Az egész úton végig mind a Ghedimin-palotáig természetesen nem folyt
egyébről a beszéd, mint a lefolyt izgalmas jelenetről.
– Parole d’ honneur! mondá a sima arczu lovag, korbácsával saját
lovagcsizmáira huzogatva. – Föl van fordulva az egész világ! Ha Erzsébet
czárnő idejében mert volna ilyen insulteot elkövetni egy
Ghedimin-herczegnőn egy asszony, megkancsukázták volna a piaczon;
elvágták volna a nyelvét, mint Lapoukhinnőnek. Ezt köszönjük a túlságos
philantropiának! Soha sem volt az nekünk való. Minket megöl a
voltairianismus! Hogy türhet el ilyet Arakcsejeff? Tán csak nem orosz ez
az asszony? Tán valami angol, vagy német dáma, a ki idejött bennünket
boszantani s a követség oltalma alatt áll? Bezzeg 816-ban, mikor
utoljára voltam itthon, nem merték volna velünk ezt tenni! Ezek az
idegenek! De mindegy! Ha nincs a rendőrfőnöknek az ilyenek számára
büntetése, majd mi magunk fogjuk kezünkbe venni a korbácsot. Csak az ön
jelenléte tántoritott vissza most is, Mária Alexievna herczegnő,
esküszöm rá.
– No, no! Ön nem tudja, hogy ki ez a nő.
– Bárha herczegnő is!
– Több annál.
– Nem bánom, ha expatriált királyné is, onnan Georgiából.
– Csitt! (A hölgy egy óvó tekintettel figyelmezteté a lovagot a balján
lovagló leányra.)
– Hiszen nem ért németül. – No hát – királynő az a némber?
E kérdésre a delnő elkezdett kaczagni.
– Az bizony, királyné! Igazán királyné! Uralkodó királyné!
Absolutegyeduralkodónő. Hahaha! Mi mindnyájan alattvalói vagyunk: ön is,
én is, Alexej Maximovics is. Hahaha! Egy olyan királynő, a kit az
országából nem ágyuval szoktak kikergetni, hanem ezzel ni!
A delnő az összetört lovagostor fogantyuján levő sípot nyujtá a lovag
elé.
– Micsoda! Egy komédiásnő?
– Az hát. Mi volna egyéb?
– Ah, haha! A ki ellen füttyhang a revolutió, a kinek a trónját
síphanggal lehet felforgatni! Ah, Mária Alexievna! ajándékozza ön nekem
ezt a sípot, úgy fogok vele harczolni önért, mint a «Ritter ohne Furcht
und Tadel».
A delnő átengedte a nevezetes pokolgépet, a mivel a szinpadi
potentátokat szokták a levegőbe vettetni, a lovagnak, mikor az őt a
Ghedimin-palota vestibulejében lesegíté a nyergéből.
A lovag megcsókolta a delnőnek a kezét, a miért az megcsókolta a
lovagnak az arczát. A szép gyermekleányt kézen fogta a delnő s együtt
mentek fel a széles, hármas üvegajtóval elzárt fűtött lépcsőn.
Itt aztán az egész vadásztársaság szétoszlott, találkozót adva egymásnak
ma estére az operaházban.
A sima arczú lovagnak a hátára veregetett a tenyerével a rendcsillagos
hallgatag úr, ki nem vegyült a társalgásba.
– Te pedig jőjj fel hozzám, Nikolaj Szergievics, egy szóra.
– Parancsolj velem, Alexej Maximovics.
Az Arakcsejeff-palotához lovagoltak.
Szentpétervárott nincsenek ősrégi paloták, az egész város csak másfél
századot számlál még; a czári kegyencz palotája a Nefszkij-prospekten
fekszik s inkább kényelemre, mint pompára van berendezve. Télen át
magukat a falakat fűtik alagcsöveken át éjjel-nappal, minden ablakot
hármas üvegtábla tart elzárva s a szobák keményfatáblákkal vannak
kirakva.
A vadászatból hazaérkezőket készen várta a forró thea, arakkal és valami
sajátszerű járulékkal, a mi cayenne-borsból és spanyollégyből van
készítve, egy késhegynyi belőle átmelegíti a zsibbadt idegeket: más
égalj alatt méreg volna az.
