Ghedimin herczeg ma együtt ebédelt a feleségével.
Sem a férj, sem a nő nem hozta szóba a mai jelenetet, a mi a
szarvasvadászatot befejezte. Pedig lehetetlen, hogy az egész városban
szét ne futott volna annak a híre. Csak a rendőrség nem vett róla
tudomást. Még az elejtett szarvast is otthagyták, a hol elesett, majd
csak sötéttel fogják azt elszállítani, hogy senki se lássa, ki vitte el.
– Lesz ma szerencsém önhöz az operaházban? kérdé a herczegnő.
– Nem tudom, elmehetek-e?
– Kár lesz elmaradni. Ma Ilmerinen kisasszony utoljára énekel a «Titkos
házasság»-ban s nagy ovátiók készülnek a részére.
(A herczegnő arra gondolt, hogy ma ki fogják fütyülni Zeneidát s azt
nagyon derék dolog lenne a herczegnek neje páholyából végigélvezni.)
– Sajnálom, hogy nem igérhetem meg. De ezen az estén, mint ön nagyon jól
tudja, az öreg anyámat kell meglátogatnom s a jó asszony, ha egyszer
megkaphat, el nem ereszt. Az egész világról kérdezősködik s aztán
szigorúan megköveteli tőlem, hogy mikor az éjféli harang megszólal, a
szobája melletti kápolnában leüljek az orgonához s a bűnbánó zsolozsmát
énekeljem. Ezt nem tagadhatom meg tőle. Inkább ha azt akarja ön, hogy
együtt töltsük a mai estét, jőjjön fel velem hozzá.
– Oh, köszönöm a jó mulatságot. Én még nem éneklem a zsolozsmát.
– Még úgy sem látogatta ön meg nagyanyámat, mióta egybekeltünk.
– Tudja, hogy félek a halottaktól.
– De hisz ő szegény még eleven.
– Annál rosszabb. Élő halott. S én irtózom egy mumiát látni s arra
gondolni, hogy magam is ilyenné lehetek valaha.
– No, hát jó mulatságot, kedvesem.
– Nagy áhitatot, kegyelmesem.
A herczeg eltávozott. A herczegnő utána küldte a törpéjét, hogy
elrejtőzve a lépcsőház narancsbokrai közé, lesse ki, vajjon a herczeg
csakugyan a nagyanyja lakosztályán marad-e, és meddig marad ott?
Ghedimin Maximovics Iván valóban a nagyanyja lakosztályába távozott az
összekötő folyosón át. Az öreg úrnő a Ghedimin-palota középső
szakaszában lakott, melynek ablakai mindkét felől udvarra nyiltak.
Épen húsz esztendeje már annak, hogy Anna Feodorovna el nem hagyta a
szobáit. Még a rekkenő nyarat is ott tölti a prémbőrökkel kivert falak
között, a mikor minden úrféle menekül a fővárosból a Neva szigeteire.
1804. tavaszán egy makacs idegbaj erőt vett rajta s azóta az egész
járása-kelése e földön az étkező asztalától a kártyázó asztaláig s onnan
vissza, egy kerekeken gördülő zselyeszéken. Fél a szabad légtől.
Eleinte az első években társasága is volt: három, korához illő öreg
asszonyság, a kik eljártak hozzá whistezni és pletykázni. Lassankint
kimaradoztak. Először egy, azután kettő, utoljára mind a három. Senki
sem merte neki tudtul adni, hogy meghaltak. Azt hitették el vele, hogy
nehezen esik a lábaiknak a lépcsőn fölmászni. Azóta egyedül egy magában
játszik whistet.
Most is azt a tarka kattun kelmét viseli, a mi 1803-ban olyan nagy
divatba jött, az által, hogy Sándor czár megtiltotta a külföldi
gyapotszövetek behozatalát. Azt hiszi, hogy mai nap is azt hordja a
metropolisban minden úrhölgy. És hozzá azt a tollas barettet, a mi
hasonlít a turbánhoz.
Tizenkét esztendeje már, hogy a vele egyvívású emberek közül az utolsó
meglátogatta. Azok mind elmentek már haza, az őseikhez. Hanem neki ezt
nem szabad megtudni. Azok mind élnek s neki ünnepélyes alkalmakkor
izeneteket, üdvözleteket küldenek; szentelt kalácsokat, fonatos
pereczeket, himes tojásokat cserélnek ki egymással még most is s husvét
napján ott vannak a czifra látogató jegyeik az asztalán, ez aranybetűs
mondattal: «Christos woszkresz».
