A «vaj-hét»-nek az utolsó napja van. Szentpétervár utczái a csikorgó
hideg daczára tele vannak zsibongó néptömeggel; még ma szabad húst enni,
holnap már kezdődik a nagybőjt s zárva lesz minden mészárszék, azontúl
hét hétig az olajé a világ. Siet még ma minden ember jóllakni.
A hosszú négyszögű szénatér, a «Szenája Plostad» még ma az éhesek
színpadát képezi. Ott vannak felállítva hosszú sorban a mészáros bódék
előtt a fagyos ökrök, szarvasok, sertések, négy lábuk szétterpesztve a
hóban, meredt fejük magasra emelve, a hentes fejszével, fürészszel vágja
le belőlük a vevőnek a kiválasztott darabot, mert a kés nem fogja a kővé
fagyott húst; másutt egész garmadái az apró vadaknak, nyulak határszámra
a padokon, foglyok, fáczányok, fajdok, miket távol országok küldtek ide,
a fagytól épen tartva, egész füzérenkint függnek a sátrak előtt, a
medvehús-árulók egy külön sátorosztályt foglalnak el, s a tér közepén
tanyáznak a halárusok, czápanagyságú vizáikat meg a sörényes tengeri
oroszlánokat s a simaszörű fókákat rakva ki közszemlére. Tízezernyi
vevősereg csatangol a bódék körül, gyalog és csörgős szánokon; a vevők
nagyobb része asszony, az eladó mind férfi, itt nőkofa nincs. Még a
vaj-hét óhajtott csemegéjét, a blinnit is férfiak sütik: palacsinta ez,
vajjal leöntve s kaviárral megkenve, s a raznoscsikok mind ifjú
legények, a kik hosszú bundapalástjaikban, derékon szíjjal átkötve, a
sátorokat kerülgetik, a fejükön hordott fatál megrakva a népszerű
körömfaladékok mindenféle nemeivel, ott kinálgatják kelendő czikkeiket
be nem rekedő torokkal: «vegyetek pirógot, szaikit, szbitát, kvaszt!» a
theaárulók rengeteg szamovárokban pöfékeltetik a forró theát, s a
pálinkásbódéknak, miket a köznyelv «korsó»-nak nevez, be nem áll az
ajtaja. A piróg különösen kivánja az italt. Lepény az, megtöltve vagdalt
hússal, hallal, répával és káposztával, drága nyalánkság! S ma van az
utolsó napja. Holnap már álmodni sem szabad róla.
Egész Szentpétervár az utczán van most. Gyönyörű szép márcziusi nap van.
Nem az ibolyák és gyöngyvirágok napja, hanem a zuzmaráé és a jégcsapoké:
a tegnapi északi szél után a hévmérő leszállt 14 fokra. Gyönyörű szép
idő.
Délben tizenkét órakor, mikor az Izsák-templom nagy harangja megszólal,
a városi zsibongás közé még egy új lárma vegyül.
Azon a hosszú egyenes úton, a mit czarszkoezelói prospektnek hivnak, egy
úri vadászcsapat egy szép tizenkét agancsos szarvast hajt.
Ilyen évszakban szarvasra vadászni a közönséges vadászszabályok is
tiltják, a szarvasnak csak most nőtt ki az új agancsa, tülkei még tompa
buczkók, érzékeny bőrrel bevonva. De még annál kevésbé szabad talán
szarvas-vadászatot rendezni egy nagy város közepén, épen
Szentpétervárott, a masliczahét utolsó napján?
Úgy látszik, hogy ennek a társaságnak az is szabad.
Egy tuczat férfi és három asszony a vadásztársaság. A cselédnép meg a
kopófalka nem számít; az is megy valami ötvenre.
Az egész utat végig söprik maguk előtt, a milyen széles.