A főúr, kit most már palotájáról ismerhetünk, Arakcsejeff bezárta maga
után a szobája ajtaját s aztán egy amerikai hintaszéket tolva a
kandallóhoz vendége számára, leülteté azt, csibukot dugott a szájába s
maga a kandalló elé állt.
– Hallod-e, Nikolaj Szergievics. Azt mondom neked, hogy azt a sípot, a
mit a herczegnőtől kaptál, tedd el jól az ereklyéid közé, s ha fütyülni
akarsz rajta, eredj ki vele az erdőbe; mert ha te azt, a mit a
herczegnőnek esküvel fogadtál, megteszed, másnap útban vagy Irkuczk felé
s bizony Isten nem tudom, hogy mikor jösz vissza.
– Hogyan?
– Hát úgy, hogy a czár azt tartja, hogy olyan herczeget, mint te vagy,
tud ő teremteni egy óra alatt százat, hanem olyan énekesnőt, mint
Ilmerinen Zeneida, egy század teremt egyet.
– Ah! Tehát ez a hölgy Ilmerinen Zeneida, a hirhedett Cimarosa hősnő?
Tisztelet! Már ennél a szónál nem pipázok. Mikor Ghedimin herczegnőnek
esküdtem, akkor nem tudtam, hogy kiről van szó. Ez felold a fogadásom
alól. Az «isteni» Zeneida ellen még az «angyali» Maria Alexievna
kedveért sem lehet föllázadni. Inkább egy sereg legitim uralkodó ellen!
De mily ostoba vagyok én! Bizonyosan megfagyott az agyvelőm ebben a nagy
hidegben, mint a kényeső a thermometrumban. Hisz azt már odakünn
hallottam, hogy a «diva» a czár és czárnő protegéeje s azonfölül pedig a
derék Maximovics Iván kedvese. Abból a párbeszédből, a mit a két nő
vetett oda egymásnak, kitalálhattam volna, hogy a feleség és szerető
találkoztak véletlenül össze.
– Most aztán még azt kell kitalálnod, hogy mind a két nőnek a kegyébe
bejuss: mind a feleség, mind a szerető kegyébe.
– Az könnyű feladat, egyiktől a másikhoz hírt hordani.
– A nőnél könnyen fog menni, mert az őszinte, egyforma, szenvedélyes;
hanem a kegyencznőnél nehezebb lesz, mert ez az életben is annyiféle
alakot tud játszani, mint a szinpadon. S neked meg kell tanulnod, hogy
melyik az igazi?
– A milyen igaz, hogy Galban lovag a nevem.
– No hát, Galban lovag, azt elképzelheted, hogy mikor téged
hazahivattunk Versaillesbol, a hol reánk nézve az voltál, a mi a szem és
fül az emberre nézve, hát annak nagy okának kellett leni. Remekül
betanultad, hogyan kell a legtitkosabb diplomácziai cselszövényeket az
asszonyi szíveken keresztül kicsalni, s nem hagytad rajtakapatni
magadat. Most itthon kell ebből a mesterségből letenned a remeket.
– Hogyan? A szent Oroszországnak volnának titkai, a miknek a rendőr és a
pópa nem tud végére járni?
– Kedves Galban lovag. A mi jó Khulkinunknak elég baja van a tolvajokkal
s azokkal is igen kevés szerencséje. Tanácslom is neked, hogy éjszaka,
mikor a klubból hazamégy, ha valaki megállítja a szánkódat, hát csak add
oda neki nyugodtan a tárczádat, mert ha patrouillért kiáltasz, a katona
még a bundádat is elveszi. Ha rendőr kezébe jutsz, az a tolvajt is
kirabolja, meg tégedet is. A pópának pedig épen semmi keresete a mi
embereinknél, hisz ezek azon kezdik, hogy tagadják az Istent.
– Ennyire jutottunk?
– Ennyire bizony. Jól mondta Kutusov tábornok, mikor a franczia
hadjáratból visszatértek seregeink, hogy «most legjobban tenné a czár,
ha ezt az egész győzelmes sereget belefojtatná a Keleti-tengerbe.» A
visszatérő ezredek mind inficiálva voltak a szabadelvűségtől s
elragályosíták az egész hadsereget. Bizonyosan mondhatom neked, hogy
valamennyi fiatal tisztnek mind ott a zsebében a «szabad ember
katechismusa», meg az «alkotmányterv».