A világtörténet ott maradt el rá nézve, a hol I. Napoleon és I. Sándor
császárok örök időkre békét kötöttek egymással s azzal egyidejűleg az ő
egyetlen fiát, Vaszilovics Maximot a czár kinevezte az új georgiai
dzsidásezred parancsnokának. Georgiát akkor keblezték be Oroszországba s
Anna Feodorovna most is dicsekedve emlegeti, hogy egy napon Georgia volt
császárjával, Heracliussal is volt szerencséje beszélgethetni, kit az ő
kedves Maximja vezetett föl hozzá. Ugyan nem értették meg, a mit
egymáshoz beszéltek, mert az excsászár csak perzsául tudott, a mi nem
hasonlít sem az oroszhoz, sem a francziához, hanem azért igen jól
mulattak.
Ettől fogva gondja volt rá a családnak, hogy a jó öreg asszony nyugalmát
ne háborítsa meg semmi a világesemények nagy zajából. Az ő számára külön
nyomattak egy hirlapot, a miből minden háborús hír ki volt hagyva. A
fejedelmek nem tettek a világon egyebet, mint elvették egymásnak a
leányait feleségül, országaikat nagylelkűen odaajándékozták egymásnak, a
tábornokaikat minden ok nélkül feldiszítették, érdemrendeket osztogattak
s hogy mégis vérontás nélkül ne maradjon a század, a távol Tenedos
szigetén megverték a hitetleneket, s Persia határán levertek egy-egy
kurd lázadást.
Anna Feodorovna még a rettenetes franczia hadjáratról s Moszkva iszonyú
leégéséről sem tudott meg semmit.
Pedig a borodinói csatában az ő egyetlen Maximja is elesett.
Az ő hirlapjában az állt, hogy Vaszilovics Maximot kinevezte a czár
Georgia kormányzójává s az oda ment el búcsúzatlanul. Azóta onnan
izenget neki s küldöz leveleket, a miket az inasa olvas fel előtte, mert
az ő szemei már nem tudják sorba szedni a betűket. Jó fiu! soha el nem
felejti az anyját.
Ez az inas, a jó Ihnátko, az ő mindenese: szakácsa, szobaleánya,
felolvasója. Az is lehet már valami hetvenöt éves, s ilyenformán valami
tizenöt évvel fiatalabb úrnőjénél. Asszonycseléd nem állná ki, hogy
napról-napra lakatot vessen a szájára s elhallgasson minden rossz hirt,
a mi odakünn történt; oh, ezt nem lehetne asszonytól kivánni. Férfi is
csak olyan birja azt meg, mint Ihnátko.
Kivált egy ilyen ünnepnapon, a mikor Anna Feodorovna nem kártyázik, mert
az bűn volna. Annál többet kérdezősködik. Szerencsére igen jó étvágya
van s minden süteményből tud jóízűen enni, a mit «barátnői» küldöznek
neki a maslicza utolsó napján.
– Te Ihnátko, nekem úgy tetszik, hogy ezt a kalácsot nem maga készítette
a Sofia Ivanovna. Az kiszokta szedni a mozsolaszőlőből a magokat.
Kóstold meg csak.
– Ez biz igaz. Nem lát ám már a jó lélek.
– Igaz biz az; hisz az is öreg már velem együtt; elég oka lehet rá, hogy
ne lásson.
(Legfőbb ok pedig az, hogy hat láb föld van közte és az Isten világa
között.)
– Hát a kis herczegnő, meg a fekete grófnő elküldték-e üdvözleteiket a
mai napra? Meg az altábornagyné, a ki olyan nehezen hall?
– Mind itt vannak a köszöntő leveleik az ezüst asztalon.
– Feleltél-e nekik illendően?
– Azonnal feleltem.
– Az altábornagynénak nagy betűkkel kellett volna ám irnod; mert igen
nagyot hall. Hát az a szegény koldusasszony eljött-e a meleg ruhákért?
Nem mondott-e jövendőt? Nem jön-e valami üstökös csillag? Csak az ne
jőjjön! Hát a nagyherczegnőknek nem vitted-e el a bokrétákat?
– Elvittem. Megköszönték.
