Hallatlan vakmerőség, elrontani az urak mulatságát!
– Ki tette ezt a lövést? kiálta a legelől vágtató lovag, korbácsát a
levegőben fütyöltetve.
A kopófalka dühösen rohant a nyitott kapunak, a honnan a lövés történt,
a sinkorán-társaság is meg volt sértve a vadászbecsületében.
A kérdés oroszul volt téve s a taglejtés is illett hozzá, bár a lovag
arcza egészen simára volt borotválva, francziásan (a többiek mind
pofaszakállt viseltek).
– Én voltam olyan bátor! felelt rá egy női hang, s a kapu fölött
egymásba hajló fenyőfák alul, a mik a palota bejáratáig egy hosszú
sétányt képeztek, előlépett egy nőalak, délczeg, karcsu, mint a Kalevala
hősregéinek amazonjai, hosszukás halavány arczát a veresbe játszó szőke
haj szabadon szétszórva repkedi körül, mint egy oroszlánsörény; finom
egyenes orra, fölvetett ajkai a Niobe-csoport alakjaira emlékeztetnek;
míg az a két nagy lángoló fekete szem, tele megverő varázszsal, a
Szakuntala péri tüneményeinek illik oda. Három külön égalj mythosából
összevarázsolt tündér.
– Én voltam az a bátor! szólt a nő, a ki egyedül jött elé, minden
kiséret nélkül s míg balkezével a rárohanó ebeknek fittyet hányt, a
jobbjában tartott kétcsövű puskát arczához emelte s a kérdező fejének
szegzé. És még van egy lövésem az ön számára is, ha le nem ereszti azt a
fölemelt korbácsot.
A kutyák megszelidülten nyihogták körül a nőalakot, melyet egy percz
előtt még szét akartak tépni, s a lovag sem volt hozzájárulhatlanabb a
varázs előtt, mint a kopók. Megfordítá kezében a lovagostort s a
gombjával tisztelgett, s most már francziára fordítá a discursust, a mi
az orosz előkelő társaság nyelve.
– Nincs szüksége önnek, madame, a lőfegyverhez folyamodni, a midőn
szemeiben oly hatalmas kettős tűzfegyverrel rendelkezik.
A lovag elárulta, hogy Versaillesben járta a főiskolát, a hol tudnak
bókokkal harczolni s bókokkal fedezni a meghátrálást.
A vadásztársaság többi része ez alatt szintén megérkezett a kapu elé.
A férfiak, a mint meglátták, hogy kivel beszél az első lovag,
visszarántották a paripáikat, mintha szeretnének nem lenni jelen az
értekezésen; csak egy éltesebb úr, kinek a bundás bekecsén gyémántos
rendcsillag ragyogott, léptetett közelebb. A nők egyike azonban
egyenesen oda vágtatott a kapuhoz s ott megállt szemben a másik
hölgygyel. Csak az elesett vad választotta el őket.
A lovaghölgy kékrókaprémes bekecset viselt, hasonló süveggel, mely alul
csigafürtökben «a l’anglais» omlott vállára dúsgazdag világos szőke
haja. Arcza egész a szeméig volt pirulva a hevélytől és a csipős
hidegtől, s az égő arczszín még elevenebb kékké tette kissé kiülő
szemeit; finom keskeny ajkai nyitva voltak, a kék szalag, mely állát a
hideg elől eltakarta, s a kék fátyol, mely homlokát körülövezte, nem
engedett egyebet láttatni. Hanem a mint a másik hölgy elé ért, a lovagnő
hátratürte álláról a burkoló szalagot (szép rózsás áll volt, gödröcske
által kétfelé osztva), talán hogy szabadabban beszélhessen.
– Hogy merte ön e szarvast meglőni? kiáltá a másik nőre. Nem tudja ön,
hogy ez a czár vadja?
– Hogy merték önök e szarvast a kórház felé hajtani? felelt az vissza,
nem tudják önök, hogy az a nyomorultak háza?
– Remélem, elismeri ön talán mégis, hogy első úr Oroszországban a czár!
– Első úr az egész világon – a beteg ember.
– Ön vakmerő, madame!
– Azt elismerem.
A lovagnő most már a fátyolt is hátratépte homlokáról, melege volt. A
lovagkorbács nyugtalanabbul játszott kezében.