– Hol veszik azt?
– Titkos nyomdájuknak kell lenni.
– Nagyon sokáig engedtétek őket játszani a szabadsággal.
– Ez volt a kisebb veszedelem. A míg engedtük őket a szabadkőmüvességgel
alakoskodni, mindent nyiltan vittek; az udvari bálokban maga a czár
hallatára beszéltek szabadságról, értekeztek népjogokról,
jobbágyemancipatióról. De hát ez mind csak akadémiai disputa volt. A
mint azonban a szabadkőmüvesek páholyait bezárattuk, a mint a titokzatos
jelvényeket csúfságra elkótyavetyéltettük az Apraxin Dvor zsidópiaczán,
az eltakart baj annál jobban elmérgesült. Momonov szabadkőmüvesei
öt-hatféle alakban támadtak fel. Az egyik elnevezi magát a «közjó
egyesületének.» Ennek a feje Orloff. A másikat úgy nevezik, hogy
«szojusz spaczinia», a harmadikat «hősszövetségnek», a negyedik neve
«szojusz blagodenstoiga.» Van egy, a mely a «nyolcz szláv nép
köztársasága» czíme alatt alakult; tagjai ismertető jelül nyolczágú
csillagot viselnek. (Az egyik ágára Magyarország is oda van írva.) Ugy
támadnak, mint a gomba.
– Nevetség! Az én időmben is voltak ilyen clubbok, a melyek titkos
összejöveteleket tartottak. Mondhatom, hogy semmi államellenes dolgok
nem történtek bennük. Ha a rászedett férjeknek nem volt ellene
kifogásuk, a rendőrségnek ugyan nem lehetett.
– De ezek nem ahhoz hasonlók, szólt Arakcsejeff, indulatba hozva. (Az a
szokása volt, hogy odahaza, mikor titkos látogatójával beszélt, folyvást
egy pálcza-tőrrel volt dolga, azzal a spanyol falakat, meg a függönyöket
szurkálta keresztül, mintha mindenütt hallgatózó kémeket akarna
felspékelni, s ha hallgatójának a kabátja valami tárcza, vagy zsebkendő
miatt fel volt duzzadva, oda is beszurkált a pálczatőr hegyével, mintha
meg akarná tudni, hogy mi van ottan?) – Mindenütt ott vannak és sehol
sem találhatók. Összejöveteleiket el tudják álczázni bálok,
hangversenyek, orgiák mögé, kijátszszák minden kémkedésünket. Mit
gondolsz? van egy könyvük, a mi egy valóságos országgyülési napló.
Minden tartomány képviselőinek tanácskozása van abban feljegyezve:
hogyan kell Oroszországban egy rendszeres forradalmat előidézni? minő
legyen az alkotmány? Mi történjék a dynastiával? Hogy legyen az ország
felosztva? Rendi képviselet, vagy népképviselet legyen-e? S ugyanebbe
van beírva az összeesküvők teljes névjegyzéke, a kik az egész
birodalomban a Fekete tengertől a Jeges tengerig kezükben tartják a háló
csomóit. Ezt ők úgy hiják egymás között, hogy a «Zöld könyv». Hol van az
a könyv? Ez a kérdés.
– Egy ellenkérdéssel felelek. De ne szurkáld a bundám gallérját azzal a
hegyes stiléttel! Látta-e azt a könyvet valaki, s ha látta, miért nem
mondja meg, hol látta?
– Azt is megtudhatod. Három osztályra vannak felosztva az összeesküvők.
Az első a «testvérek». Ebbe mindenki bejuthat a kiről a bevezető jót
áll. Hanem ezek csak annyit tudnak, hogy ők egy összeesküvésnek a tagjai
s szabad bejáratuk, van a gyülekezetbe. A második osztályban vannak a
«férfiak». Ezek már kipróbált emberek, a kikre egy bizonyos adott jelszó
szerinti cselekvés van bízva. (A tiszti karnak egy harmadát közéjük
számíthatod.) Még ezek nem tudnak egyebet elárulni, mint kiki saját
magát s a reá bizott dolgot. A harmadik osztály tagjai a «bojárok». Ezek
az intézők. Ezek közé nehéz bejutni s a ki egyszer köztük van, az el nem
árul többé semmit.