– Nem mentek még férjhez? Istenem, már arra valók volnának.
(Férjhez bizony, mind a ketten, még gyermekkorukban: ahhoz a fehér lovas
vőlegényhez, ki a más világon tartja a nászt; de Anna Feodorovnának azt
soha sem mondták meg.)
– Hát az öreg ember hogy van?
– Csak úgy, mint rendesen.
– Használja-e az általam küldött Erzsébetgolyókat a köszvény ellen?
– Erősen használja.
– Tud-e éjszaka aludni?
– Hát egyszer tud, máskor nem tud.
– Nem haragos nagyon, mikor holdujság van? vagy ha szél fúj?
– Hébe-hóba; de csak megengesztelődik.
– Az a csúf pipa tudom, hogy mindig a szájában van. Úgy ül a füst
között, mint egy szénégető.
– Hát mit csináljon egyebet?
– No megállj. Vidd át neki: itt van, ezt a jó meleg hálósipkát. Magam
kötöttem az öreg ember számára, piros haraszból. Mindig szerette a piros
sipkát. Mondd meg neki, hogy gondoltam rá, nem úgy, mint ő én rám. De
hát mit is küldhetne ő nekem? Pipahamut?
(Hajh biz az az öreg ember maga is rég hamu már. Ő volt a férje a jó
Anna Feodorovnának. Maga is köszvényes ember volt, a ki évekig nem látta
a feleségét, bár egy házban laktak; járni egyik sem volt képes. Azután
az egyik nem tűrhette a pipát, a másik meg nem tudta azt letenni a
szájából. Egyszer aztán ő is nyugodalmasabb helynek találta az Alexandre
Nyefszkij kathedráléjában levő sirboltját az eddigi fekhelyénél; de
olyan csendben temették el, hogy az öreg asszony nem tudott meg a
haláláról semmit s még egyre készíti számára a jó meleg sipkákat.)
– De hát a «pulya» hol marad olyan soká? Tán csak nem beteg a «pulya?»
Az volna csak szép, ha megfeledkezett volna rólam a «pulya!» Majd
megmosnám a fejét a «pulyának!»
Ihnátko aztán megnyugtatja az öreg asszonyt, hogy a «pulyának» ő
felségéhez a czárhoz kellett menni fontos tanácskozásra. Bizonyosan egy
elajándékozni való országról van megint szó.
– Az már más!
Hja bizony a pulya már nagy ember; harmincz esztendős férfi s valamennyi
érdemrendnek gyémántos tulajdonosa. Ez az unokája a jó öreg asszonynak,
a délczeg, hatalmas Ghedimin Maximovics Iván herczeg. A nagyanya most is
csak úgy hívja őt, hogy a «pulya».
Régóta ég már a lámpás a szobában, néha egész nap nem oltják azt ki. A
legkisebb szélzúgásra minden ablaktáblát bezárnak s két-három nap
elmulik a nélkül, hogy megvirradt volna ebben a szobában. Nincs is a
szoba lakójának semmi szüksége a nappal és éjszaka külömbségeinek
megfigyelésére. Ő nem kel fel, nem fekszik le. Ott ül a kerekes
karszékében s ha rájön az álom, elalszik s mikor felébred, enni kér, s
étvágya jó. Minden vasárnap behivatja a nőcselédeit, azok újra
öltöztetik, megmosdatják s az neki egy hétre elég. A vasárnapot megtudja
arról, hogy éjfélben az Izsáktemplom minden harangja elkezd búgni, s a
pénteket arról, hogy a hirlapja akkor érkezik meg. Azon is elég egy
héten keresztül ötölni-hatolni a jó Ihnátkonak. Néha össze is
disputálnak ketten a «magas politika» felett. Most épen feszült viszony
van az úrnő és a szolga között. A hirlapban ugyanis ez állt: «A hős
Csernyi Gyurka megvette Belgrád várát a töröktől». Az úrnő ezt akként
kivánta érteni, hogy ostrommal vette be s a hitetleneket mind kardélre
hányta; a szolga azonban betűszerinti értelemben vette azt: megvette
rendén, leszámlálva a pénzt a tulajdonosnak a markába. Ezen nagyon
összevesztek. «No majd igazságot tesz a pulya, csak jőjjön elő; az majd
megmondja, s ha neked van igazad: kapsz egy ujdonatúj tulupot,
rókaprémmel; ha pedig nekem van igazam: kapsz huszonötöt a hátadra ezzel
a fűzfakorbácscsal a saját kezemből».
