aztán látott valamit, a mi csakugyan ujdonság volt előtte.
A fáklyáktól megvilágított csoport közepett siklott tova egy aranyozott
szán, melynek orrát egy aranyhattyú képezte: Zeneida ismeretes szánkója,
abban ült a művésznő, drága nyusztbundájába burkolva, s azonfölül
eltemetve virágcsokrok közé (a mik candirozva voltak már a fagytól), a
szánkót pedig egy nyolczas fogat húzta; igen is: olyan fogat, a minőn
még a czár sem járt soha; nyolcz bojár ifjú, a szinéből válogatva a
jeunesse doréenak, s a ki a bakon ült, a kocsis helyén, az maga Galban
lovag. Az arany ifjuság maga vontatja hazáig az ünnepelt művésznő
szánkóját.
Ghedimin herczeg maga is kiszállt a szánjából s a tömeg közé vegyült,
Zeneidát kisérve.
Egy ember törte magát a sokaságon keresztül, a kiben a felesége inasára
ismert. Az a szánhoz érve, egy óriási jáczintcsokrot nyújtott át Galban
lovagnak, néhány szót suttogva hozzá, mire a lovag felállt és harsány
hangon kiáltott:
– Hohó uraim! Nemes paripa urak! Megálljunk egy pillanatra! Ime a
legfényesebb trofeum! Ezt a csokrot a briliántos fogantyúval küldi
«hódolata kifejezésével az isteni művészet iránt» a mi felséges
Zeneidánknak – Ghedimin herczegasszony.
A hurrakiáltás egy pillanatra egész ködöt lehelt a hideg légbe.
– Allons. Előre! Nemes táltosok!
A nyolczas fogat vágtatva vitte a szánt.
A szán hátulsó bakján állt egy fiatal ember. Mikor Zeneida átvette a
csokrot, az a fiatal férfi odahajolt eléje, úgy, hogy az ábrázatja épen
megfordítva került a hölgy arczával szembe. Még az ismerős arczra is
nehéz ily helyzetben ráismerni.
A megfordított arcz ezt sugta a hölgynek:
«Timeo Danaos et dona ferentes.»
– Nem tudok diákul: szólt a hölgy, fordítsd le más nyelvre.
S a megfordított fő extemplo visszaadta azt hazai nyelvén tökéletes
hexameterben: «Félek a muszkától, ha ajándékot hoz elém, is.»
– Köszönöm, Puskin!
Azok, a kik az «észak szövetségéhez» tartoztak, egymást a
vezetékneveiken szólították, eltérve az ős orosz szokástól, mely
mindenkit a keresztnéven szólít, a férfinak az atyja, a nőnek az anyja
keresztnevét toldva a magáéhoz.
Tehát ez a fiatal ember «lesz» Puskin. Még most nem az. Még most senki.