– Nincsenek feleségeik, szeretőik?
– Erre a kérdésre magamtól is rá tudtam jönni. Hogy a titkokat legjobban
meg lehet az asszonyok által tudni, gyémántokkal és szép szemekkel sok
sötét helyet meg lehet világítani: az régi dolog. A «Zöld könyv» őrzése
asszonyra van bízva; ez kétségtelen. De fölfedezéseinkkel még eddig
mindig kudarczot vallottunk. Megtudtuk, hogy a zöldkönyv Orloff
szeretőjénél van. Iszonyú kincs árán megszereztük azt tőle. Aztán
találtunk benne egy sereg botrányos adomát a szentpétervári életből, a
mit a nélkül is tudunk. Azután más nyomot találtunk. A zöldkönyv a
«martinisták» birtokában van. Főnöküknek van egy szeretője a ki ennek
fanatikus híve: semmi pénzzel rá nem vehető, hogy őt elárulja. Egy éjjel
megleptük a szállásán a némbert, megkötöztettük, szétbontattuk a szobája
gerendáit s megtaláltuk a «Zöld könyvet.» Hát az meg tele volt
istentagadó thesisekkel. De hát ki törődik azokkal? Az Isten ellen
szabad föllázadni, csak a czár ellen nem szabad. Végre rájöttünk, hogy a
valódi lelke az összeesküvésnek, az a liga, a mi «az észak
egyesületének» nevezi magát. Ennek a feje pedig Ghedimin herczeg.
– Ördögbe is!
– Az ám. A trónhoz legközelebb álló urak! Ennél kell lenni a «Zöld
könyvnek». Ott volt. Kire bízhatna az ember ily veszedelmes kincset
másra, mint a feleségére? Hanem a vasláda kulcsát, melyben e könyv
rejtve volt, a férj szüntelen a nyakába akasztva hordá. Hilarion atya a
vallásos oldaláról kerülte meg a nőt s rávette, hogy egyszer vegye le a
férj nyakából a kulcsot, mikor az épen hagymázban feküdt s nem tudott
magáról s adja át nekünk egy éjszakára a «Zöld könyvet». A nőnek sok
leimádkozni valója lehetett, a bűnbánatért cserébe megtette ezt a kis
árulást, s én egy egész éjszakát töltöttem a Ghediminnél talált «Zöld
könyvvel».
– És aztán?
– Hát aztán földhöz csaptam. A könyv tartalma ugyan csupa veszedelmes
doktrinák gyüjteménye volt, de semmi egyéb, mint abstrakt thesisek,
philosophemák, glossák; és főleg semmi megfogható nevek. Mit bánom én,
mit mond Seneca, Rousseau, Saint Just? Én azt akarom tudni, hogy mit
mondanak a Muravieffek és Turgenyeffek? Ez is csalás volt. A ravasz
Ghedimin nem bizott a feleségében. Olyan könyvet adott neki a
megőrzésre, a mit ha az elárul a censornak, az nem fog tőle sajnálni egy
hasáb fát, hogy megégesse rajta, de ha a titkos rendőrfőnöknek árulja
el, az sajnálni fogja az olaját, a mit elégetett az olvasása alatt.
– Tehát ha nincs a feleségnél az igazi «Zöld könyv», akkor a szeretőnél
kell annak lenni. Az pedig Zeneida.
– Kitaláltad.
– Idegen nő ez?
– Nem. Alattvalónk. Finn leány Helsingforsból. A czárnak azért különös
kegyencze, mert birodalmunk büszkesége, a ki leverte Catalanit. A czárné
is beczézi. Tudod, ő felsége nagy zenekedvelő s nem akarja engedni hogy
Cimarosa, Fernand Cortez és Pæsiello iskoláját a divatos Rossini
megbuktassa. Ilmerinen Zeneida soha sem énekel Rossinitól. Minden órában
szabad bejárata van az uralkodó családhoz, akárhányszor megvárakoztatnak
engemet, sőt Miklós nagyherczeget is miatta. Az udvari tánczestélyeken
úgy bánnak vele, mint egy uralkodó fejedelemnővel s a czárné kedvencz
virágát, a fehér rózsát, egyedül neki van megengedve a hajában viselni.