A saját kezéből! a mi egy legyet sem tudna már leütni s azzal a fonott
vesszőkorbácscsal, a minővel a gyermekek szoktak egymásra verni
aprószentek napján.
Hanem az öreg asszony nem felejti el a félretett boszút s már harmadszor
figyelmezteti Ihnátkot, hogy tegye le mellé két székre az új köntöst,
meg a korbácsot, hogy megkaphassa rögtön valamelyiket, mihelyt a «pulya»
megérkezik.
S nyomban elfelejti az egész haragját, és Belgrád várát Csernyi
Gyurkával együtt, a mint előtte áll a «pulya». (Olyan csendesen jött be
a szőnyeges ajtón, hogy csak akkor látja meg, mikor az már előtte áll.)
A «pulya!» A főváros legdélczegebb férfia. Olyan termet, mint maga a
czár. Komoly, méla tekintet, ábrándos szürke szemekkel.
– Na te rossz gyerek! Ilyen későn kell jönnöd? Nem játszhattad ki
magadat egész nap? Most van vége az iskolának? Nem félsz, hogy mindjárt
letérdepeltetlek?
Már ott térdelt előtte. S az öreganya sovány, redős kezét arczához
szorítva, odarejté a fejét annak az ölébe.
Ez volt az egyedüli hely a világon, a mit otthonának mondhatott. Itt
szeretett igazán.
Az öreg asszony kaczagott s elhúzta a kezét a forró csókok elől, hogy a
hajába markoljon a «pulyának».
– A rossz kölyök! Hogy tud hizelkedni! Mint a macska. Jól van no. Nem
kapsz verést. Megbocsátok. Ne sírj hát. Épen olyan feje van neki, mint
az én jó Maximomnak. Csakhogy az engem jobban szeret, mint te. Annak már
olyan idős korában két érdemcsillag is volt a mellén. Hát te mire nézed
a napot? Szereztél már becsületet? utolérted az apádat? (az öreg asszony
kezei elkezdtek az unokája mellén keresgélni s megtalálták rajta a
Nyefszkij Sándor-rend gyémántos csillagát, erre örömtelten kiálta fel.)
Micsoda, te «pulya!» Hiszen ez nem is kereszt, de csillag! S még
gyémántokba foglalva. Ah! Te megloptad az apádat. Annak kellett volna a
gyémántos csillagot megkapni.
Az egy hős, egy nagy ember. De úgy-e bár: azóta az is megkapta az
elsőrendű csillagot? úgy-e, úgy-e? kirakva ilyen szép gyémántokkal.
(Igen, igen, megkapta: kirakva szép fényes kavicsokkal a Moszkva-parti
fövény alatt!)
– No hát állj fel, hiszen nagy ember vagy már; nem illik az öreganyád
előtt térdepelned; mit mondana a czár, ha megtudná, hogy az ő belső
titkos tanácsosa még letérdepel az öreganyja elé? Beszélj nekem nagy,
országos dolgokról. Én értek hozzá. Oh, Pál czár idejében mindenbe be
voltam avatva. Én tartottam vissza az «öreg embert», hogy bolond fővel
nem ment a Pahlen gróf összeesküvésébe. Most ülhetne Sibériában! Úgy-e,
te szereted a czárt? Úgy is illik. A nagyapádat Pál czár hányszor
megütlegelte! Még csak nem is panaszkodott érte soha. De most csak nincs
úgy-e összeesküvés a czár ellen?
– Nincs, mamuskám.
– Ha megtudod, hogy van, följelentsd. Ez olyan, mintha meglátnád, hogy
öreganyád nyoszolyája alá gyilkos van elbujva: bizony kihúznád a lábánál
fogva. A ki a czár ellen vét, azt megbüntetik, a ki pedig érdemeket
szerez, azt megjutalmazzák. Úgy-e hogy tett Kutusoffal? Kitörte a
koronájából a legszebb drágakövet, azt ajándékozta neki s a kitört kő
helyébe egy aranylapot illesztett e névvel: «Kutusoff.» Te «pulya!» A
«Ghedimin» név sem rosszabb a Kutusoffénál.
Iván elsápadt. A Ghedimin név? Igen! Meg a czári korona? Azoknak is lesz
egymáshoz valami közük. Koronatörésről bizony lesz szó!