Bizonyosan úgy történhetett, hogy a vadásztársaság megkezdte a hajtást a
Czarszkoe-Zelo vadaskertjében, a szarvas kitört s a város felé vette
futását. Erre a társaság utána eredt. A vadászhevély nem engedi azt a
kérdést, hogy «merre szabad az út?»
A futóvad keresztül vágtat a Fontanka hidján. A vámőrök hasztalan
eresztik le előtte a sorompót, átszökik rajta. Akkor az őrök megismerik
a vadásztársaságot s megszeppenve akarják a sorompót megint
fölereszteni. «Hagyd úgy!» kiált a legelől lovagló úr. S arra az egész
vadásztársaság utánozza a vadat s átugratja a sorompót.
A szarvas a város egyik főutczáján vágtat már, a csaholó kopófalka
mindenütt a nyomában. Az utczaszögleteken ácsorgó rendőrök félreugranak
a csata elől, mely előttük elvágtat.
A császári hadapródok kaszárnyája előtt áll egy gránátos az őrhelyen.
Annak puskája van. Ha az eszét követné, lelőné vele a nyargaló vadat,
hogy a vásáros nép közé ne rohanjon. De a katonaregula előbbre való az
észnél. Az őr megismeri előljáróját s fegyveres tisztelkedésre várja be.
A rebellis vad azonban nem ismer semmi törvényt, egyenesen neki rohan az
őrnek s szarvára kapva azt, felhajítja a levegőbe. A katona valószínüleg
talpra fog esni s folytatni fogja a tisztelgést. De már akkor a szarvas
bekanyarodott a Kert-utczába. Ez egyike a legkedvesebb sétahelyeknek a
czári fővárosban. A sétáló néptömeg riad minden oldalra szerteszéjjel.
Asszony sikolt, férfi ordít, kutya ugat, egyik ember a másikat taszítja
halomra, a szánok egymásba ütődnek, felborulnak, s a szarvas és a
vadászcsapat keresztül gázol esett emberen, dült szánkón. Hiszen jó
mulatság ez, senki sem sértheti meg magát, elég mély a hó.
Most a szarvas betéved a szénatérre. Egy perczig elbámul, a mint az
óriási négyszögöt meglátja, tele nyüzsgő embercsoportokkal, hanem ekkor
észrevesz valamit. Azokat a sorban fölállított szarvasokat ott a
vadasboltok előtt. Azt gondolja, az egy szarvascsorda. S a hajtott
szarvasnak az a szokása, hogy ha meglátja a falkáját, közé menekül.
Tehát neki a néptömegnek. Az ordítás, sikoltás, káromkodás pokoli zajjá
növekszik. Feldöntött sátorok, felborított mészáros-padok maradnak a vad
roham nyomában. A mint azonban a szarvas a vadas kirakat közé ér s
hirtelen megcsapja az orrát a vérszag, a mint meglátja a rokonait
megcsonkított tagokkal, egyszerre dühbe jön s szarvait előre szegezve,
szilaj bőgéssel tör magának utat az ellenkező irányban, míg újra kijut a
Kert-utczára s azzal vadul rohan előre egyenesen neki a Gosztinnoi
Dvornak.
Ez Szentpétervár egyik legnagyobb nevezetessége, az árúbazár.
A Gosztinnoi Dvor épülete maga egy egész városnegyed, a hol a
perzsa-szőnyegtől elkezdve a gyémántnyaklánczig a világ minden
drágaságát együtt találni. A szarvas azt gondolta, hogy ez neki való
menedék. Minden ajtó nyitva.