Hogy a finn diákok forrongása miatt a helsingforsi egyetemet át nem
tették Kievbe, egyedül Ilmerinen Zeneida szép hangjának köszönhetni, a
ki könyörögni is olyan szépen tud, mint énekelni. A czár már egyszer
herczegnővé is akarta őt tenni s mit felelt rá az elkényeztetett?
«Felséged degradálni akar engem?»
– S ez a nő lehet részese a czár elleni összeesküvésnek?
– Ha lehet szeretője az összeesküvés fejének, egy Ghedimin herczegnek, a
ki az Oroszországban uralkodó tizenkét család leghatalmasabbika; –
jobbágya, jövedelme több, mint a württembergi királynak. S mégis lehet
összeesküvő, s mégis lehet neki híve Ilmerinen Zeneida. Ne felejtsd el,
hogy a leány egy «kalevaine.»
– S micsoda jelek vannak e gyanura?
– Mondtam már neked, hogy az összeesküvők nagyon ügyesen tudják vinni a
dolgukat. Nem bujdokolnak ezek sötét külvárosokba, földalatti boltokba,
hanem inkább a sokaságot keresik s zajt csinálnak maguk körül, mikor
tanácskozni akarnak. Ezt már a lengyelektől tanulták el, kiknél a
«vendíta» és a «philaretes» tagjai országos vásárokon szoktak
összegyülni. A mi összeesküvőink mulatnak. Most következik a nagybőjt.
Minden szinház zárva lesz. Hét hétig tiltva minden nyilvános mulatság. A
népnek látni kell, hogy az úri rend is tartja a vezeklést. A templomba
el kell járni. S a császári énekkar zsolozsmáit állva végig hallgatni.
Hanem aztán hogy este bezárt ajtók mögött mi történik? azt nem kérdi
senki. A titkolózásnak van elég jó czíme. A meghivottak nem alkotmányt
csinálni, csak pecsenyét enni jönnek össze. «Bőjtszegőknek» nevezik
magukat. Ha a rendőrség rájuk törne, találna felszelt vadsültet, párolgó
rostbeafet az asztalaikon, sőt talán elázott convivákat is az asztal
alatt, s azokat bizonyára megvesszőznék a bőjtszegés miatt; de hogy a
belső szobákban mi történik, azt nem tudná meg senki. És itt a szinpadi
királynő még különös előnyben is van. A szinház népének az egész
világon, mint jól tudhatod, külön törvénye van. Ugyan ki keresne szigorú
erkölcsöket a tánczosnőknél, a mimáknál. Nekik éltető elemük a pezsgő
könnyelműség. A rendőrség rég szemet húnyt az ő különczségeik fölött. A
ki egyszer elég szerencsés Ilmerinen Zeneida termeibe egy nagybőjti
«zártkörű estélyre» meghivatni, az ott együtt fogja találni az opera és
ballet minden könnyelmű szépségeit s az egész szentpétervári arany
fiatalságot s nem lesz panasza sem szép szemek, sem a jó borok tüze
ellen. Akár megégjen bennük. Hanem azután, ha a nagy mámor közepett meg
tudott annyi józanságot őrizni, hogy másokra is ügyeljen, akkor észre
fogja venni, hogy a társaság tagjainak egy része lassankint eltünedezik
a termekből.
– De hisz annak egynél több oka is lehet.
– Lehet. Például az az oka is lehet, hogy egy rejtett szobában roulettet
játszanak. A czár szigorúan tiltja a roulettet, s a kit ezen rajta
kapnak, irgalom nélkül Szibériába küldik. Bizonyos, hogy Ilmerinen
Zeneida rágalmazói, különösen a nők, a kik irigykednek rá, azt
hiresztelik felőle, hogy titokban roulettebankot tart, s az teszi
érthetővé mesés pazarlását. Én mást hiszek.
– Mi okod van mást hinni?
– A szinésznő hirhedett estélyein rendesen jelen szokott lenni
Turgenyeff Miklós is, s ő is azok között van, a kik éjfél után eltűnnek
a mellékszobákba. Turgenyeff Miklós pedig philosoph és puritán.
