Ugyanabban az időben, a midőn a bjelostoki erdők bujdosója a rózsákká
vált vércseppeket fölszedte az útfélről, egy másik férfi megindult a
távol Feketetenger partvidékéről egy hosszú és sietős útra. Ez a két
férfi egy czél után siet. Egymást soha nem látták, egymásnak a nevét
soha nem hallották, egymással soha nem leveleztek: azért mégis tudja
mindakettő, hogy az a másik «van», hogy az most oda utazik, a hova ő,
hogy az ő vele találkozni akar s hogy ennek a találkozásnak «napjára»
meg kell történni.
Az első férfinak talán rövidebb az útja, de lassabban utazhatik. Meg
kell kerülnie a népes városokat, fölhasználnia az éjszakát az utazásra,
a nappali órákat félreeső csárdákban tölteni; a másodiknak az útja
hosszabb és viszontagságosabb, de nem kell mással küzdenie, mint az
istenekkel, a föld, víz, tűz, lég isteneivel s azok legyőzhetők; az
ötödik elementum: az ember, neki készséges szolgája. Az utazó ezredesi
egyenruhát visel.
Alacsony termetét nagyobbá teszi fejének magasan hordásával s lépteinek
rugékonyságával. E léptekről meg lehetne őt ismerni minden álcza alatt:
kurtára nyirott fekete haja széles domború homlokot körít, s fekete
szemöldei, mikor beszél, folyvást tánczolnak s minden arczizma részt
vesz a beszédben. Sőt ez arcz tud beszélni még akkor is, mikor az ajk
hallgat. Tökéletes ellentéte annak a másik férfi arczának, amaz:
mozdulatlan rejt el minden érzést, emez előre elárul minden gondolatot.
Az alatt az öt percz alatt, a míg a lovait befogó jemsikkel értekezik, a
hizelgéstől a dühöngésig minden indulatot keresztül próbál a
hallgatóján, mint egy új hegedűn; a két keze hadonáz, öt ujját az orra
alá tartja a parasztnak, a vállára üt, hasba löki, megfogja a mellén a
ködment s megrázza, aztán megöleli és megcsókolja, megczirógatja a
szakállát, majd meg belemarkol abba és megczibálja s utoljára eltaszítja
magától a parasztot, de mégis legvégre megitatja a kulacsából. Pedig
meglehet, hogy csak arról beszéltek, járható-e az út Jekaterinoslavig?
Mert mikor még a bjelostoki erdőben fél öl magas a hó, s a Nyemen jegén
ágyuval lehet átjárni, akkor már a Dnyeper és Don vidékén beállt az
olvadás, s egy tenger az egész róna, a miből a náddal kerített kurgánok,
mint elszórt szigetek, támadnak elő; minden kunyhó oldalához oda van
kötve a fűzfából vájt lélekvesztő, egyedüli közlekedési eszköz a tavaszi
olvadás idején, a min a gazda kijárhat a szabadban legelő gulyáihoz,
méneseihez.
A mennyire szem ellát, köröskörül egy rőt pusztaság terül el a
végtelenben. A nád, burján, bozót még nem hányta le téli cziherjét, s az
most a rekettyehajtással együtt csupa vereset játszik, maga az ég is
hozzá kölcsönzi a tűzvilágítást, a széljósló alkonypir befestette a
széttépett bárányfelhőket lángvörösre, a mik között a tiszta ég
topázzöldnek látszik. A lég tele van myriádjaival a vizi szárnyasoknak,
mik pihenetlen zajjal töltik el a pusztát; fenn a magasban egy falka
hattyu száll, aranyszínre festve a leáldozó naptól, mely félig a
láthatár alá merülve szétlövelli sugárküllőit a felhők hasadékai közül;
egy haldokló király, rongyokra tépett bibor és arany között.
S végig a láthatártalan rónán, csak egyetlen egyenes út vonul,
kipadlózva fűzfadorongokkal, mint egy dobogó hid, azon kell magát az
utazónak végig zötyögtetni, mert letérni nincs hová.