– Miért nem vagyok most férfi! morzsolá a szót összeszorított
gyöngyfogsorai között.
A sima arczú lovag azt látta e vonagló arczvonásokból, e megölő
szemekből, hogy valami egyébről is van szó, mint egy meglőtt szarvasról;
oda hajolt a lovagnőhöz s elég hallhatólag szólt hozzá németül.
Mert a franczia nyelvet (akkor még a legszeretettebb ellenség nyelvét)
minden ember érti már az orosz fővárosban, de a németet (a leggyülöltebb
jóbarát nyelvét) csak a kiválasztottak. Ha tehát azt akarja az ember,
hogy a cselédnép ne értse, mit beszél, németül szól.
– Talán egy «Nebenbuhlerin?» kérdé a sima arczú lovag.
A lovagnő megvetésre biggyeszté ajkait s szempilláit összehúzva, azt
felelé elég hangosan – németül:
– Nem «Neben».
A leggonoszabb sértés egy nő ellen.
Az a másik nő jól hallotta azt, s a kezében tartott lőfegyver egyik
csöve még töltve volt.
E mondás után maga a kimondó is elsápadt, mint egy párbajvivó, a ki
kilőtte a saját fegyverét, megsebzé az ellenfelét s most azt látja, hogy
az is készül ő rá lőni.
De a halavány hölgy nem azt tette vele. Hiszen van szó, van tekintet,
van mozdulat, mely fájóbb a sebet ütő fegyvernél. A mint az elejtett vad
ott feküdt a lábainál elterülve, rátette az egyik lábát annak az
agancsára s úgy nézett mosolyogva a lovagnő szeme közé, s hogy a kihivó
insultus annál erősebb legyen, fölemelte a lőfegyverét s a másik csövet
kilőtte a levegőbe. Mert fegyverrel védtelen ellenében, az injuriának
nincsen elég éle. Most már volt.
A lovagnő arcza lángolt a haragtól. A lovagkorbácsot két keze közé fogva
csavargatta, mint egy kigyót, mintha azon tusakodnék, hogy ezzel a
kigyófarkkal összezúzza-e ezt a sértő mosolygást ezen az arczon?
A másik két nő közül az egyik egy fiatal leány volt, alig több még, mint
gyermek. Tökéletes tojásdad arcz, finom hegyes állal, parányi,
virágbimbó csukódású ajkak, nagy sötétkék szemek, a mik messziről
feketéknek látszanak, egyenes vékony fekete szemöldök, s aczélragyogású
hajfonadékok. Az egész tekintete a növendékleányok elbámuló
tudatlansága. Legkülönösebb rajta az, hogy férfinyeregben lovagol, s a
viselete is ahhoz van alkalmazva, cserkesz beshmet, bő fehér salavári,
magas csizmákkal, széles kázsmiröv, lecsüggő kindzssállal.
Mindenki értette, csak ő nem, hogy mit beszélnek ezek most.
A ki a nyelvet nem értette, megértette a mozdulatokat, meg az arczok
összefeleselő vonaglását, a szemek kereszttüzét, ő még azt sem. Csak
bámult. Azt látta, hogy két asszony nagyon haragszik egymásra, egy
szarvasnak az agancsai miatt.
A lovagnő erőszakos kezében addig hajlott a lovagkorbács, míg csakugyan
ketté törött. Mással kellett ütnie.
– Bethsába! kiálta a bámuló hajadonra, s azután valamit mondott neki
valami olyan nyelven, a mit kettőjükön kívül senki sem értett: talán
cserkeszül; hanem az arczkifejezéséből a beszélőnek, az elképedéséből a
ráhallgatónak meg lehetett érteni valami ilyen formát: «azt kérdezted
tőlem, milyen az ördög? itt van: ez az!» A fiatal leány lehúzta a fejét
s keresztet vetett magára, nagy kék szemeivel félénken sandítva azon
alak felé, a ki maga az élő sátán.
Akkor aztán megfordítá a lovát a delnő s megragadva a leány lovának
zabláját is, előre vágtatott, vissza, a merről jött, nyomában az uri
társaság és a kopófalka. Az elejtett szarvast otthagyta mindenki az
utczán.