– A philosophoknak is vannak szép asszonyok és jó borok között lucidum
intervallumaik.
– Régebben ismerjük Miklóst. Én még demidecemvir korából figyelemmel
kisértem. Ő volt az egyedüli kortársai között, a ki semmi divatos
kicsapongásban részt nem vett. Beutazta Angliát, Franczia- és
Németországot és mindenütt csak a nagy költőket, a magasröptű
szellemeket kereste föl; a könnyelmű raj mulatságaiban nem találkozott
vele senki. Párisban sem! A hol a gyönyör uralkodó vallás. Ugyan hogy
jutna eszébe itt áldozni titokban annál az oltárnál, a mi nálunk a
bálványimádás tilalma alá van vetve? Ennek az egy embernek a jelenléte
elárulja, hogy ott a zárt ajtók mást rejtenek, mint eleusi
mysteriumokat!
– És ezt még eddig nem lehetett kitudni?
– A mint Zeneida Ghedimin herczeg karján eltávozik a társaságból, a
mulatság a Mylitta-ünnepély szinét veszi föl; a könnyelmű színpadi
tündérek lefoglalják minden érzékét a köztük maradónak s az másnap csak
arról tud számot adni, hogy milyen jól mulatott. Ha egy «testvér»
menekülni akar közülök, hogy utána menjen a «bojároknak», azt elfogják,
visszahozzák, agyonitatják, agyonölelik a szeretetreméltó összeesküvők.
Hogy ki tudja őket játszani, hogy egyenesen magát a mysterium főpapnéját
birja meghódítani, egy olyan, minden olympi játékban győztes hősre van
szükség, mint te vagy.
– Nagyon hizelgő rám nézve. Mikor kezdjek hozzá?
– Még ma. A masliczahét utolsó napja van. Az operaházban utolsó előadás.
Zeneida a mi Cimarosánk «titkos házasságában» lép föl. Nagy lesz a
tolongás. A mint az éjféli tizenkettőt üti, megszólalnak minden
toronyban a harangok s e harangszóval kezdődik a hosszú bőjt, mindenki
hazatakarodik az utczákról vezekleni. Hanem a szinpadok királynéjának
országában akkor kezdődik el a farsang! Karnevál herczeg egész bohó
társaságával tartja ünnepi fölvonulását a fényesen kivilágított
termekben, a miknek zárt ablaktábláin egy fénysugár s egy zenehang sem
törhet keresztül. Neked meg kell magadat hivatnod erre a mulatságra.
– A mai nagy affront után.
– Te mester vagy az ilyenben.
– Ghedimin herczegnőnek azt igértem, hogy még ma ki fogom a
vetélytársnőjét fütyülni.
– Nekem pedig azt igéred meg, hogy még ma meg fogod őt hódítani.
– Rövid az idő.
– De kapóra az alkalom. Megtudtam, hogy két olyan ember érkezett tegnap
a fővárosba, a kinek a jelenléte itt szokatlan. Az egyik Krizsanovszky
Lengyelországból, a másik Pestel ezredes a déli hadseregtől. Mind a
kettő kapott már meghivást Zeneida úgynevezett tánczmulatságába.
Ezekkel csak ma és csak ott találkozhatol. Ezekről meg kell tudnod, hogy
miért jöttek ide?
– Ott leszek.
– Hogy kezdesz hozzá?
– Ahogy mi nálunk minden szerelmes historiát szokás kezdeni,
ajándékozással.
– Vigyázz! Ez a tündérnő gazdagabb, mint te vagy. Egy hangversenyével
összeénekel negyvenezer rubelt s ha gyémánt kell neki, kikeresi érte a
legszebbet, s ha gyémántnál is szebbet akar, kiosztja a szegények közt;
az ajándékoddal könnyen azt teszi, hogy megduplázza s úgy küldi vissza.
– Olyat fogok neki ajándékozni, a mi megnyeri a tetszését. Egy nyolczas
fogatot.
– Ah! A milyen csak a czárnak van.
– Dejsz, olyan a czárnak sincs. Majd meglátod. Ezzel a fogattal vágtatva
török be a «sarkonforgó» tündérkastély kapuján. A többit bízd rám. Ha
van «Zöldkönyv» a világon, azt én meg fogom látni.