A mint a folyam elmarad, az utolsó emberi lak is eltünik, egy dombtetőre
szorult czigánytelep kovácstüze világít még az alkony ködében nagy
messzire az utazó után; a leszálló köd azt is eltemeti, s aztán döczög a
hármas fogatu troika tovább a holdvilágnál, a pusztából fölmeredő
kurgánok az egyedüli jel, hogy itt valaha emberek laktak: nép! Azok a
«csudák» ott a dombtetőn voltak az isteneik. A durva emberfejü kőcsompók
egész messze az Amurig hirdetik egy kiveszett népnek a létét, mely nem
hagyott maga után még nevet sem, csak isteneket, a kiket az új nép
«csudá»-nak nevez. (Hasonlít a magyar szóhoz.)
Éjszakára egy csabán tanyájára vetődik az utazó, a ki véletlenül az út
közelében ütötte fel a kunyhóját, körültáborozva juhai nyájától.
Az utazó azt jegyzi föl a naplójába, hogy a kunyhóban lakó pásztor nép
nyomorult, ostoba és sajtszagú.
Reggel megint tovább fut a troika, csengős lovaival s fut, míg meg nem
állítja a kiáradt Dnyeper. Itt bárkára kell ülni, ez az egyedüli módja
az utazásnak. Szerencsére a folyam elég duzzadt most, hogy Herodot
hirhedett zuhatagain átvigye a bárkát, a nélkül, hogy a sziklákon
összetörné. Csak az utolsótól óvják a bárkások az utazót. Ez a
Nyenasitecz (a Telhetetlen.) Ezen nem üdvösséges este holdvilágnál
Istent kisérteni. «Meg kell lenni!» parancsol az utazó. Neki sietős útja
van. Az már más szó. A «meg kell lenni» nem ismer lehetetlenséget. Arra
csak egy felelet van: a «Seisász» (azonnal.) Ez az egy szó jellemzi az
egész népet. Az utolsó folyamzuhatagon is keresztül törnek; a bárkájuk
odavesz, de maguk kiúsznak. Az utazó az éj többi részét a hajósok
gunyhójában tölti. És aztán följegyzi a naplójába, hogy a partonlakó
hajós és halásznép nyomorult, ostoba és halszagú.
A túlparton van a zaporogiak országa, a nevüket is onnan vették: «za
porogi», zuhatagmögöttiek. Itt csak nyerges lovon folytatható az utazás.
Éjszakára eléri az utazó a «Szetsát», a mi falu volna, a házak megannyi
földbe vájt vermek, a födeleik pázsitból vannak, kurényiknek hivják.
Az utazó együtt ivott és dalolt a zaporogiakkal s följegyzé naplójába,
hogy a kurényik lakói nyomorultak, ostobák és kulimász szaguak. A
zaporoginak első dolga, mikor új ruhát vesz, végig bekenni kátránynyal,
hogy tartósabb legyen.
A zaporoginál találta első nyomát a szabadság-vágynak, a mi kezdetleges
ugyan, de mégis valami, s abból áll, hogy szabad legyen rabolni a
szomszédban s szabad legyen elkergetni a feleségét, ha nem tetszik, s
másikat venni, a ki jobban tetszik.
Megint lóháton odább, a míg láthatóvá lesz a puszták ősvárosa, a
«városok anyja»: Kiov, az annyiszor elpusztult s újra föltámadt scytha
Jeruzsálem, sarmata szentek csontjaitól megtelt katakombáival; messziről
egy délibáb csalképe aranyozott kupoláival, mintha csupa templomok
összesége volna, a mik közül az óriási Lavra tornya magasra emelkedik
ki.
Az utazó kikerülte a legnépesebb városrészt, a Beresztovot, a kaszárnyák
közelében sem mutatta magát, sem a Lavra vendégszerető kolostorába nem
szállt meg; hanem fölkereste a zsidónegyedet, s ott egy zsidó putrijában
értekezett egész éjjel mindenféle katonákkal, a kik mintha előre
értesítve lettek volna megérkeztéről, egymásután léptek be hozzá az
alacsony ajtón s távoztak el a hátulsó ajtón.