– Egész életemet annak szentelem, mamuskám.
S aztán elpirult önmaga előtt.
Nem mondott igazat. Soha se mondhat igazat. Soha és senkinek. Ez az
egyetlen teremtés van a világon, a ki igazán, őszintén, lelkéből
szereti, s még ezt is folyton-folyvást ámítgatnia kell. Kora reggeltől
késő estig folyvást hazudnia kell szemtől-szemébe néző embereknek,
hazugságokat elhullatni a háta mögött leskelődők számára, úgy, hogy
mikor éjjel imádkozni akar, nem viszi rá a lelke, hogy elkezdje! «Hajtsd
hozzám, uram, füledet»: azt hiszi, hogy még az Isten előtt is hazudni
fog.
– No de régen vártalak ám, hogy eljőjj. Nagy vitám volt az Ihnátkoval s
neked kell benne a birának lenni.
S elmondta a vita tárgyát. – Melyikünknek van hát igaza?
Iván elnevette magát.
– Rendes észjárás és emberi tapasztalat szerint neked volna igazad,
mamuskám; mert várakat csakugyan úgy szokás megvenni, fegyverrel. Hanem
ebben az egy esetben kivételesen mégis csak az Ihnátkonak van igaza;
mert Csernyi György csakugyan úgy vette meg, jó pénz árán Belgrádot a
basától. Azért csak add neki a tulupot, nem a korbácsot.
Az öreg asszony odainté a szolgát.
– Hallottad ezt Ihnátko? Ilyen az igazságos férfi az országban. A ki
igazságot oszt a szolgának az úr fölött, s igaz itéletet hoz még a
tulajdon öreg anyja ellenében is! Örüljetek népek, hogy ilyen ember
kezében van a sorsotok. A kinek a száját nem hagyja el más szó, csak
igaz szó!
Iván félre fordult.
– No gyere ide, ülj mellém. Aztán gyónj meg. Mikor fogsz már
megházasodni? Itt volna ám már az ideje. Nem választottál még?
És Ivánnak azt kell rá felelni: «nem!» Hiszen nem mondhatja meg, hogy
«három éve már, hogy nőt hoztam a házhoz; nőt, a kinek nincs annyi
szive, hogy bemutassa magát az öreg anyjának: mert irtózik tőle, a miért
az olyan vén és ránczos arczú.»
Azt kell mondania, hogy senkije sincs.
– Most hazudsz! Hadd tapintom meg az orrodat. Persze, hogy lágy az
orrod. Hazudtál. Hogy ne volnál szerelmes. No ide ügyelj. Nézd, itt
tartogatom a fiókomban a menyasszonyod számára való fejdíszt. Látod, én
gondoltam te rád. Egy diadém. Nekem is az volt a fejemen, mikor az öreg
emberrel megesküdtem. Még akkor Moszkva volt a főváros. Még akkor ennek
a palotának a helyén egy fűzfás mocsár volt. A te menyasszonyod is azt
tegye fel. Neked adom. Csak tedd el. Te tudod, hogy kinek add azt: majd
aztán én is megtudom. A kit te szeretsz, a ki asszonyod lesz.
Iván pedig csak ezt nem tudta igazán. Volt egy asszonya, de az őt nem
szerette, s volt egy szeretője, de az nem lehetett az ő asszonya.
Egyiknek sem adhatta ő azt az ősi menyasszonyi ékszert.
– Elteszem, mamuskám, míg rákerül a sor.
– No de már most velem fogsz vacsorálni, úgy-e? Az utolsó vajas lakomát
nálam költöd el. Nem mégy el dévaj czimborák társaságába tivornyázni, a
hogy a többi korhely fiuk, a kiket az éjféli harangszónál a
butesnikoknak kell kiűzni a korsókból, meg még rosszabb helyekről is. Te
a nagyanyáddal vacsorálsz, a hogy jó gyermekekhez illik.
És Ivánnak még azt is hazudnia kellett, hogy az étel izlik neki, a miből
nagyanyja bőkezű unszolással halmoz fel az asztalra. Pedig akkor kelt
föl az ebédtől, s aztán várt rá egy lucullusi lakoma a szép Zeneida
kastélyában.