Az ezernyi bolt közül épen egy velenczei üvegkereskedő raktárát
választotta ki mentő odujának, maga után vonva kutyafalkát,
vadásztársaságot. A nagy oszlopzatos terem rakva volt százezereket érő
velenczei kristályokkal, miket műértő kéz tündéri gúlákba halmozott
össze, s a falak köröskörül padlásig érő tükrökkel fedve. A
szerencsétlen olasz boltos bankrottot kiáltott ijedtében, a mint a
szarvast árútermébe rohanni látta s végtelenül tréfás jelenet volt, a
mint a szegény signore karszékestül együtt hanyattvágta magát s a két
fölemelt talpát tartá védelmül maga elé. A mint azonban a gim abból a
sok tükörből egyszerre megannyi magához hasonló üldözött szarvast látott
előrohanni, szintannyi sarkát harapó kutyafalkával s vágtató lovassal,
teljesen elveszté a mi kis esze volt. Ott hagyta a rugkapáló olaszt, a
kit a nehéz nyavalya tört ki ijedtében, keresztültört az üldözőin, s
bevágtatott a nem messze levő Apraxin Dvorba, a hol megint a világ
minden ócska zsibárúját csaklizták a minden nemzetből összevetődött
csiszárok, zsidók, törökök, örmények, persák, kis és nagy oroszok,
skopcsik és raskolnikik, grúzok és finnek, kiterítgetve czókmókjaik
halmazát az utcza kövezetére, hogy jobban útjában legyenek a vásárlónak,
a kit ketten-hárman megfognak, portékájukat magasztalva, a szomszédét
ócsárolva, alkudozva, czigánykodva, esküdözve, a világ minden barbár
nyelvén. – Közéjük a szarvas! Ez volt még csak a pompás mulatság! Hogy
ordított Allaht, Jehovát, Jézus Krisztust a sok felriadt kufár, a kit a
szarvas felrúgott! Hogy mászott hasmánt négykézláb a beszélő békasereg
odujába, mikor a vadásztársaság meg a sok kopó keresztül tört rajta!
Hogy vágta magát hasra a lengyel zsidó, a ki nem tudott merre menekülni,
s jajgatott, mig szarvas, ló és kutya átugrált a testén, s a tulsó
kijáratnál hogy omlott ki a felvert Bábel népe, ordítva, hogy itt az
itélet napja. A szarvas átszökött a megtorlott embertömeg fejein. Ezt a
kopófalka és a lovastársaság nem tudta utána csinálni s időbe került,
míg a falkár és a peczérek szét tudták korbácsolni az eleven akadályt a
vadásztársaság útjából. Ez alatt a szarvas egérutat nyert, kimenekült a
Fontanka csatorna körutjára, keresztül iramodott a jégen a tulsó part
házsoráig, a hajszoló csapat csak a Gorochonaja-utcza szegletén érte
ismét utól.
Itt volt, történetünk idejében (1824–25.), egy nagy parkkal körülvett
palota, a Bulavszky-kert; (1862-ben a nagy tűz elhamvasztotta ezt az
Apraxin Dvorral együtt, s jelenleg a czarszkoe-zelói vasut indóházának
raktárai állanak a helyén.)
A park magas aranyozott vasrácsozattal van körülvéve, melyen keresztül
hajlanak a jégburokkal fedett fenyőfalombok. A szarvas tán azt hitte,
hogy ez a vadaskert.
E park és palota mentében, nem messze tőle van a nagy Obuchov kórház.
Ötszáz lábbadozó beteg, férfi és asszony (többnyire nyavalyatörősek)
jött épen akkor szembe az utczán. A Szentháromság templomában voltak
áldozni ezen a napon, onnan tértek vissza a kórházhoz.
Ha ez a vad iram e nyomorult csoport közé zúdul, azon mind kitör az
epileptikus roham. Azok nem birnak elfutni, szélhüdött tagjaik, mankóik,
hülye elméjük nem segítik meg őket a veszedelemben. Maga a rémület elég
megölni a lábbadozót, a kibe csak hálni jár a lélek.
Csak egy nagy jajkiáltás chorusa hangzott a tehetetlen tömeg felől, mely
mintha le volna igézve, mozdulatlanul állt meg a megfoghatatlan roham
előtt. A beteg embernek nemcsak a lába, hanem a feje is zsibbadt.