Az utazó följegyezte az albumába, hogy a zsidók nyomorultak, ostobák és
ánizsszaguak.
Az út megint tovább foly. Feljebb észak felé. A földről eltünik a
tavasz, az égről az alkonypir, szürke borongó felhősátor fedi el a
firmamentumot, melyen a nap halvány karikája, mint egy rongyos
katonaköpenyegre akasztott érdempénz tünik föl. A fogytán levő hold is
későn kel már föl. Az éj hosszabbodik s felgyujtott mezők, nádasok égése
akadályozza az utazást, útközben gyakran kénytelen az utazó betérni az
útféli házakba a fenyőerdők közé. Azok már rendes, csinos lakok.
Eretnekek lakják, a kiket az üldözés bujdokolni kényszerít. Ott is
meg-megpendül egy húrja a szabadság utáni vágynak. Készek szenvedni,
ellentállni és összetartani azért, hogy a Jézus nevét szabad legyen így
irni: Ihsus. Kezdetnek ez is valami.
Az utazó följegyezte az albumába, hogy a raskolnikok szerencsétlenek,
ostobák és bagariaszaguak.
Mindig feljebb észak felé: a zöldvetéses rónákat fölváltja ismét a
hómező, a hattyuk, darvak seregeit varju és jégmadár. Az utazó éjszakára
a szlobodikban pihen meg, a hol mindenféle népfaj, emberosztály
találkozik össze, távol vidékről összecsoportosult munkakereső nép, a ki
megy a két tenyerét eladni a közelgő munkaidőre. Ide aztán mindegyik
magával hozza a nyomoruságát, ostobaságát és büzét. A nyomoruság és
ostobaság közös; hanem a büz külömböző: arról egymásra ismernek, s azért
összeverekesznek. Arról megtudják, a mint azt megérzik egymáson, hogy
nekik veszekedniök kell egymással.
Az utazót sietteti az idő. Most már szánkóra kerül a sor. Útitársa lesz
a burána, a hózivatar, olyan napok jőnek, a mikor nem lát se hajnalt, se
delet, a hófuvat börtönné változtatja körülötte a világot. Az ilyen
hófellegszakadást csak ez a nép ismeri; ez a «Pad», az utazók réme. Az
éjjeli utazás lehetetlen már; a mértföldmutatókat eltakarta a hó. A
ponoszszucha vihardombokat csinált a síkon a hóból s barlangokat vájt az
útfélen belőle, a mikbe a szán belé szakad. Az erdőkben kardalt
vonítanak a farkasok. Reggelre a csárda ajtaján nem lehet kijönni, úgy
betemette azt a hófuvat, hanem a padlásablakon kell kimászni, ott vár a
jemsik a befogott szánnal a kéménynek támaszkodva s nevetve mondja: «két
bundás hideg van, uram!» Az éjjel az erős északi szél eltisztította a
felhőket, olyan az ég, mint egy aczélharang, a szürkés lilaszinű
láthatáron egy lapos, veresen izzó tűzgolyó emelkedik fel, az a nap.
Csak úgy kerülgeti a földet, még délben sem érzeni a melegét. Itt van a
tél országa. Az út most már megnépesül. A tél országában víg élet van.
Egész szánsorok teherrel megrakva haladnak egy irányban előre, s czifra
úri szánkák kerülgetik el az egyszerű utazó vasokot. Az utolsó napja ez
az útnak. A láthatáron valami fényes vonal kezd el ragyogni, ez a
befagyott tenger. A vonal egyre szélesedik, s a mint leszáll a nap, a
csillagos derült égre egy lángkoszorú küllői emelkednek föl, gyorsan a
zenithig lövellő fénykévéikkel, az az északi hajnal, s e rémséges
sugárözöntől megvilágítva, támad elő a hómezőből egy óriási város,
fehértetejű palotatömbeivel, kupolás templomaival, tömör várával,
kupola, bástya, minden fehér. Mintha egy város rémképe volna, fehérrel
rajzolva a fehérre, fölötte a rózsaszinű északfény, mögötte az aczélkék
ködlégkör. Az utazó czéljához ért. Hát a másik eljutott-e ide?