De ha még csak a gyomor tiltakozott volna az áldozat ellen! A szív volt
túlterhelve jobban. Mennyi aggodalma súlyosult rá ennek a mai
éjszakának! Ha elgondolta, hogy a sértett női boszú épen ez órákban önti
ki pusztító mérgét azon másik nő ellen, a kiről mindenki tudja, hogy az
ő vele igen közel összeköttetésben áll, s a kit ő neki lehetetlen
megvédelmezni – és legkevésbé a megtámadója ellen, a ki saját felesége.
Talán most e pillanatban követik el rajta a legnagyobb megbántást, mely
egy művésznőt összezúz. Ha itthon volna a czár, azt nem mernék tenni; de
távollétében minden szabad, a mit Arakcsejeff, a mindenható kegyencz
megenged.
Őszintén megvallva, Iván örült neki, hogy most nem lehet ott. Lágy,
önakaratnélküli, szelid kedély volt, a kit a helyzet nem neki való
izgalmakba sodort. Egy fejjel kilátszott a tömeg közül, s az a fej eszes
volt; ezért vezérnek szánták. S őt boldogtalanná tette ez a nehéz
szerep, a mihez minden tehetség meg volt neki adva – a bátorságon kívül.
Legtöbb kedve lett volna neki egy szép napon itt hagyni az egész világi
birtokát, a szövetségeseit, a palotáit, az egész orosz birodalmat, kézen
fogni Zeneidát, elmenni vele a világba s énekelni mellette a
tenorpartiekat: – talán meg is tette volna, ha Zeneida több nem lenne,
mint puszta művésznő. De hisz a nyugtalanító aggodalmak nehezebbike az,
hogy mi történik ma azon a másik szinpadon? Az egyiken talán
szalmakoszorú vár kedvesére. De hát a másikon? Arról a szinpadról a
szereplők vére szokott alácsorogni.
S a jó nagyanya nem győzte őt eleget kinálni, hogy egyék.
És közbe kérdezősködött tőle Mária Luizáról, és a nagy Napoleonról, meg
a kis római királyról s más ilyen idejét mult emberekről: a mikre Iván
mind olyan fonák feleleteket adogatott, hogy alig győzte őt a jó Ihnátkó
helyreigazítani, a ki a «maga hirlapjából» sokkal jobban volt
mindezekről értesülve.
Mikor aztán megkondult az első harang odakünn: az öreg asszony egyszerre
kivette a szájából a beletett falatot s visszatette a tányérjára.
Ihnátko parancsszóra nem várva, elszedte az ételeket s más selyemabroszt
terített az asztalra.
– Itt van a bőjt. Térjünk Isten atyánkhoz! suttogá a jámbor öreg.
Iván megcsókolta öreg anyja arczát, az is az övét. A nő hálószobájából
egy kis alacsony ajtó nyilt a kápolnába. Iván az ajtón belépett, s míg
az öreg asszony olvasóját morzsolva kezében, imádkozni kezdett, addig a
kápolnában megszólalt az orgonahang s egy tiszta csengő férfi hang
elkezdé énekelni a zsoltárt.
– Milyen jó keresztyén, milyen jó fiu ez a Maximovics Iván! suttogá
imaközben Anna Feodorovna. S milyen gyönyörű hangja van. Beillenék a
czár énekkarába!
S a zsoltár és az orgona zengése mellett, ájtatosan dicsérve Istent, s
imádkozva élőkért és élőknek hitt halottakért, csendesen elszunyadt a
karszékében. S a zsoltár és az orgona még azután is zengett. Mert ez a
Maximovics Iván, ez a Ghedimin herczeg olyan véghetetlen kegyes jó fiu.
Aztán ez is csak hazugság volt. A mint Iván belépett a kápolnába, már
ott várt rá egy énekes a czár énekkarából, a kit oda egy rejteklépcsőn
bocsátottak be s annak a feladata volt énekelni és orgonázni, míg az
öreg asszony elalszik.
Ghedimin herczeg pedig a rejteklépcsőn és titkos folyosón át rögtön
eltávozott. Palotájának összeköttetése volt a szomszéd házzal. Ott
álruhát vett magára s az udvaron álló szánba vetve magát, megmondta a
kocsisának, hogy hová hajtson.
A szinházból visszatérő herczegnőnek mind a kapus, mind a törpe azt
mondták, hogy a herczeg itthon van, a nagyanyja lakosztályát még nem
hagyta el.